Sikátor...ahová nem érdemes betérni

Hangos kacajjal nyugtázom hozzám intézett szavait. -Ó Isaac! El fog jönni az az idő, amikor mindent máshogy fogsz látni! Úgy fogod hinni, hogy olyan vagy mint én, hogy ezeknek a szavaknak csak az ostobaságát fogod látni, amiket most a fejemhez vágtál. Természetesen sosem leszel teljesen olyan mint én. Én nem Isten vagyok, aki saját képére formálta meg Jézust, de azért hasonló a helyzet. Mindent én irányítottam, én tettelek azzá, aki lettél, így tehát nem sokban különbözöl tőlem. - vigyorgok rá fölényesen - Ami a sorsot illeti. Valahol legbelül erre te is tudod a választ barátom! De ha ennyire érdekel, akkor elmondom neked. - vonom meg a vállam és karba tett kézzel járkálom körbe többször is. -Nos, ami azt illeti, nem igazán fűllik a fogam ahhoz, hogy elmondjam, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá ám legyen! Nézd csak! - mutatok fel az égre, ahol ezernyi csillag ragyog -Látod ott azt a képet....egy koronát formálnak meg ott a csillagok, benne egy címerrel. Ismerősnek tűnhet a jelkép, hiszen a Ti családotok címere volt hajdanán. - mondom elmélázva, hogy mindez már nincs többé...Christian gondoskodott róla....majd egy csettintéssel kissé erőteljesebbé válik a kép. Figyelem Isaac arcát, egyenlőre csak értetlenség tükröződik. Csettintek a másik kezemmel még egyet, melynek hatására egy kulcs formálódik ki, közvetlenül a korona mellett és azzal összekapcsolódva -Az pedig ott a Salvatore leszármazott képe. Belekapcsolódva a tiedbe. Ez annyit tesz, hogy a csillagokban van megírva a sorsotok. Aminek együtt kéne végződnie. Természetesen ez az eprócska dolog sajnálatos módon még az én figyelmemet is elkerülte, nem hogy a tiétekét. És ez az oka annak, hogy nem tudsz elszakadni Tőle. - ütögetem meg a hátát afféle "majd elmúlik" stílusban. Látom, hogy lesokkolódott a hírtől, így odébb állok -Most hagyom, hogy kielmélkedd magad és átrágd 800-szor a dolgot. - mondom neki rezzenéstelenül és a gomolygó füst ismét előtör. -Még találkozunk Isaac! Keresni foglak! - azzal eltűnök, Ő pedig továbbra is csak a csillagokba bámul.

A földön térdelve hallgatom a szavait, majd dühösen felegyenesedem és odalépek hozzá -Nem vagyok olyan, mint Te! Én nem akarok irányítani senkit és semmit. Nem érdekel a hatalom és nem akarok segíteni a tiéd visszaszerzésében sem. A végsőkig fogok harcolni ellened, megértetted? - szűröm a szavakat a fogaimon keresztül -Te nem vagy se a gazdám, se a királyom, a barátom meg aztán főleg nem. Hagyj engem békén, mert csúnyán megjárod! Már így is van erő a kezemben. A szívem már nem dobog, ezt elintézted, de ezáltal megölni sem tud engem senki. - mondom kicsit fölényesen majd ellépek tőle - Bosszút fogok állni, de nem miattad, hanem magam miatt. És igenis kapaszkodom a múltamba, az emlékeimbe, mert amikor azok  megvoltak nekem, ért is valamit az életem, de most?! Most nincs senkim és semmim. És ez az, ami miatt nem állok le. Mia halála nélkül is éltet a bosszú! És nem ajánlom, hogy egy haja szála is meggörbüljön érted? - fenyegetem meg a mutató ujjamat feltartva. Ő csak mosolyogva néz rám, enyhén lenéző stílusban, de nem törődöm vele. Nem leszek gyenge, aki meghunyászkodik egy pöffeszkedő szerencsétlen előtt, akit csak a hatalomvágy irányít. - Engedj el és meglátod, hogy nélküled is képes vagyok megtenni, amit akarok! - bólintok és farkasszemet nézek vele. Majd visszhangoznak a fülemben a szavai a sorsról, és hogy már egyszer rájöttem, úgyhogy megrázom a fejem és kérdőn nézek rá - Hogy érted, hogy a sorsom történik velem? Ez mégis mit jelent? Válaszolj! ÉS mi az, hogy egyszer már rájöttem? Beszélj már! - üvöltök rá és fortyogok a dühtől. Szúrós tekintetemmel szinte átszúrom az övéd és várakozok, hogy választ kapjak a kérdéseimre.

Karba tett kézzel figyelem a vívódását, majd amint befejezi a monológját hangosan felkacagok, amibe beleremeg az egész környezetünk Isaacet is beleértve. - Nehéz dolgom lesz veled igaz-e? Hogy mit akarok Tőled? Pusztán a segítségedet, semmi mást. Te nem tudod, hogy én ki voltam. Hatalmam volt, tisztelt engem minden földi és égi teremtmény. De megfosztottak a hatalmamtól és nem nyugszom amíg vissza nem szerzem, így világos? Kell, hogy legyen valaki, aki itt a földön él, aki ismeri a helyet és az itt élő embereket. Hogy kiskorodban miért álltam melléd? Tudtam, hogy eljön az a nap, amikor neked lesz Rám szükséged! Mint mondtam elintéztem mindent, hogy jókor legyél jó időben. Persze ezt a Mia dolgot nem én kalkuláltam a tervbe, de számomra már világos, hogy miért történtek a dolgok. -mondom rejtélyesen és mosolyra húzom a számat -És hogy mi történik veled? A sorsod...az történik veled. Erre majd magadtól is rá fogsz jönni idővel, hisz már egyszer megtetted. Annyira kapaszkodsz a múlthoz, még azzal sem sikerült elszakítanom Téged, hogy kiöltem belőled az érzéseket. Ez aggasztó számomra, hiszen így beszámíthatatlan vagy fiacskám. - húzom össze a szemem s úgy méregetem a földön térdeplő fiút -Nagy dolgokat tudnál véghez vinni, ha nem számítanának neked ezek a halandó dolgok. Hatalmad lehetne, irányíthatnál bármit és bárkit. - guggolok le vele szemben és felemelem a fejét -Ne harcolj ellenem Isaac, hiszen úgy sem tudnál. Én nem a kutyámmá tettelek..én a barátságomat ajánlottam fel neked. Ha mégis így érzed, ám legyen, de ha így van, akkor most a földön fekve rugdosnálak, ahogy kutyákat szokás a nemesi életben. De hát ezt te is jól tudod, nem igaz? - vigyorgok gúnyosan, miközben a szemébe nézek. -Ami a családoddal történt, annak meg lesz a böjtje. Bár Christian némileg segített nekem abban, hogy végre magad mögött hagyd a családodat, de mellette nagyon is ártott, hiszen felhozta belőled az érző lényt. Ha igazán segíteni akarna, akkor a leszármazottat is megöli...akkor éltetne csak igazán a bosszú! - dörzsölöm össze a kezem miközben felállok és a falnak támaszkodom, onnan figyelve gyötrődését

Kissé megremegek, amikor megszólal a semmiből, de mikor meglátom alakját, tudom, hogy ezúttal teljes valójában fog megjelenni, nem pedig úgy, mint egy árnyék. Figyelmesen végighallgatom amit mondd, bár szívem szerint elfutnék. szívem szerint? Hiszen nekem olyanom már nincs...Ráemelem a tekintetemet és kissé erőtlenül szólok hozzá -Miért én? Miért pont én kellek neked? NEm találhattál volna mást? Egykoron mellettem voltál, tudom, de utána? Miért pont engem szemeltél ki, hogy a kutyád legyek? - vágom neki a kérdéseket és valahonnan bátorságot gyűjtve szikrázó tekintettel meredek le, közben kibújok a karja alól. -Én ezt nem akarom...soha nem is akartam! Add vissza az életemet és tűnj el! Nem akarok veled semmilyen szövetséget, te is csak a szenvedést hozod nekem. Kiírtottál belőlem mindent, ami valaha fontos volt nekem! - mondom dühösen és ismét elöntik a könnyek a tekintetemet - És valamiért még mindig érzek! De ez nem csak düh..ez csalódottság, kétségbeesés és hiány. Hiányzik belőlem valami, amit nem csak Chris vett el, hanem te is! - esem térdre és a kezemen támaszkodom -Mi történik velem? - mondom ismét összeomolva és a földet nézem, amit hirtelenjében eső kezd el mosni.

Napok óta figyelem a sziget minden lakóját. Mindenhol, ahol megjelenek megborzongnak a lelkek, hiszen a sötétséget testesítem meg...Érdeklődve figyelem újabb és újabb jövevényeinket, akik a szigetre térnek, vagy ide vissza jönnek. Sok ígéretes tehetség...de nekem most egyetlen egy tehetségre kell csak koncentrálnom, aki bizony a mai napon megingott hozzám kötött hűségében. Isaac Cooper...a norvég királyi sarj, akit napokkal ezelőtt átformáltam. Természetesen minden lépését figyeltem, így a mai kis csete-patét is végig néztem, ahogy az angyallal viaskodik. Nem könnyű természetű...nehéz lehet bukott angyalként érvényesülni, de hát ez van. Viszont Isaac megbízhatóságát kissé megkérdőjeleztem az elmúlt órákban. Szikrányi érzelmet sem hagytam a fiúban, most mégis...mégis agyal az elhangzottakon és...és jól látom? Könnyeket hullajt?Mégis hogyan lehetséges ez? Megszólít...na végre, hát erre vártam már mióta...hogy végre ő hívjon. Bár hangneme sértő és durva, de legalább tudja, hogy másra úgysem számíthat, csak rám. Csak én maradtam neki. Valójában mindvégig csak én voltam neki, de van amiről még ő sem tud. És soha nem is fog...a sorsáról. Hogy mi végett is született a földre. Ha megtudná, az mindent tönkretenne. Közel volt hozzá, hogy beteljesítse, de szerencsére a bukott kisangyal beleköpött a levesbe, a leszármazottal együtt. Jó, hogy az a kettő annyira vak, hogy semmibe veszik Isaac érzéseit. Pedig ott a szobában Isaac nagyon is közel járt a megoldáshoz. A kötődés...hmm...érdekes dolog is az. És félő, hogy újra rájönne, ha érezne. De nem érezhet. Így hát, amikor megszólít nem tétovázom. Nem várathatom meg földi parasztomat, akivel sikerülhet megnyernem ezt a sakkjátszmát. Megjelenek előtte földi valómban és mosolyogva nézek rá - Hello Isaac! Örülök, hogy végre szemtől szemben valóban találkozunk. Így csak természetesebben hat a mi kis szövetségünk. Mindketten a földön járunk, bár én néha a föld alatt is. Szóval? Mit is akarsz megtudni? Ja igen. - teszem az államhoz a kezem és megtámasztom a fejem. -Sértésnek is vehetném, hogy úgy véled szórakozom veled, de nem teszem. A düh és az indulatok ezt hozzák ki az emberből, tudom én. De Te nem rám haragszol édes fiam! Hanem a világra, ami körbe vesz. Érdekel, hogy miért rendített meg mait az angyal mondott? Mert foggal körömmel kapaszkodnál a múltadhoz! Engedd el és elszáll minden kétség, minden érzés! Én megtettem, amit meg kellett, most te jössz! Könnyebb lesz Isaac! - karolom át a vállát és úgy magyarázom neki. Túlzottan is elhomályosítják az érzelmek. Elképesztően erős, ha az érzelem gyilkosság után még mindig van benne...hogy is mondjam remény?! Megveregetem a vállát és bíztatva őt, hogy tegye meg végre, csak mosolygok rá, mintha ezer éves barátok lennénk.

Az ominózus társalgás után, amelyet Chris-szel élhettem át, kijövök a suliból. Kissé sok volt nekem, amiket mondott, valahol mélyen meg is érintett. Az agyam egyes részei csak kattognak veszettül, hogy mégis mit tehetnék...álljak bosszút? De miért érzem ezt, hogyha elvettek tőlem minden érzést, kivéve a gyűlöletet? Miért érzem, hogy azok az emberek még mindig fontosak nekem? Egyszerűenössze vagyok zavarodva. A város több pontját is érintem utamon, fogalmam sincs, hogy merre tartok, csak megyek előre...észre sem veszem, hogy könnyek áztatják az arcomat. Mi a fene folyik itt, persze a könnyemen kívül?! Szólj már végre hozzám, vagy adj egy jelet. Miért történik mindez? - üvöltöm a sötétségbe, de senki sincs ott. Sehol sincs senki. Igaza volt...egyedül vagyok, egy kitaszított átokfajzat, aki semmire sem jó. A családom gyűlölt és mindenki akit szerettem hátat fordított nekem. A szemem előtt megjelenik az önelégült vigyora, ahogy y becsmérlő szavait intézi hozzám, miközben apám fejét darálja. az arcomra téved a kezem, ahol a pengével megvágott,és érzem a helyét. De miért? Hiszen már nem árthat nekem. Én már nem vagyok élő. Egy szűk sikátorban találom magam, azt sem tudom, hogy kerülhettem ide. Iszonyatosan sötét van és eluralkodik a fagyos hideg. A leheletem tisztán látszik...itt van. Érzem a jelenlétét. -Mutasd magad! Mutasd meg végre az igazi arcodat! Miért szórakozol velem? Inkább hagynál meghalni! Gyere elő gyáva féreg és mondd el végre, hogy mi a terved velem! - üvöltöm és mire kimondom a szavakat, valamiféle gomolygó füst szétterjed a kövezeten és végre előbújik rejtekéből a gonosz.