Christian & Mia - Virágoskert

Vendég

Mia & Chris

"Ne igyál előre a medve bőrére!"

Válaszul csak megforgatom a szemem rá. - Én a helyedben vigyáznék a szavaimra, később még nagyon megütheted a bokád értük! - mosolygok rá szenvtelenül - Mert te nem vagy az!? Mr. Őméltósága!? - röhögöm ki - Vicces vagy és gyerekes, nem is tudom mit vártam.. - adom fel végignézve rajta - Persze, persze, hiszen te nem is tudod.. mindegy is! Nem fecsérlem rád az időm! Különösebben értelmetlen, olyannokkal miért is vegyem fel a versenyt, akik alul maradnak!? Csak időpocsékolás.. - legyintek - Ugye csak viccelsz!? - nevetek fel a tettén, majd csettintek és minden szó nélkül merő világosság ragyog fel az égen, eltűnik az éj és a Nap vánszorog a helyére, szépen hajnalodik és a csillagok még utoljára feltündökölve alszanak ki, várva a következő éjt, a Hold pedig ahogy eddig is, megbújik az égen mint ha mi sem történt volna vele - Kevés vagy! - kacsintok rá mosolyogva - Örömteli volt a találkozás.. - vigyorgok gúnyosan majd csettintek mire eltűnök előle. -
-

Köszönöm a játékot!

Vendég

Chris

&

Mia
( Mester )

- Még valami? - vontam fel cinikusan hangnem mellett a szemöldököm, ahogy hallgattam a szavait, kezdett unalmassá válni a sok - sok szöveg semmiféle cselekedet nélkül, bár ha jól belegondolok és ezt bizonyára ő is nagyon jól tudja, de végig a kezdetektől fogva, ha nem is teljesen volt benne biztos, de a kezemre játszott és nem tehetett ellene semmit sem. És tulajdonképpen, ha jól belegondolok akkor végig mindegyikőjük a lehető legjobbat tette számomra, arról nem is beszélve, hogy addig sodorták, taszították ezt a lányt a mélybe, míg végül fuldoklóan elsüllyedt és szíve megszűnt dobogni, mindehhez pedig elég volt egyetlen pillanat, egy eltűnő perc, melyet egy angyal ajka formált meg finoman, mégis a legkeserűbb érzés csapott fel belőle, amit ők mindketten ki nem állhatnak, még ő sem.
- Persze, hogy küzd, mert hagyom neki, hogy elhiggye a visszatérését, de szomorú tény, hogy nem fog neki sikerülni, ehhez pedig tökéletesen asszisztáltál, te és az idióta haverod. Bár kapcsolatotokat tekintve nos... egyikőtök szánalmasabb, mint a másik, bár lehetsz te a kevésbé idiótább, ha van egy kis eszed. - ecsetelem a szavakat neki, ahogy néhány illusztris lépést teszek az épület irányába, melyet hónapokkal ezelőtt láttam utoljára és amelynek falai közt oly sok történést éltem meg és persze ezt a nevetséges banda is.
- Ez a kőhalmaz semmit sem változott az elmúlt időszakban, ugyanolyan ocsmány, mint volt. - húzom végig lassan az ujjaim a kosztól belepett falon, ahogy hangom élesen csap fel az éjszakában, szembogaraim a csillagokon túlragyognak, ahogy megérzem az egyik legjelentősebb dolgot, amiért vissza kellett térnem és melyet öcsém is nagy becsben őrzött volna, hogyha lett volna egy kis esze, de ő magának való volt és erősen szimpatizált az itteniekkel, hisz nem értette meg, hogy ő a kiválasztott négy egyike, hogy ő különleges és teljesen más, mint ezek összességében együttvéve. A szellő halkan suttog a fülem mellett valami erős roham közeleg, valami fenyegető, valami egészen veszélyes, tán épp rólam suttog eme sistergő hang, vagy tán épp rólunk? Határozott mozdulattal fordulok feléje, ahogy az arcomra mosoly kerül, vajon ő tudja-e már, amit én tudok, vajon sejti-e már a közelgő háborút, melyben mentenie kell magát mindenkinek? Apokalipszisre vágynak, megkaphatják, de azt garantálom számukra, hogy jobban fog fájni nekik, mint bármi más és még csak nem is én leszek a hibás, hiszen saját maguknak köszönhetnek mindent.
- Nos, Christian egyéb hozzáfűznivaló az eseményekhez vagy rátérhetünk végre a tárgyra, már unalmas a körítő szöveg és bár hidd el nagyon élvezem az előadásod, de szerintem te is eltudnál jobb szórakozást képzelni, mint hogy egymást licitáljuk túl, merő hasztalan szavakkal. - intek egyet a kezemmel, ahogy beszélni kezdek hozzá és ezen egyetlen legyintés felkorbácsolja az esti szelet, mellyel együtt sötét felhők borulnak az égre, melyeknek mélysége minden gonoszabb erőnél hatalmasabbak és baljóslatúbbak.
- Atorunwa ina ti oorun, ina induced awọn apẹrẹ, nibi ti isuju raced kọja u pe, nisisiyi nipa ti rọpo awọn ojiji biribiri bayi ni ibi. - hangzanak fel határozottan szavaim midőn a Hold egyre halványodni kezd az égen eltűnő csillagok mellett, eme fény többé nem kísér senkit az útján, ahogy a Nap sem segítőtársuk, hisz a világ árnyba borult, most már nappal is sötétség lészen. Nem zavar engem a fény, de így sokkal hangulatosabb. Az angyal felé fordulok és várakozom, hogy végre számomra is értékelhető információval szolgáljon, kezeimet pedig keresztbe fonom a mellkasom előtt egykori szerelme képében.

Vendég

Mia & Chris

"A bölcsességed olyan, mint a holtvágány, amelyen oda-vissza utazhatsz. A tájat már ismered. Tudod, hol kezdődik és hol végződik az út, és ez a tudat azzal áltat, hogy nyugodt és erős vagy. De mi van, ha másik vágányra, ismeretlen tájakra tévedsz?"

Látom gúnyos mosolyát, s azt, hogy remekül szórakozik az egészen! Még is, hogy a csudába ne tenné!? Hiszen erre várt.. Ezt tetézi a nevetése is és a megtapsolása mint, ha valami mutatványt csináltam volna meg neki, dicséretes, hogy ennyire örül, de merő szánalommal teli! Azt hiszem nem sokáig fogja ezt élvezni, hiszen a kicsi Mia, akármennyire tűnik gyengének, sebezhetőnek és eltiporhatónak, valójában erősebb mint a velem szemben álló időlord, aki arra is képtelen, hogy saját alakot öltsön előttem. A mosolyában van valami eltökélt, de hát nem lehetünk benne biztosak, hiszen egy női "ruhába" bújt alak, semmi más.. - Valóban?! Na és mi volna az!? - mosolyogtam vissza merő gúnnyal, szépen ívelt szemöldökömet kérdőn vontam fel a megállapítására - Ez benne a szép, nem vagyunk barátok! De nélkülem még mindig csak ott rejtőznél, Mia elnyomott téged és a fájdalmai ellenére is rettentő erős, ne hidd, hogy nem tér vissza többet! Csak most indult a menet! - kacsintottam rá, magam is megnevettem - Ó Mester.. már ha így nevezed magad! Sok mindenről lemaradtál úgy látom, de sebaj, lesz mit bepótolnod rendesen, vagy sem! - vontam meg a vállam, miközben örvénylően csillogó szemébe néztem - Mi ez a fájdalmasan nagy sóhaj!? Meggyötört az elnyomás, a világűrben való tartózkodás, vagy szavaimat igazolva, Mia Salvatore még mindig nem adja meg magát neked, ahogy azt eltervezted!? Látod, valójában semmit sem tudsz róla! Igazi vérmes kis bestia is tud lenni, de látom még nem mutatta meg neked.. mindegy is, ami késik nyilván nem múlik! Valakinek alaposan le kellene törni a szarvát, úgy érzem! És hidd el, az én ösztöneim koránt sem csalnak! - bólintottam mondván a kész tényeket, amiket noha kérdő hangsúllyal tettem fel, nem várva rá választ közöltem - Tudod, én hatalmasabbnak gondoltalak, nem megalkuvó patkánynak! A rejtekben bújkálsz és hatalomért megszállsz egy női testet!? Nem igazán ördögi! Talán a valós alakodban még jobban is kedvelnélek! Tényleg, mi is lett vele!? - mosolyogtam - Olyan rég volt már, hogy elfeledtem! Mellesleg, ez a baj veletek! Öregedtek, és látva Mia megtörtségét, nem hiszem, hogy sokáig használhatnád a testét! A modorod javíthatatlan, rá fognak jönni ki vagy! Egy potyautas átutazó, akinek az idő még, ha irányítani is tudja, a legnagyobb veszte! És ha Mia már nem lesz, új testet kell találnod, hogy ismét gazda lehess! Megmerem kockáztatni, hogy amint Mia meghal és a lelke kiszabadul a karmaid közül, az ereje is szintúgy elpárolog vele együtt, és te nem leszel más, csak az a régi időlord, aki nagy dolgokról ábrándozott, s valójában semmire sem vitte, csúfondárosan elbukott, mert az egyetlen forrásának is vége! Azt hiszem lehetetlen bármit is kérnem, mert jól tudom Mia nem adja meg magát neked! Most is küzd benned, teljességgel és elhivatottan, ezt pedig nem cáfolhatod meg, jól tudom! - mosolyogtam rá, most én tapsoltam meg - Gondolj csak a múltadra, az elnyomásod ellenére is kitartott, most is kifog! - kacsintottam rá - Ó, milyen játék volna, ha most közölném veled a terveimet, a nézeteimet és a titkaimat!? Nem lenne valami meglepő, nekem pedig az kell, hogy robbanjon! De látom, azt hiszed ismersz, ez igazán aranyos! - nevettem fel széles mosolyát, kérdő tekintetét, karba tett kezét, várakozó kiállását, fürkésző pillantását látva - Mond csak, milyen újra itt lenni!? Először is én kérdeztem, illik válaszolni! Tehát, most, hogy úgy hiszed megkaparintottad, amit már rég meg kellett volna.. a világ elpusztításán kívül mi a terved!? Mert ha más nincs, tépj egy sorszámot és állj sorba! Sok a hozzád hasonló, hatalomra vágyó és elbuktatható személy! Hidd el, ismerek jó néhányat, de te az elején vagy a rangsorban, mind nevetségesen festetek! Viszont érdekel, mert ha már Mia "birtokában" vagy, és tudod nem adja meg neked az erejét, még, ha el is akarod szívni tőle, mire a nagy hűhó?! Bosszút akarsz!? Idejét múlt, mindenki ezt szeretné.. Világuralom!? Szintúgy nem különleges, unalmas.. A birodalmad Mia nélkül semmi, ezt magad is jól tudod! - vigyorogtam rá, majd felnevettem, miközben mélyen a szemébe néztem - Vagy ne mond nekem, hogy csak boldog életre vágysz!? Menten nevethetnékem támad! - szavaim gúnnyal teltek meg, mialatt körbe jártam - Szóval kedves időlord, akinek nincs teste, mire a nagy tépelődés és készülődés!? Ha társat akarsz, nyilván én jobban a segítségedre lehetek, mint bárki más! Mint láthatod sokan szeretik ezt a lányt, nem fog senki behódolni neked, ahogy mondom, SENKI! Még magam sem, de bennem van annyi céltudatosság és eltökéltség, hogy amit akarok, ahhoz részben Mia nem lesz elég! - suttogtam majd megálltam mögötte és úgy szemléltem, mondanivalóm után. -

Vendég

Chris

&

Mia

Gúnyos mosolyra húzódik a szám, ahogy szemében látom megcsillanni a gonoszság reményteli sugarát, tehát nem tévedtem előzetes megállapításaimat illetően, hisz mielőtt visszatértem, alaposan megfigyeltem minden apró dolgot, természetesen eme ártatlannak vélt arc és kedves tekintet mögé bújva. Percekig állunk egymással szemben, ahogy végül elnevetem magam, majd lassan összeütöm a tenyerem, hogy megtapsoljam a műsorát, melyet nem nekem címzett, mégis az első sorban ücsörögve és mosolyogva nézhettem végig. Itt minden szánalmasabbnál szánalmasabb lélek a kezemre játszik s ők erről mit sem sejtenek, ez benne a legcsodálatosabb.
- Igazán elbűvölő előadás volt Christian, látom az elmúlt időszakban tanultál valami nagyon fontosat. - ejtem ki karakteressé formálva az egyszerű szavakat, még hozzá kell szoknom ennek a női hangnak a dallamához, de időm nekem rengeteg van, tehát ez egy igazán mellékesnek mondható dolog. - Kedvemre játszottál, de engedd meg, hogy kijavítsalak, visszatértem nem neked köszönhetem, ennyit azért ne képzelj magadról, barátom. Viszont azt nem tagadom, hogy bőven hozzájárultál a kis szerelmed szakadékba taszításához. - nézek rá, ahogy szemem az éjszakában, izzó sötétzöldben kezd lángolni, akár a legértékesebb smaragd, úgy ragyog, mellette az éjszakai apró csodái, a csillagok és elszégyellnék magukat, ha köztük járnék. Azonban most, hogy hátrahagyhattam az állandóság ketrecét és újra a múló idő útjára léphettem többé nem hagyom el eme földet, természetesen az itt élők legnagyobb... bánatára? Ugyan érdekel ez valakit, mert engem aztán egy kicsit sem. Mély levegőt veszek, milyen érdekes, érzem, hogy a boszorkány küzd ellenem és mégis újra és újra belefullad saját próbálkozásaiba, hiszen velem szemben nem veheti fel a harcot, hiszen mi kötődünk egymáshoz, vér pecsételte meg sorsunkat és az alkuszegőnek halál jár, maga pedig meg is kaphatja ezt általam. Nem éppen egy időlorddal kellett volna szórakoznia, hiszen nem kértem többet tőle, mint hogy álljon mellém és biztosítsa nekem erejét, hiszen hatalmasabb birodalmunk lehetett volna, mint bárkinek, okkal nevezték őt a királynőnek, ő mégis minduntalan eldobta magától a lehetőséget és megtagadta a címet. Ostoba, mélységesen ostoba. Az előttem álló angyal pedig tán emlékezhet rá, hogy egyszer egy hozzá intézett mondatom fog hamarosan testet ölteni, hiszen erre várt mindenki már nagyon régóta.
- Azonban, hogy ennyire vártál engem az dicséretes, gondolom nem kell sokáig várnom és el is mondod nekem az indokaid. - pillantok rá széles mosolyom keretében, kezeimet keresztbe teszem a mellkasom előtt és várakozóan pillantok rá, kíváncsisággal fürkészem az arcát, mintha nem tudnám mik lennének a céljai, pedig olyan egyértelműek, hogy elég egy rezdülés és máris leolvasható az arca vonásaiból, a szeme ragyogásából és a szempillái rándulásából. Tekintetem határozottan rajtatartom, a pillantásaink egymásba vájnak, szinte már egy - egy kiejtett szó nélkül is értem mit akar mondani nekem vagy hogy mit szeretne tőlem. Az öcsém mindig ott rontotta el a dogait, hogy túlságosan sokat törődött emberi lelkekkel, holott ezek múló dolgok, azonban ki sokat foglalkozik az elmúlással, maga is egy nap mulandó lesz, az öcsém pedig az idő korlátjában elveszett, míg magam megtalálva a kiskaput tovább élhetek. Hát nem csodálatos?

Vendég

Mia & Chris

"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."

Tekintetem a női lélek tükrébe váj, látom visszacsillogni rajtuk a Hold sugarát, pillái könnyektől terhesek, majdan mint ólom súlytól szabadulva hullatja le, végiggördül a nehézkes, sós ízű csepp, barázdákat szánt arcába, s jól tudom a selymes bőr után, már csak a sötét, a magány, az üresség fogadja be.. - Elengedtél! - diadalmas mosoly kúszik arcomra, hiszen míg szavai hazudhatnak, szemének nem parancsolhat, az meglehetősen is igazat mond, végleg megértette, felfogta, amit mondtam neki és annyiban hagyja, nem ellenkezik.. - Jó kislány! - biccentem oldalra a fejem miközben szemlélem, kezem végigcirógatja arcát, melyet a könnyek csúnyítottak el, érzésektől mentesen, egy más világban találom magam, nem úgy érek hozzá mint azelőtt tettem, teljesen idegen minden.. - Hiába, Miácska! Vége már, csak játszottam veled! Egy szeszélyes kis játékszer voltál, amit kedvemre rángathattam, használhattam, amikor csak akartam és ahogyan csak akartam, egy olcsó húsdarab, akár dróton is ugráltál értem, lested a szavam, megadtad magad nekem! De meguntalak, és itt az ideje, hogy utadra bocsássalak, remélem megérted! - szám éles vonala most mosolyra görbül fel, vállat vonok és kellő erősséggel ragadom meg az állát, hogy komolyabbra vegye, hangom gúnnyal és megvetéssel, undorral telepszik meg, de megrántva állát felszegem, ajkait szenvedélyesen fogom egy csókkal közre, aztán mint egy darab rongyot, használt és megunt játékot taszítom el magamtól, hogy érezze, sem a nevem, sem a pillantása nem rángathat már vissza, nincs hatással többé rám, nem uralja az életem! - Hasztalan minden sóhaj, elakadó lélegzet, vagy kisírt szem, minden szó, amit kiejt a csöpp kis ajkad! Fogd fel végre, SEMMIT SEM JELENTETTÉL NEKEM! Kihasználtalak, átvertelek és az ágyamba csábítottalak! Ennyit értél nekem! Most pedig tűnj amerre akarsz, nem érdekel az életed, sem a nyomorod, sem semmi sem! Magadért felelsz, ahogy mindig is akartad, de képtelen voltál rá, hasztalan, GYENGE VAGY! Bár meg kell hagyni, a tested elég jó szolgálatot futott be nekem, azt hiszem a kis Isaac is így gondolja, bár sosem érinthette teljesen, kivétel én, hiszen nekem tálcán ajánlottad fel, kínáltad, látom nem tartod magad sokra.. könnyű vérű céda vagy! - vágom a képébe, majd harsányan felnevetek, látom szemében kihúnyni a mélyen táplált érzéseket, újak törnek a felszínre.. düh, csalódottság, meg nem értettség, az elveszettség, látom elveszni teljesen, figyelem mint tiporja el a gyötrelem, mint lesz legyőzött, a megtört lányt fulldokolni kezd, döbbenetében életéért könyörög, s talán még meg is szánnám, de NEM, szárnyaim visszahúzódnak, én meg eltökélten, határozottan állok fel, aztán mint valamely veszélyes dögevő vagy sólyom, éhes párduc és vad oroszlán körözöm körötte, szemlélem, hogyan is pusztul el benne lassacskán az emberei éne.. - Szép volt, jó volt, ennyi volt a sport! - kacsintok rá, merő vigyor az arcom - Pedig akár tetszik, akár nem, Semmitérő vagy nekem, egy MIHASZNA PORSZEM! Eltaposható kis senki! Capiche?! - nézek rá, unalmamban megforgatom a szemem, hszen még reménykedik.. - Ó istenem! Micsoda értetlen lélek! Tényleg megérdemelte az egészet, azt, amit a sors vetett rá ki oly kegyesen, most pedig gyötrődik még tovább, még látványosabban és szánalmasabban.. ölni támadt kedvem! - Én meg nem! Megvetlek, gyűlöllek és kihasználtalak, ha ez nem volt érthető számodra, akkor naív vagy és ostoba, egy idióta! De hát mit tehetnék én veled!? - járom körbe, kezem magam előtt karbafont állással lenne, de egyik a másikra támaszkodik, mutatóujjam ütögeti az ajkam elmélázva a bosszún, a meggyalázáson vagy a gyilkosságon.. - Neked mihez volna kedved, édesem!? Tudod a pokol nem volt elég mély neked, és azok a kedves kis szárnyas lények sem jártak sikerrel, de a végzet nem hiába úgy írta meg, hogy általam vesződj el, én foglak a halál kezére adni, szakadékba lökni, megölni! Én vagyok a Te büntetésed, azért mert megszülettél! Mint mondtam, az életed azért volt, hogy kihasználjanak, a rongy lelked eleve szenvedésre volt ítélve, és mindaz, amit megkaptál, csak hazugság, álca és a színészet oly nagyrabecsült eszköze, a megjátszás volt! Mindvégig halott zászló lebegett a fejed felett, mindvégig én voltam az, aki tönkretett és most beteljesítem a végzetem, eljöttem Érted, és elveszem a lelkedet s az életed! Ami annyit jelent, hogy neked vége, ÖRÖKRE! Meg kell halnod, és örömmel veszem, hogy én végezhetem ezt a nemes feladatot, Én pusztíthatlak el, mert ezt nekem szánta az ég, ez az én feladatom, a küldetésem, ezért kötött hozzám az a csillag, hogy Én a Hatalmasság megtegyem, a közeledbe férkőzzem, egyszerűbb volt így minden! Még te sem jöttél rá, ugye kedvesem?! - vigyorgok rá, szavaim pusztító éllel és a halál érzetével morajlanak fel - Régóta vártam erre és őszintén szólva nem is bánom, hogy ilyen sokáig tartott, mert néhány dologra, még a semmitérő bőrödön jöttem rá, a kellő ellenséget kivégezted a számomra, szóval segítettél is nekem, ezért hálával tartozom neked! Tényleg, ennyit megérdemelsz, amikor a kötélen csüng majd a fejed, az összes imában csak hasztalanul könyörögtél, és nyöszörögtél mint egy megkefélésre váró szajha, ami azt illeti szivesen is döngettem volna a szexi hátsódat, de a rinyáló hangod baszta a fülemet, így ezt kihagytam, és a kellően szerető Christiant adtam, amikor már nem bírtam tovább, visszatértem hozzád, hogy felkészítselek, majdan felemésszelek! Az imák csak megerősítések voltak, hogy jól dolgoztam, minden amit akkor kértél, a te halálodat készítette elő, pontosan tálcán csomagoltad magad nekem! Nem kellett semmit se tennem, Te elvégezted helyettem, büszke vagyok rád, kedvesem!- mondom és mondom, folyik belőlem, újabb és újabb, mérgező tőrt mártok beléje, a gonoszság tudata, az acél keménység, a pusztító én kúszik bele és söpri le őt a peremről is, változtatja meg, az egész testét átjárva rontja meg és jól tudom itt vége is szakad, meghal benne minden, ami eddig tartotta, ami eddig jókislánnyá varázsolta.. - VÉGE MIA! - üvöltök rá a végszóval, amolyan kegyelemdöfésként, de az igazat megvallva sosem volt bennem kegyelem feléje.. így, aztán megzendül az ég, villám csap le és én hahotázva felnevetek, látom a vért és szűnni nem akar a jókedvem.. Elértem! Megállva figyelem miként hagyja el az emberi része, mikor is kapcsol át, csak várakozva, végül összefont karokkal szemlélem, épp itt az ideje! - Ahogy mondod! Már vártalak! - vágom rá, szikrázó, 1000 Wattos mosolyomat vetem rá, gondolom mást várt, most megkapja, azt gondolja tudja ki vagyok, de téved, nem ismer, ahogy vele együtt senki más se, és azt hiszem titkon nem is számít rá, szóval meglepem..! Na de mindegy, most nem is ez a lényeg! Várom, hogy tovább lépjen.. mindhiába! - Örülök, hogy visszatértél! Bár kissé sokáig tartott! De nagy szerencséd, általam lettél szabad.. majd később meghálálod! Most mesélj, miért vártunk rád, oly sokat kedves.. - tapsolom meg, majd rákacsintok, szám nem hagyja alább a vigyorgást és direkt nem fejezem be a mondatot.. szemem csillog az éjben, miképp szemlélem - Tarts velem, van egy tervem, és egy ajánlatom neked, persze, ha élnél vele! - fordulok vele szembe, kezemet nyújtom az egyezségem és barátságom jeleként, tanúbizonyságot teszek, hogy nincs miért kételkednie, én a pártján állok, még sok hasznomra lehet.. megfelelő alku lenne, ezt Ő is tudja, ha volna egy csöpp kis esze.. na, de majd kiderül, addig is állok és égő tekintettel figyelem a borús és elveszett, gonoszsággal átitatott éjszaka fekete leple alatt, amely ránk telepedett oly hirtelen.. -

Vendég

[center]

Chris

&

Mia

Könnyeim ragyogó kristálytükrében csillan meg a Hold ezüstös fénye, mely egyedüli vigasztaló számomra a rideg éjszakában, egyedül az ő fénye tart körbeölelve, védelmezően, óvja mozzanataim, léptem, hogy a sötétségben ne vesszek el, ahogy pedig felnézek a szorosan ölelt férfira, tekintete az enyémbe váj, de fájdalmas üressége egy pillanat leforgása alatt taszít alá a mélységes szakadékba és immáron nem nyújtja utánam a kezét senki. Mily karok ölelnek hát, ha nincs benne érzelem, mily tekintet tart foglyul, ha nincs benne szeretet, mily szív dobban az enyémmel, ha nincs benne szerelem? Arcomba mély barázdákat írtak le a megállás nélkül pergő könnyek, melyek vérvörös bíborba öltöztették pillantásaim között szembogaraim, arcom púderszínét és ahogy ránézek látom, nem holmi elvesző mondat ez, komolysága ütközik ki előttem, én pedig a levegőtől fulladok meg, amely súlyos nehézséggel, húz egyre lejjebb és lejjebb. Hol vagy hát? Hallom az imáim a lelkemben felcsapni, ordítani, hisz börtönbe zárták, eltiporták, majd végleg megölték.
- Christian... - ejtem ki bársonyos finomsággal megformálva a nevét, mint a legféltettebb kincsem, mit őrizgetek, mintha vigyáznék rá, hogy ne törhessen millió kis darabra. A leggyönyörűbb név, mely tele van szerelemmel, mely oly sokat adott nekem, mely a világot jelenti, a reményt és a megváltást. Hogy kérhet hát pont ő tőlem ilyet, hisz jól tudja nem tudnám megtenni és a fájdalom marcangoló érzése szorítja össze a torkomat, tán újabb szó próbálni kiszökni onnan, de a fojtogató érzés nem engedi, ez valami pokoli dallam, valaki vadul üti le a lelkemben élő zongora billentyűit, valaki vadul tépi el a hárfám húrjait, valaki heves iramot diktál, valaki belülről őrül fel. - Sosem tudnálak elhagyni.. - pattanok fel mellőle, ahogy megállok és patakzó könnyeim közül nézek le rá, emlékeim szoros rabláncai ütik fel fejüket, szinte látom magam előtt őket, ahogy mint egy film peregnek a kockái, kezem kinyújtom felé, tán az önkéntelenség küszöbén, próbálnám megérinteni, hogy visszahozzam és odaadhassam neki őket újra. Az első találkozás, az első pillant mikor a szemembe nézett, az első amikor azt mondta... szeretlek. - Szeretlek. - mondom ki alig halhatóan, mintha ez a szó megmentené őt, megmentene engem, megmentené a világot, a békénket, a készülődő vihart. Nem lehet, hogy annyi átvirrasztott éjszaka után, annyi könyörgő szó után, annyi bizakodóan fejsejlő reményteljes perc után, így vége legyen, hiszen miatta tartottam ki, naplóba jegyzetelt soraimmal tettem örök hűségű tanúbizonyságot. És most vége? Nem lehet vége! - Nem.. - ejtem ki, de mint minden egyes szó ez is csak elveszik az ébenfekete sötétség nehéz semmiségében. Könnyeim erős, vad iramban csapnak ki szemeim sarkából hiszem lelkem tengerét felkorbácsolták, azonban egy óvatlan pillanat és a sötétkék zuhatag megnyugszik, mintha simogatóan hatnának rá, eltűnik a vihar, nem csapnak fel villámok, a felhők eltakarják a fényeket, magam pedig, ahogy egy véres könnycsepp hullik a földre, úgy süllyedek én is az óceán mélyére, kezem nyújtom a kijárat felé, kapálózva menteném hitvány életem, de eljött értem vég, nincs ki kezét nyújtsa már felém, régóta nincs. Elvesztem, örökre.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd mint aki teljesen kiüresedett, így szegem fel fejem határozottan és törlöm le egyetlen mozdulattal könnyeim, a szemeimben az esti csillagok lágy fényei játszanak. Meredten bámulok az előttem térdepelőre és a hozzákapcsolódó érzéseket keresem, de azokat is elnyelte a sötétség pusztító feneke. Óvatosan veszek levegőt, míg végül egy elégedett mosoly kerül az arcomra, melyet az események sorozata váltott ki belőlem, néhány lépést pedig ismét hátrálok, hogy jól láthassam, a megtört, elveszett és teljesen szégyenteljes, bukott angyalt a Hold fényben.
- Lám, lám, hát így ér véget egy tragikus történet. - jóleső mosolyom kegyetlen nevetésbe csap át, talán jobban nem is alakulhatott volna a helyzet, megtörni Mia Salvatore-t sokkal könnyebb volt, mint az hittem és a bosszúm így egyre élesedő tűzcsóvaként csap fel a szemembe, már nem létezik az az idő mikor én nem vagyok jelen, ennek csapdája pedig már nem fogad magába, hiszen az egyetlen ki visszaküldhetne, az épp nyomorba dőlt és megszűnt. - Rég találkoztunk, Christian. - pillantok le rá, talán ő volna az első kin bosszúmat édesen teljesítenem kellene? Idővel majd erre is sort kerítek, de haladjunk csak szépen sorjában, hiszen ide a poklot akarták elhozni oly sokan. Én pedig garantálom, hogy alkalmuk lesz rá, ismerjük ugyanis a mondatást... " Vigyázz mind kívánsz, a végén még valóra válik. "

Vendég

Mia & Chris

Azon idő alatt amíg földre nem értem, imákat rebegtem az égnek.. tudom hasztalan már bármiért is fohászkodni, a jóságos kivetett és nem, már nem segíthet! Elgondolkodtam ezen a jusson, hogy életemnek miért is kellett így végződnie, miért pont velem esett meg, pont itt, pont amikor boldog lehettem volna mellette.. sosem értettem, aztán valaki, akit minduntalan megvetek, elmondta nekem.. Szavai most is mélyen égnek bennem, csalódtam magamban, s az életben! Elrabolták tőlem és ezt nem feledem! Elvitték, mert szerettem?! Bűn lett volna az egész, s ez volt a ránk kiszabott büntetés?! Azt hittem igazak szavai és az enyémek, melyek arról szóltak, hogy a csillagokban köttetett és mi, együtt örökre! De sajnos nem így lett, megint csőbe húztak bennünket, s ha akartunk volna sem tehettünk volna ellene.. sajnos ez a csúf igazság, sosem tudtam megvédeni, ő pedig sosem ellenkezett. Hogy is tudott volna?! Hiszen olyan törékeny lélek! Ezért kellett volna mellette lennem, de elszólítottak a gyalázatosak és az életére törtek! Az egész az én hibám, nyomorult vagyok és szánalmas, mert még mindig törődök és érzek, kesergek a múlton, amit megváltoztatni már úgy sem lehet! Percek, órák, napok, hetek sőt hónapok hosszú keserve és hiánya gyötört utána, az önvád, a tettképtelenség, a bűntudat, az összes elképzelhető rossz, ami érhetett azért mert cserben hagytam azt, akit valaha egykor a legjobban szerettem és védelmeztem! Éjszakákat töltöttem el ébren csak hogy megtaláljam végre, harcoltam érte, s sosem adtam fel, mert a szerelme vitt előre! Idejöttem vissza, ahol megannyi rossz ért és azt gondoltam talán itt lesz, majd újra láthatom, a karomba zárhatom és megmenthetem ahogy régen, végleg elvihetem és boldoggá tehetem.. De nem! A képek csak tovább gyötörtek, Ő meg nem volt sehol, sehol ahol néztem, felforgattam érte mindent, de nem leltem! Súlyosabb lett a teher, már-már elviselhetetlen, addig a napig.. onnantól ez megszűnt bennem létezni.. a mélyebben fekvő részen még jelen van a csíra, amely éjszakánként minduntalan felütötte fejét, ahogy ezen az estén is, nem volt másképp most se! - kezem vértől szennyes, a fal felsértette amikor belemélyítettem öklömet.. - A düh sosem volt jó tanácsadó, de ma akaratom ellenére is felül kerekedett és kitört! Már nem számított semmi sem, így a düh is szabad utat nyert, végigáromolhatott testemben akárcsak az adrenalin ereje és a régi Chris, a gyilkos és felelőtlen, kegyenlen szörnyeteg akit megvetettem és igyekeztem kordában tartani, most újra megjelent.. Jól tudom többé nem leszek kíméletes, ez már veszett ügy, rég eltűnt belőlem! A sötétség áll már csak pártomon egyedül, kezek már nem nyúlnak áhítozva felém, rég nincs mellettem senki sem, akit egykoron szerettem és védelmeztem, örökre elvesztek a nagy semmiben! - ekkor tör meg a csend, a jég és a küzdelem régi énem ellen.. nevemet zengi ajka ahogy felém rohan, én meg véresen, kitárt szárnyakkal a hold fényében, szilánkok között álldogálva figyelem, a törött tükör darabjai megcsillannak az éjben, visszatükrözik azt amit érzek, maguk is piros nedűvel borítva terülnek el csak arra várva, hogy a föld végérvényesen elnyelje őket, vagy a szél kapja fel és repítse tova a messzeségbe, amit jól tudunk nem történhet meg, így mint a törött darabok, magam is azt várom, hogy mikor veszem, mikor nyílik alattam meg a föld és süllyedek el a semmibe.. - Mia.. - ejtem ki nevét olyan rezzenéstelenül és érzelem mentesen mint még talán sohasem! - Az ismeretlen érzés ami hatalmába fog és nem enged, nyugodtságot ad eddig tiszta szívvel dübörgő lelkemnek, most már nem fáj, nem kínoz és emészt a tudat, hiszen vége van, már lemondtam róla! - szárnyaim meglendülnek, majd körbe fonják őt, kezeim viszont képtelenek a viszonzott ölelésre.. Abban is kételkedem, hogy szárnyaim a szerelem hevében cselekszenek, ugyanis arcomról eltűnik minden, a kiüresedett tekintet cseng vissza a fényben, semmi más nem törekszik fel bennem, még érintésére sem! Ezért nem mozdul testem sem ösztönösen, sóbálvánnyá meredve cövekelt a földbe, kőszikla révén nem érzem a könnyeit sem! - Eljön a vég érted, el kell engedned! - tettem kezem a fejére, most először mozdult meg tagom a nagy döbbenetben, lassan húzom végig a haján, vállain és hátán, végül fejemet is övére hajtva, majd elfordítva elengedem, hátrább lépek tőle, miközben szárnyaim még mindig eltakarják őt a világtól és a sötétség ádáz szemeitől, talán bennük még ott lapul a szerelem, habár mondom kételkedem! - Rég elvesztettem önmagam, az is lehet, hogy én vagyok akitől immáron félnie kell, a végzet hamarosan lesújt, mi lesz ha én leszek s nem kegyelmezek?! Azt nem engedhetem, viszont már magam sem tudom mit miért is teszek! Tényleg el kell mennem, ennek most már vége, nincs remény, sem szerelem, nem maradt már más csak a távozás, a végelláthatatlan üres halál és fivére a magány! -

Vendég

[

Chris

&

Mia

" Ha bűnösök, hát magam is az vagyok, minden egyes apró részletébe szerelmes vagyok, a szempárba, amely rám néz, az ajkakba, ami megcsókol, a kezekbe, amelyek simogatva ölelnek át, a hangban, amely mindig kellemes bizsergést vált ki belőlem, mindenébe, a mozdulatokba, amelyek boldogsággal töltenek el, de még abba az egy kiálló hajszálba is, ami hosszabb, mint a a többi. [...] Ha valakit el kell ítélni az minduntalan én vagyok és bűnösségem miatt, hát a szívedhez leszek bebörtönözve örökre. "

A füleimben elveszve hallom a mondatokat, melyeket egykoron suttogtam régen látott kedvesemnek azon időszak alatt, mikor egy kicsit kiszakadtunk ebből a veszélyes világból és milánói otthonom biztonságában élhettünk. Könnyek gördülnek le sorban az arcom domborulatain, ahogy lehajtom a fejem és egyedül a Hold fény tart engem láthatónak, hiszen rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodik itt. Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon mi lehet ennek az egésznek az oka, hogy a Mindenható miért engem választott arra, hogy a mágia forrását hordozzam, miért engem tett egy elérhetetlen kalitkában lévő hatalmas, minden idők leghatalmasabb boszorkányává? Mi volt az oka, mit látott meg bennem, amit mások nem tudtak volna nyújtani, hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül sokkal erősebb személyek léphettek volna fel Lucifer vagy épp a megalkuvó időlord, a Mester ellen. Én csak olyan életet szerettem volna, mint minden normális, hétköznapi ember.
- Én csak... add vissza Őt nekem. - suttogom magam elé, ahogy a könnyeim a kézfejeimre hullanak, halk szipogás tölti ki a csendben megnyugvó teret, melyet csak a virágok suttogása zavar meg néha. Mindentől megfosztottak, az életemtől, a becsületemtől, a szüleimtől, a ikertestvéremtől és most azt várják, hogy nyugodtan törődjek bele életem szerelmének elvesztésébe is. Fuldokló zokogás kap el hirtelen, midőn nem bírom tovább türtőztetni a mélyen nyugvó megtört fájdalmam és mint egy kínzó vulkán úgy tör ki belőlem gyötrelmeim közepette. Gondolataim egyre mélyebbre sodornak, egyre jobban letaszítanak a végeláthatatlanan sötét mélységbe és nincs senki akinek a kezébe kapaszkodhatnék, mert mások oly könnyedén dönthettek felettem és az Ő sorsa felett. Zavartan kezdem törölgetni könnyáztatta arcom, szemem vöröslően csillan meg az esti fényben és amikor meglátom a tenyeremben felütő vért, csodálkozva és lélegzetvisszafojtva figyelem a vörös és hideg életet adó folyadékot.
- Ez..nem..hogy lehet? - suttogom magam elé nézve, mert megijeszt a jelenet, hiszen vér az én szememből mindig csak akkor folyt, mikor varázsoltam, azonban most nem tettem semmi mást, csak sírtam. - Miért csináljátok ez velem? - teszem fel a kérdést, majd felpattanok a földről és hevesen kezdem törölgetni a szemem és furcsa hidegség fog el a mellkasomnál, majd ahogy ismét magam elé emelem a kezeim, döbbenten veszem tudomásul, hogy a vérnek se híre, se hamva. - De.. - akad el a szavam, amikor egy ismerős hang tölti ki a teret, az a hang, amelybe most is mint mindig jólesően beleborzongok, az a hang, kinek tulajdonosába oly mélységesen szerelmes vagyok. Egyetlen mozdulattal pördülök meg a testtengelyem körül, ahogy a neve leszalad az apró ajkaimról, először csak elhalkulva, majd egyre hangosabban, míg végül őrült szerelmes hevességgel hangzik fel.
- Chirstian! Christian! Merre vagy? - keresem a tekintetemmel, majd elindulok lassan a hang irányába, végül szaladni kezdek, a gyenge lábaim visznek magukkal, pedig nem is tudom, hogy merre indultam, csak ösztönösen kezdek mozdulni az irányába. - Christian! - kiabálok még mindig a semmibe, amikor egy ablak törésétől rezzenek meg, de abban a pillanatban, ahogy megállok, megpillantom őt egy elvesző Hold mutatta fényben, ahogy ott áll előttem. A lélegzetvételeim szaporábbak lesznek, az ereimben összetódul a vér, a szívem hatalmasakat dobban, az arcom pedig újra könnyek lepik el, ezek azonban immáron a boldogság könnyei. Bár szóra nyitnám a számat, képtelen vagyok bármit is kiejteni rajta, ismét megiramodom, majd minden nélkül lépek elé és ölelem magamhoz szorosan, ahogy körbe fon minket szerelmünk ereje. - Annyira hiányoztál! - suttogom a fülébe, ahogy a vállán pihentetem meg az arcom és most is azt kívánom, bárcsak megállíthatnám az időt, hogy így maradjunk egymást karjaiban, örökre, szerelmesen.

Vendég

Mia & Chris

Életem azon szakasza, amelyben nem lehettem vele, gyötrő volt a számomra.. aztán a sors úgy hozta, hogy még is megtaláltam, s egy ideig még vele is lehettem! De az én életemben nem volt olyan kegyes, hogy ezt örökre megadhassa nekem.. nem! Elvette tőlem Őt, minden ok nélkül! Amikor azt hittem boldog lehetek, tévedtem! Pont mint akkor, amikor azt hittem megváltoztam, holott a gyilkos én akkor is megvolt bennem, és máig hordozom is tovább, ahogy régen! Semmi sem változott az életemben! Voltak szép napok, s voltak gyötrelmesek, keserűen sötétségesek.. ilyen a mai nap is, amikor önmagam vagyok, bár kissé részeg.. - az ágyamban fekszem és alszom.. inkább álmodom, mert már teljesen más helyen jár a gondolatom, elvitt egy messzi helyre, ahol a Mi még ér valamit, és így együtt lehetek vele! Megint ugyan az a kép pörög le szemeim előtt, a boldog jövő, amit már sosem kaphatok meg.. Remek! Igazán csúcs, hogy olyanról álmodozok ami felemészt engem.. nem is lehetne szebb! Mardos amíg lehunyva tartom szemem.. kiakarom nyitni, de nem megy, annyira magával ragad és leláncol, hogy szabadulni sincs már erőm, pedig tudom kellene! Ha most nem teszem meg, örök életre az álmaimba temetkezem, rabja leszek és nem felejtem.. pedig már vége! Elment és nincs tovább, feladtam és már amúgy sem találom a helyem, én nem erre a földre születtem.. el kell majd mennem, magam is jól tudom! Már csak azt fájlalom, hogy ezzel az egésszel mekkora szégyent vontam magamra, mennyire fognak nevetni rajtam, a "Nagy Bomer"-en aki kifogta a maga szerencséjét, és "jól" meg is játszotta, nézzem hát meg, hova is jutottam.. Sosem kellett volna ilyen szinten megnyílnom valakinek, akiről tudhattam volna, hogy előbb utóbb nem éri meg a holnapot, de még a jövő évet sem! Az örökké szó, számunkra sosem létezett! Egy elképzelt álomvilág része volt, amelyben most én is, még mindig élek.. - próbálkozom felkelteni magam, de sehogy sem megy.. szokásosan most jön az a terv, hogy szabad pilóta gyakorlat, kirántom magam az álomból, fájdalmasan, de kieresztem szárnyaimat, amitől a plafonhoz csapódok, majd visszaesem az ágyra.. vagy is mellé inkább, de ez már részlet kérdése, a lényeg, hogy megint sikerült feleszmélnem, ebben a hónapban ez a 31. eset amikor ilyen "finoman" bánok el az álom okozta rabsággal, de nem panaszkodhatok, az erőm legalább velem van, ez nem hagy el, nem úgy mint más az életemben és annak folyamán, de higgyétek el, vettem az adást, tanultam a leckéből, ezért aztán többet nem lesz ilyen! - megkövült lett szívem, mióta nincs velem - Már nem vagyok ugyan az, ez is mint Ő sebesen megváltozott bennem.. De, Ébren vagyok! Ébren vagyok. Hosszú idő óta először teljesen és tagadhatatlanul ébren vagyok. Micsoda sokk, nem gondolod?! Eddig csak reméltem és vágyakoztam, de ma nem! Nem fogok, abbahagyom! Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Azt gondoltam, hogy mosolyoghatok, és úgy tehetek, mintha minden rendben lenne.
Volt egy tervem. Meg akartam változtatni azt, aki voltam. Új személyként életet kezdeni. Valaki a múltja nélkül. Fájdalom nélkül. Valaki élő. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem menekülhetsz el előlük, bármennyire is szeretnéd. Csak annyit tehetsz, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor eljön, elfogadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá... Így voltam, de most sikerülni fog tudom! Már nincs szükségem rá, elengedtem, de magamat nem fogom.. nem adom fel! Amíg az átkozott szívem dobog, addig kitartok! Addig lesz tervem, addig megfogok változni, addig új lapot fogok nyitni, A múltam nélkül végre más ember leszek, fájdalom nélkül, egy élő személy! Még ha nem is könnyű, mindent kitörlök! - el is kezdtem agyam átrendezését, s be sem fejeztem addig, amíg össze nem szedtem magam annyira, hogy az ablakhoz lépve, kitárjam azt, az új lehetőségeket elemezgettem és utat is nyitottam nekik, hogy akadályok nélkül érhessenek el engem.. kellett nekem megtennem.. amint kinyitottam az ablakot, éreztem! Pedig lehunyva tartottam szemem, hogy beszívva a friss levegőt kitisztuljon a fejem! - Talán még is ez lesz a vesztem! Nem akartam még sötét gondolatokkal telten a jövőbe nézni, de elcsesztem.. - így csak akkor tettem meg, amikor már túl nehézkes lett, viszont éreztem magamban annyi erőt, hogy ezen felül kerekedjek, csak akkor nyitottam ki a szemem.. felpattant szemhéjam, mélykék tekintetem körbenézett az ablakon át a terepen, a kerten! - Nem kellett volna, de a sors keze, nem szólhattam közbe.. - amint leültem a párkányra hangokat hallottam, így lefelé pillantottam - Először azt hittem csak álmodom, hisz ez nem történhetett meg.. Nem és nem! - kínomban még el is nevettem magam, ahogy szemeimet dörzsöltem - Ne dőlj be neki, Chris! - suttogtam ahogy egy alakot figyeltem miképp az egy rózsabokorhoz hajoltan vette szemügyre a bimbozó virágokat, elszorult a szívem, torkomban keserűség csiklandozott olyan fájdalommal, hogy kiáltani lett volna kedvem! Égetett belsőm minden egyes része, hiszen az alakban a hercegnőm képét véltem felfedezni, akiről épp egy pillanattal ezelőtt mondtam csak le! Megráztam fejem, mint aki délibábot lát, s ahogy dübörgött a felismerés a fülemben, bennem egyre inkább a szomjazó utazó lelke kezdett el ugrándozni, aki a vízre áhítozik csak, olyan mohóan, hogy akár szavát szegve, akár őrülten, bolond árnyakat kergetve rohanna most le, s teperné le azt a valakit, akiről azt hiszi, feltételezi, hogy a rég elveszett kedvese! - Komolyan, ezt abba kell hagynom, én megvesztem! - vertem bele a falba, mert már nem maradt bennem türelem, de mielőtt megbánható tettet hajtottam volna végre, becsuktam az ablak szárnyait, amikor az utolsó mondatára, pillanatok alatt ez megszűnt, megmerevedett kezem.. - Mia!- azon nyomban, hogy kimondta a rég hallott titkos szavunkat, angyallá változva törtem át az ablakot, a sok szilánkkal együtt hulltam alá, s földet érve, míg nem pillantottam rá, elrebegtem egy imát.. talán szitkozódtam is eleget benne, de nem ez volt a lényeg.. ráemeltem tekintetem, először egész szerényen, majd jól megnéztem.. a szívem akkor zuhant a mélységes sötétbe.. -

Vendég

[

Chris

&

Mia

Lágy szellő lengedezik körös körülöttem, ahogy tekintetembe költözik az ébenfekete égbolt, melyet most egyetlen egy bárányfelhő sem tarkít, csupán a Hold fénye és a csillagok ragyogása díszíti, az égi festővásznat egészen magasan ott fent. Mikor kislány voltam azt képzeltem, hogy a messze lévő csillagokat elérhetem, ehhez pedig mindössze annyi szükséges, hogy kinyújtsam a kezem és behunyva a szemeimet azt kívánjam, hogy megkaptam azt, amire titkon vágytam és ezért is gondoltam azt, hogy semmi sem lehetetlen és minden elérhető. Minden egyes csillag fénylő csillogása, ragyogó mosolygása Őt juttatja eszembe és azt, amikor arról álmodoztunk, hogy boldog életünk lesz és én még most sem adtam fel annak hitét, hogy egy napon békére találhatunk és az életünk valóban olyan boldog és gondtalan lesz, mint ahogy elképzeltük. A Mindenható ugyan közbeszólt és ismét döntést hozott helyettem, de talán az imáim, a végtelenségig suttogott könyörgéseim nem találtak süket fülekre, talán kaphattam még egy kis időt, hogy megtaláljam Christian-t és ha kell még most utoljára elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem, hogy a szerelemem nem szűnik meg a halállal, hiszen a legszebb dolgok tovább élnek, tovább hordozzuk őket mélyen legbelül a szívünkben, ezért aztán ha meg is kell halnom, tudni fogja, hogy valahol a végtelenségig várni fogok rá, pontosan úgy, ahogy a levélben egykor megírtam, pontosan úgy, ahogy Alessio várja a szerelmét még mind a mai napig abban a kicsiny milánói parkban. Annyi mindenről kellett döntést hoznom és annyi mindenről nem dönthettem még sem, de azt tudom, hogy most amikor már olyan kevés időm van hátra, tudom hogy nem kell úgy elmennem, hogy egy rosszabb világot hagytam itt, mint amire én is születtem. Bár nagyon hiányoznak a szeretteim és fogalmam sincs mi történhet most velük, de azt tudom, hogy a szeretetem az utolsó szívdobbanásommal, az utolsó lélegzetvételemmel sem fog megszűnni, mert ez olyan áldás, amely nem tűnik el sohasem, amely mindig ott bujkál a mindennapjainkban és amely mindig vigyázni fog ránk, amikor álomra hajtjuk a fejüket. Olyan ez, mint egy láthatatlan őrangyal, ki mikor boldogok vagyunk megsimogatja az arcunkat és amikor szomorúak vagyunk, letörli a könnyeinket. Szemügyre veszem a körülöttem bódító illattal körbevevő virágokat, majd egy rózsához hajlok és mélyen magamba szippantom az illatát, hogy jól megjegyezhessem, de szívem erős érzés szorítja össze, melyet úgy neveznek hiány. Hiszen a rózsa is Christian-ra emlékeztet, megannyi édes pillanatra, a mosolyára, a hangjának csilingelésére, a szemeinek kéklő csillogására, a kedves és védelmező mozdulataira, a férfira, kinek viharos tengerén túl egy angyal lakozik a szívében, egy igazi, valódi angyal. Az ajkaim összeszorulnak, ahogy a szememben egy könnycsepp jelenik meg, midőn ismételten felpillantok az égre, hiszen én már Christian-nak is adtam egy csillagot, egy csillagot, melyet évekkel ezelőtt a születésnapom estéjén néztem és amikor először éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Már akkor is tudtam, hogy valahol Ő vár rám és hogy utam végül megtalálja majd a maga folyásában a célját és értelmét, a gyönyörűséges boldogságát. Ő hozta az életembe a fényt.
- Congiunzione astrale. - suttogom egy halvány mosollyal, ahogy a holdfényben egy könnycsepp csillan meg az arcomon, amely végül aláhull a mélységes sötétbe.

» Virágoskert ♥
» Clary és Chris szobája
» Park a sziget közepén ♥
» Christian Bomer ♥
» † Skylar & Christian - Templom a sziget szívében