Ade & Mia - Az iskola padlása

Vendég

Ade

&

Mia
( Mester )

Merev testtartással állok és figyelem a lány minden egyes apró mozdulatát, majd hallgatom a mondatait, melyek varázslatosan csapnak arcba, de egyik fülemből szalad a másikba, majd tűnik el véglegesen. Tán a lány, kinek testét birtokolva járom most a világot, tán őt meghatják fennhőkölt szavai, tán rá hathatnak és ő minden bizonnyal értékelné és foglalkozna vele, de a bennem együttesen meghunyászkodó és haldokló érzelmek örökre szétszakadtak, így az irányításom alatt magam érvényesülhetek és engem tulajdonképpen egyáltalán nem zavarnak a szitokszavai, majdan annyit hallottam, hogy szinte már jól esik.
- Bravo Adrianna! - nevetek fel gúnyosan, ahogy erősen összeütöm a tenyereim és tapsolni kezdek, igazán díjnyertes előadást mutatott itt nekem, csak éppen a szavainak nem volt semmi értelme. Ha azt hiszik, ezúttal majd csak úgy eltávolíthatnak a hőn szeretett boszorkány testéből, akkor nagyon is tévednek, hiszen az egyetlen, aki ezt megtehetné éppen a lány maga, viszont miután ő elnyomásban tölti napjait, erre esélye sem lesz soha, főképpen egy megszegett alkuval, kérdezzék csak azt a nyomult Halált, majd ő megmondja, mit ér egy veszett alku, hiszen kalóz létére ő erről biztosan sokat tudna mesélni, ostoba alak. Ostobák mind, ha elhiszik, hogy engem valaha is legyőzhetnek, már tanultam egykori elkövetett hibáimból és most már sokkal okosabb vagyok, természetesen tudva mindent róluk, kiismerve egytől egyig az összeset, időközben ha lesz alkalom majd beköszönök a nagyságos Lucifernek, hogy megköszönjem nagylelkűségét, bár valószínűleg még ő maga sem értené, hogy miért teszem, engem pedig nem nagyon zavarna az értetlensége. Sőt igazából senkié.
- Nos tehát most hogy mindent elmondtál azt hiszem ideje, hogy én következzek, bár hiányolom a vörös szőnyeget, amin bevonulhatok visszatérésem alkalmából. - mutatok körbe a poros kis padláson, ahol mindent a piszok és a kosz lepett el, ahol csak akkor süt be a fény, ha Nap néhány résén beszaladva talál utat magának. - Először is, jobb ha most kiveritek a fejetekből, hogy engem majd újra eltávolítotok, szeretném kihangsúlyozni, hogy ez LEHETETLEN. Valamint azt ajánlom, hogy kezdjetek el búcsúzkodni a kis Miácskától. Ő már halott. Ássatok neki gödröt a nyamvadt szülei mellett és tűzzetek rá fejfát, így talán emlékezhettek rá, minden más próbálkozás veszett ügy. Végül minden Salvatore elkárhozott. - indulok el az ajtó felé, majd lendületesen visszafordulok hozzá. - Ó és majd elfelejtettem. - mutatok a magasba az ujjammal, mintha csak valami fontos dologra hívnám fel a figyelmet, bár valójában ez tényleg az. - A bosszú él drágaságom, jobban mint valaha. - húzom gonosz mosolyra a számat, melyet búcsúzásként küldök a lány felé.

Tárgy: Re: Ade & Mia - Az iskola padlása Vas. Jún. 29, 2014 3:06 pm

Mia (Mester) & Adrianna

Most komolyan az egész világ engem szivat vagy mivan itt most? Komolyan visszajött ez az utolsó idióta szemétláda, hogy megint csesztessen mindenki és ráadásul még a legjobb barátnőm testébe is belebújt? Úgy tudtam, hogy ő pasi, minek akar egy lány testébe belebújni, mondom akárhol is volt idáig, biztos, hogy a maradék eszét is ott felejtette. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem vagyok kiborulva, mert lehet, hogy Mia most veszélyben van és akkor Chris is, ha már róla kérdezget, szóval végem van. Nem csinálok magamból Pókembert, hogy megmentsem a világot, de a drága Mesternek a seggét most azonnal fogom szivárványszínűre rúgni. Biztos, hogy dühös rám, mert hogy én is ott voltam, amikor állítólag megöltük, de most kiderült, hogy él és virul ez a hülye állat. Akármilyen játékot is tervez, biztos, hogy nem én leszek az aki belemegy, szóval ezt gyorsan elfelejtheti még ha rá is gondolt. Komolyan, miért pont most jött? Nem tudott volna várni még párezer évet és utána cseszte volna fel az agyamat? Mármint annyi ideig úgy sem fogok élni, szóval akkor max. más agyát cseszte volna. Megölni nem lehet, vagyis lehet hogy meglehet, csak én nem fogom tudni, mert, mert nem. Lasan odasétálok egy poros asztalhoz, aminéll egy szék is található, aztán leülök, mert tuom, hogy hosszú lesz ez a beszélgetés, de már meguntam. Kíváncsi vagyok, hogy mik a tervei ennek az állatnak.

- Persze, hogy emlékszem rá, az idiótákat általában nem felejtem el! Akármik is a terveid azt hiszem, hogy megint el fog csesződni valahogy. Komolyan, most muszáj állandóan minket hülyíteni, vagyis inkább idegesíteni? Csak, hogy tudd egyáltalán nem félek tőeld, mert te is csak egy féreg vagy, aki teszi a nagymenő gonosz, hülye állatot! Akármit is akarsz tőlünk felejtsd el de gyorsan, mert szerintem mindenkinek van annál nagyobb problémája is mint, hogy a te segged nyalja! Ja és választhattál volna valami hozzád jobban illő testet is, mert tudtom szerint te pasi vagy és ha Miával bármit is csinálsz, amivel bántod őt, akkor megint mehetsz a rákba el innen, de akkor biztos vagyok benne, hogynem fogsz többet visszajönni ide, soha!

- fejezem be így a mondandómat, vagyis csak a felét, mert még intéznék hozzá pár szót. A végére már fel is álltam a székecskéről, mert az idegek úgy dolgoznak, hogy nem bírok egy helyben lenni. Lassan Mia felé sétálok, akarom mondani a Mester felé, körbejárom őt, aztán megint visszaülök a székre. Egyszerűen elegem van már ebből a suliból, újra, pedig azt hittem, hogy megszerettem, de kiderült, hogy nem. Utálom, persze van pár kedves emlékem, ami miatt jó, hogy itt lehetek, de mikor megejelenik egy ilyen Mester féle idióta akkor kiborulok és érzem, hogy inkább feküdnék egy koporsóban holtam. Nem tudom, hogy mit kezdhetnék vele, de szólnom kell mindenképp Chrisnek, hogy talán veszélyben lehet, de most csak itt fogok ülni és végighallgatom ezt az idiótát.

Vendég

[center]

Ade

&

Mia

Hosszú percekig csak bámulok az előttem ácsorgó barátnőmre, ahogy szemrevételezem, hogy utolsó találkozásunk óta semmit sem változott. Ugyanolyan hosszú barna haja kedvesen omlik a vállára, csillogó szemei áthatolhatatlanul fürkészik a világ apró történéseit. Hallgatom, ahogy a lágy dallamú hangjával festői szavait intéz hozzám, azonban mikor kiejti testvére nevét, hangtalanul újra és újra darabokra szakad a szívem, szorító érzés fojtogatja a mellkasom és kényszerű képek gyötörnek a szemem előtt, melyek egy bizonyos ponton felsejlenek, a lelkemből úgy tőrnek elő, akár a felpattanó tűz lángcsóvái. Meggyötört vagyok és elveszett, egy sötét úton járok bizonytalan talajon tapogatózom, szemeim a fényt keresik, ahogy futásnak eredek, mert tudom nem vagyok egyedül, szaladok előle, ki birtokol és nem ereszt, köti hozzám az alkuja és bosszútól fűtött elméje nem enged engem távozni. " Ölj meg vagy hagyj elmenni " Bárcsak megtenné, bárcsak hagyná, hogy elszaladjak, de nem teszi meg, nem akar elengedi, kínozni akar és ahogy levegőt veszek, egy fuldokló horkanás tör ki belőlem, mely egyértelműen jelzi vége van, elkapott és tőrt döfött a hátamba, a játék még csak most kezdődik.
Újra és újra végigfuttatom méregető tekintetem az előttem ácsorgó lányon, ahogy teszek egy lépést hátra, kezeimet a mellkasom előtt összefonom és innen tekintek rá arcom vonásai mögül, miközben kínzóan telepszik ránk a csend, hiszen már nincs mit mondanunk egymásnak.
- Megtalálom egyedül is az angyalt. - sejlik fel hangom, majd egy elégedett mosoly kerül az arcomra, ahogy továbbra is nézegetem őt, azon elmerengve, hogy ráébredt-e már hogy mi történik jelenleg vele és hogy jelenleg a kis barátnője, aki előtte áll teljesen megszűnt létezni, helyette azonban itt vagyok én, valóban bosszútól fűtötten. Hiába küzd ellenem, ő is tudja, hogy nem nyerhet, ellenem esélye sincsen, hiszen túl gyenge, hatalmasodó erőm pedig lehetővé teszi számára a végső pokolban való nyugvást a vesztes háború után, mikor majd emberek hullái fognak sorakozni, addig amerre csak a szem ellát. Elrugaszkodom egy lépéssel és a poros padláson körbe járkálok, jól emlékszem, hogy ezzel a lánnyal itt találkoztam először és milyen furcsa dolog, hogy ismét most, itt futunk bele a másikba, talán ez nem lehet véletlen.
- Hát így ér véget egy tragikus történet. - vonom fel a szemöldökömet, ahogy irányába fordulok és felteszem a nyilvánvaló kérdést, hiszen már talán maga is rájöhetett, hogy aki vele szemben áll az nem Mia Salvatore, legalábbis lelkiekben biztos hogy nem, de miután a testét tökéletesen képes vagyok birtokolni, nekem a jelenlegi felállás teljes mértékben megteszi. - Régen találkoztunk, Adrianna! Emlékszel még rám? - szólítom meg ismét, ahogy megállok pár lépésre tőle és egy mosolyra húzom a számat, egy gonosz mosolyra.

Tárgy: Re: Ade & Mia - Az iskola padlása Pént. Május 23, 2014 5:05 pm

Mia & Ade

Nem az a barát, aki ha nevetsz akkor veled nevet, ahnem az, aki ha sírsz letörli a könnyeidet.

Még mindig nehéz elhinnem, hogy újra itt vagyok a suliban, valahogy olyan fura, mintha 1000 év telt volna el az utolsó látogatásom óta. Itt vagyok és itt van a legjobb barátnpm is. Talán ő az egyetlen akit tényleg a barátnőmnek mondhatok. Mia Salvatore egy nagyon kedves lány, s úgy érzem, hogy neki elmondhatok bármit, tényleg. A szemében látom, hogy valami nincs rendben, de mielőtt bármit is mondhatnék ő megölel, aztán bombáz a kérdéseivel. Természetesen én is visszaölelem, hiszen örülök, hogy láthatom őt ennyi idő után, mert tényleg nem kevés idő telt el az utolsó találkozásunk óta. Nem tudom, hogy mit is válaszoljak neki, mivel én is most jöttem vissza, szinte semmit sem tudok az itt történtekről, akarom mondani tényleg nem tudok semmit sem. Mintha Kínába jöttem volna, de mindegy. Chrisről kérdez, a drága tesómról, aki még arra sem volt képes, hogy flehívjon, vagy legalább egyszer felvegye a telefonját ha hívom, Isaac-kel megy ugyanez van, szóval a távollétemben csakis az édesanyámra számíthattam. Hogy hogy vagyok? Hát nem is tudom, hogy erre mit válaszolhatnék neki, de azt hiszem most újrapörgetem az agyamban az összes feltett kérdését, aztán megpróbálok mindegyikre valamilyen választ adni, még ha nem is olyat amilyenre ő számított. - Mia, nagyon örülök, hogy újra láthatlak! - mosolygok rá, miközben lassan elmegyek és leülök egy poros székre, majd így folytatom tovább. - Hát, tényleg én vagyok az, talán még meg is lepődtél, de nem csodálkozom rajta. Én sem hittem volna, hogy valaha visszajövök még ide, de már hiányoztatok, szóval mégis visszajöttem. - újra eszembe jut, hogy visszajöttem és az első pillanatomtól ebben a suliban minden jó és rossz lejátszódik bennem, hát tényleg voltak boldog és kevésbé boldog pillanataim, de semmi és senki sem tökéletes. Most jön az a kérdés, ami talán még engem is annyira foglalkoztat, mint Miát, szóval, hogy mi is van az én drága, hülye tesómmal Chris-szel. Na igen, halvány gőzöm nincs róla, semmi, még csak egy ötlet sem. - Sajnálom Mia, de én sem tudom, hogy mi van Chris-szel. Nem túl rég óta jöttem vissza a suliba, de semmit nem hallottam róla. Még amíg távol voltam, akkor sem beszéltünk egyszer sem, mert soha nem vette fel a telefont és nem is hívott fel, gondolom volt nagyobb elfoglaltsága is, mint a tesója, de hát ez van. Amúgy miért? Történt vele valami amiről tudnom kéne? - kezdek kicsit aggódni, hogy mi lehet vele, mert mégis csak a testvérem, még akkor is ha nagyon megbántott azzal, hogy egyszer nem beszéltünk normálisan akkor, amikor én nem voltam itt, de én így szeretem őt és el kell fogadnom, hogy bizony még mindíg nem én vagyok az a lány, aki más ember számára fontos. - Héé, nyugodj le, megtaláljuk ígérem! - nézek rá bíztatóan, s megfogom a kezét. - Biztos jól vannak, hidd el, hogy annyit sem tudok, mint te, de előbb-utóbb talán majd újra minden olyan lesz mint régen. Tudod szép és jó, már amennyire lehet, még ha meg is változott már az életünk teljesen. - Sokszor gondolok vissza rá, hogy milyen volt az életem akkor, amikor még nem tudtam a természetfeletti erőmről, és az itt élő többi sulistársamtól. Más volt minden, nagyon más, és néha hiányzik mégha rosszabb is volt az életem mint most. Ez ellen már semmit sem tudok tenni, így el kell fogadnom.

?

Vendég

Ade

&

Mia

Halk léptek zökkentenek ki gondolataimból, melyek a poros padláson ücsörögve is ikerbátyám körül forognak, kezemben ezzel a törött hógömbbel, melyből halkan szól a nyugtató dallam. Ahogy kinyílik a nyikorgó ajtó, a szívem hevesebb iramot kezd diktálni és ösztönösen pattanok fel, hogy a padlás hátsó felébe kezdjek hátrálni és erős pillantásokat küldök az illető felé, aki a sötétbe lépett. Néhány pillanatnak el kell telnie, míg a fénybe lépve látom meg, hogy félelemre egyáltalán nincsen okom, hiszen egykori barátnőm, Adrianna az, akit vélek felfedezni a kirajzolódó alakban. Az utóbbi időben annyi minden történt velem, hogy minden kis zajra, mozdulatra félelemtől összerezzenve és remegve szédülök arrébb, attól tartva, hogy újra és újra bánthatnak majd engem.
- Ade? - kérdezem alig halhatóan, hiszen már nem is hiszem el, hogy ő az, olyan régen találkoztam vele, olyan rég beszélgettünk, azt hittem, hogy ő elment a szigetről. - Tényleg te vagy? - lépek közelebb hozzá bátortalanul, majd végül szó nélkül leteszem a földre a törött hógömböt és hozzásétálva ölelem át jó szorosan, melyben szívem minden szeretet benne van. - Olyan rég találkoztunk, már azt hittem sosem láthatlak többé. Hogy vagy? - suttogom, majd végül elengedem és megállok előtte, olyan más most, mint amikor legutóbb összefutottunk. Most valahogy boldognak tűnik és ennek örülök, azonban nem tudom megállni, hogy a napok óta foglalkoztató kérdésemet ne tegyem fel, hiszen életem szerelméről van szó és tudnom kell, hogy hol van, hogy mi történt vele, hogy hogy érzi magát. - Ade, hol van Christian? - teszem fel a kérdésem csillogó tekintettel, hiszen, ahogy kiejtem a nevét még azzal is boldogság, szeretet és béke költözik folyton zavart lelkembe, szívem pedig minden egyes dobbanással jelzi azt a mély szerelmet, amely hozzá fűz engem most és mindörökre. - Tudom, hogy most egyszerre túl sok kérdést tettem fel neked, de Ade muszáj megtalálnom mert... - itt egy pillanatra elhallgatok, a fejemet az előttem lévő padlóra szegezem a talajt bámulva, mintha bármi érdekeset is felfedezhetnék benne. Hogy mondjam el Ade-nek, hogy már nincsen sok időm hátra, hogy fel akarnak áldozni engem az égiek és hogy bármit is próbálnak tenni nem menthetnek már meg tőle. Gyorsan elterelem a figyelmemet és az övét is, nem akarom, hogy kérdezősködjön efelől, ostobaság volt a részemről megemlíteni ezt a dolgot.
- És mi van a többiekkel a szigeten? Jól vannak? Ugye nincs bajuk? - egy pillanatra eszembe jutnak a többiek, emlékszem mikor ebbe az iskolába kerültem, mindenki milyen boldog volt, aztán egy szempillantás alatt megváltozott az egész életem, pedig azt hittem majd itt minden más lesz. És valóban így is történt.

Tárgy: Re: Ade & Mia - Az iskola padlása Kedd Május 13, 2014 4:53 pm

Mia & Ade

Nem az a barát, aki ha nevetsz akkor veled nevet, ahnem az, aki ha sírsz letörli a könnyeidet.

Valljuk be, hogy mióta idejöttem ebbe a suliba nagyon sok minden történt velem, még ha sokszor el is kellett hagynom ezt a helyet. Sok jó és rossz dolog köt ide, szinte már az életem részévé vállt, a hely ahová soha nem akartam eljutni. Igen, ezt már mindenki tudja, hogy gyűlöltem a szüleimet, azért amiért ideküldtek, de talán mégsem volt olyan rossz ez az egész, mivel végre valami olyasmi lehet az enyém ami még soha sem volt, és ezt barátoknak valamint családnak nevezik. A baráti rész természetesen itt sem volt tökéletes és erre élő, vagyis inkább halott példa Milan. Annyira szerettem azt a fiút, ő volt a legjobb barátom, tényleg, mindig megbízhattam benne, akármiről is volt szó, de aztán megtörtént pont az, amit nem szerettem volna, belém szeretett én meg hagytam őt elmenni, s utána jöttem rá, hogy én is szeretem őt. Mindegy hagyjuk ezt. Itt van még Mia, akivel nagyon ritkán beszélek, de mégis ő a legjobb barátnőm, s nagyon fontos a számomra. Csak úgy mint a tesóim Chris és Isaac. Bár egyikük sem a vér szerinti testvérem, de szeretem őket, még ha Chris csak véletlenszerűen született meg, mert az apám félrelépett, de megtörténik az ilyesmi, s örülök, hogy megtörtént. A suliban az egyik kedvenc helyem a padlás, ott legtöbbször egyedül lehetek és gondolkodhatok egy kicsit. Odamegyek hát most is, sietős léptekkel. Majs mikor odaérek megállok az ajtóban és kopogok. Ott van Mia és ha nem szeretné akkor nem zavarom és elmegyek máshová, de örülnék ha maradhatnék, mert szükségem van a segítségére. - Bejöhetek? - kérdezem tőle, s halvány mosoly kíséretében várom, hogy válaszoljon.

?

Vendég

Ade

&

Mia

Furcsa érzés újra itt lenni. Olyan hosszú idő telt el azóta, hogy el kellett hagynom a szigetet, mert a mindenható jó isten, kihez egész életemben hűséges voltam, kit minden percben szolgáltam, kinek hűségét soha nem tagadtam meg és kihez mindig fohászkodtam, ő már nem hallgatott meg, elfordította felőlem az arcát és immáron a vesztemet, a halálom akarja, mert fenyegetve érzi birodalmát, hiszen nem is lehet biztonságban. Tudom, hogy én magam vagyok a mágia forrásának hordozója, hogy nélkülem varázslat és az egész természetfeletti világ megszűnik létezni, minden mágia megszakad, az én létem pedig semmissé válik egy hezitáló túlvilági lebegés során. Annyi emlék köt ehhez a helyhez, annyi momentum van, amit itt átéltem és olyan sok dolog, amire szívesen gondolok vissza vagy éppen gyötrelmeim közepette felejteném él akárcsak a tudatukat, de még sem tehetem meg, hiszen én nem ezért vagyok most. Lassú léptekkel haladok a folyosón a jól ismert szobák mellett haladok el, majd megállok az előtt a szoba előtt, melyben egészen eddigi életemet éltem és most mégis olyan idegen számomra és ahogy a névtáblára tekintek és meglátom ott a nevemet vastag betűvel kiemelkedni, elfog valami egészen furcsa érzés. Olyan távolinak tűnik ez az egész, olyan mintha már évek teltek volna el azóta, hogy utoljára végig szaladtam ezen a folyosón, utoljára mikor félelemtől remegve, mégis elszántam szálltam volna szembe egy egész világgal, de elbuktam. Mint már oly sokszor, most sem tudtam segíteni és mikor most itt állok a szoba előtt és ráhelyezem a kilincsre a kezem, majd belépek, az érzés egyre inkább fokozódik bennem, teljességgel elhatalmasodik, hiszen a szoba ugyanolyan borzalmas állapotban van, mint ahogy az az elmémben élt. A szétdobált holmik között, azonban csak egy valamit keresek, egy számomra oly kedves tárgyat, amely a kezeim között hullott darabokra, mégis annyira szeretem, hiszen ikerbátyámtól, Milan-tól kaptam valamikor ajándékba. Mit nem adnék érte, ha most is itt lehetne velem, ha most is kitölthetné a mosolyával a szívem, ha most is megnyugtatnának a mozdulatai, ha most is vigasztalnának a szavai, ha most is békére lelne a lelkem, amikor átölel és azt suttogja a fülembe, hogy: " Minden rendben lesz, Hercegnő! " Nagyon hiányzik ő nekem, az életem egy mélységes űrrel küzd minden egyes nap, mikor csak rágondolok, hiszen nem telik el egyetlen nap sem, hogy ne jutna ő eszembe. Amikor a földön megpillantom a darabjaira hullt tárgyat, a romhalmazon átlépve a kezeim közé veszem és megrohamoznak az emlékek, minden percre emlékszem mikor a tébolyulat határára sodort Isaac öngyilkossági kísérlete, majd maga a Halál jelenléte, ki azóta a nap óta sem hagyott el. Azonban most egyik sem annyira lényeges, nem miattuk vagyok itt, hanem Christian miatt. Tudom, hogy még van egy kis időm hátra, hiszen ha a halálomat sürgősnek ítélnék meg, akkor maga Killian állna most itt velem és nem más. Talán az úr kegyes volt hozzám és adott még egy kis időt, hogy azzal a személlyel legyek, akit annyira szeretek. Óvatosan kezdek hátrálni kezemben a törött hógömbbel, majd kifordulok a törött tárgyak közül és elhagyom a szobát, melyben ott hagyom a fájdalmas emlékeim. Ösztönösen indulok tovább fel a lépcsőn, majd egészen a padlásajtóig sétálok, ezt a helyet is tökéletesen ismerem. Szinte kísért engem, mégis belépek és a poros és régi matracon foglalok helyet, a hógömböt a szemeim elé tartva.
- Hát így ér véget egy tragikus történet. - suttogom, ahogy néhány résen beszűrődő fény megvilágítja a számomra oly kedves ajándékot és amelynek az oldalán benyomva a gombot, egy apró mosollyal nyugtázom, hogy még mindig szól az a kellemes lágy dallam, amit úgy szeretek és amely örök életemre az én bátyámra, Milan-ra emlékeztet.

» A Grandview Iskola Szabályzata!