Titkos Járatok ♥

Amikor meglöki a vállamat és arrébb sétál hangos nevetés tör ki belőlem, szánalmas  életének egyetlen darabkáját veti ide elém, a lábaim elé és bizonygatja saját  igazát, szinte már rám  akarja erőszakolni azt, ami nem létezik. Megrögzötten állatja, sőt szinte biztos  vagyok benne, hogy  amilyen ostoba, még maga is elhiszi  ezt a nevetséges  történetet. Milyen  módszeres és fondorlatos  kitalált hazugság ez,  melynek gyökerei egészen  mélyen húzódnak, olyan  mélyen, hogy ha nem  ismerném eredetét talán  el is hinném, na de így.   - Ne aggódj a Halál  óráját nem osztja be  semmi, nem kések el  semmiről. Viszont igazad  van, mert a listámra újabb  személyek kerültek és nekik talán nem árt ha minél előbb  meghalnak. - állok meg  mellette mosolyra húzva a  számat, ahogy az arcát  kémlelem, majd pár  lépést teszek előre, az  út óvatosan húzódik  szét, apró és finom  pora darálódik,  sötét gomolygó füst árad  meg, jelezve ezzel az  utamat. Az aranyszemcsés  vonal visszahúzódik a falról míg nem a teljes  semmiségbe burkolózva  tűnik el, sötét fátylat  húzva ismételten a soha  véget nem érő  járatoknak. Megfordulok,  hogy szembe nézhessek  vele, jeges tekintetem  egy pillanatra megvillan,  amely felfedi el nem  tűnő mosolyomat, ahogy  nézek rá. - Úgy mondod  mintha értenéd, úgy  mondod mintha tudnád. -  teszem a kezem a falra  villódzó fényben rácsok  csapódása ver fel  mindent, mely egyre  hangosabban és  hangosabban hallatszik,  pedig rácsok itt  nincsenek, mégis a  börtön vasfogainak  nyikorgása, rendre  pattanó bilincsek és  láncok csörgése öli meg  az eddig minket körül  ölelő csendet. Majd egy  eltűnő pillanat, egy zár, egy rozsdás zár kattanása  mely csak nehézkes  próbálkozások árán adja  meg magát, aztán vége.  Elhalkuló léptek, óvatos  mégis félő léptek és egy  határozott megtorpanás  zajai, majd a semmiben  visszahangzó földre eső  kulcs visszahangzása.  Egy rács hirtelen  csapódik be, óvatosan  pislákolva ég valahol  egy gyertya, gyötrődő  hangon nyöszörög valaki,  fuldokló és mély hangja  járja át a teret bár  érhetetlen nyelvét nem  sokan beszélik. Az egyre  erősödő hangok töltik ki  a teret, majd  összemosódva éles és  fülsüketítő sípolásként   szűnik meg. -  A tudás  akár hatalom is lehetne  ha valóban tudnál. És  amikor azt mondtad  balfék vagy, nem  tévedtél, kivéve azt  hogy múltidőben  beszélsz, ugyanis még  mindig egy balfék vagy.  - nézek rá villanó  tekintettel,  elveszem a kezemet a  falról és a testem mellé  helyezem óvatosan, majd  aztán mégis megemelem,  hogy csettintést formáljak  az ujjaimmal. - Most  pedig takarodj az  utamból. - csettintek,  mire messziről jövő szél  tör be a járatokba  mellettem elszaladva  löki arrébb a velem  szemben álló személyt  egészen egy hátsó falig.   Zavarja a sötét  lelkemet a kék aurája, a  kék lélek jelentése  általában véve mindig  ezt eredményezi, már  akkor sejthettem volna  mikor az első  pillanatban megláttam.  Ütemes léptekkel indulok  el az irányába, mintha  felé tartanák, de aztán  a sötét füst engem  követve és velem együtt  tűnik el, majd a lépteim  nyoma is szép lassan  felszívódik, utánam csak  az arcokat simogató  fagyos szellő marad.

Szembefordulok a fallal, ahol lassan és óvatosan tekeregnek a vonalak, úgy oszlik szét egy vonalból sok millió kis utat találva magának az aranypor, mintha kicsi verőerek lennének, amelyekben zubogva fut végig az életet jelentő vér. A vér, amely mindig táplálja a létünket, a vér, ami örökre elveszi életünket. Hallgatom, amiket mond és amikor elindul kifelé hangosan nevetek fel, a hangom minden apró szikrája visszaverődik a falról, ezért aztán olyan túlvilági visszhang keletkezik, amit kevesen hallhatnak, nem csak halálukban, de életükben egyaránt. Nyilvánvaló, hogy sem a fiúnak, sem az alkudozó barátjának, nincsen fogalma a halálról, annak menetéről, részleteiről, egyáltalán, mint életet lezáró eseményről.
- Ez lehet a te szörnyű tragédiád, hogy még mindig életben vagy. - szólok utána, ahogy látom távozni készülne, olyannyira vágyik a halálba, a kínkeserves fájdalmak, az örökös gyötrelmek közé, hogy tudom, amikor az ideje ezerszer is meg fogja bánni azt, hogy egyáltalán ilyet kiejtett a száján. De hát mit tehetnék én, a dolgomat elvégeztem, a Tanács sem mondhatja, hogy nem, hiszen láthatóan él és bár ironikusan hangzik, de virul is. Megemelem óvatosan a kezem és két ujjam összedörzsölésével, ismét alá hullik a lista, melyen szemlélni kezdem a neveket, végig futom a sorokat, egy névnél ugyan elidőzök, de tovább haladok, mert nem ő a közvetlen következő. Isaac-re vetődik a tekintetem, egy pillanatra méregetni kezdem, majd újra a nevet tüntetem ki pillantásommal. Talán neki mégis meg kell halnia? Már látom is magam előtt a többi személyt a listáról, hogyan fognak ezek az emberek gyötrődni, úgy mint, ahogy mindenki más. Ha az élet kegyetlen, akkor a halált nem tudom, minek neveznék a nagy, okos és tiszteletreméltó filozófusok. Újabb csettintés és a lista újból eltűnik, majd a falról is óvatosan a szétmálló kis utak visszahúzódnak csak egy erős vonal világítja be ismét a sötét helyiséget.
- A lányról tán igazat szóltál, valószínűleg nem is fog ide visszatérni. - indulok ütemes léptekkel feléje, ahogy amolyan nem törődően széttárom a kezeim. - Hiszen miért is akarna ide visszatérni, ennél rosszabb már úgy érheti. Öngyilkos merénylő barátok, elveszett családtagok, bosszúszomjas angyali szerető... - suhanok el mellette, mögöttem nevetve szalad végig a szél és az aranypor óvatosan kezd visszább húzódni, ahogy egyre sötétebb és sötétebb lesz. - Talán igazad van és Christian-nal kell beszélnem, bár az angyalok nem igazán tárgyalóképesek, főleg nem velem, de hát ki tudja, lehet, hogy most majd megváltozik a véleményük, főleg mivel nem sokan maradtak, szám szerint ketten. - gondolkodom el tényszerűen, hogy a kezdetek kezdetén az én elődöm, hogyan is váltotta ki az ellenszenvét az angyaloknak, úgy hogy azok még engem is gyűlöljenek érte. Bár teljesen mindegy, hiszen a Halált nem is lehet, nem gyűlölni. 

Hangosan felnevetek, ahogy meghallom a mondatait, a hangom minden kis szikrája megütődik a falakon és visszapattannak, olyan túlvilági visszhangot keltve, amit igazán csak kevesen hallhatnak meg. Nevetséges feltételezések sora, amiket az imént a lábam elé hányt, amolyan nem törődöm stílusban, holott már messziről látszik rajta, hogy nagyon is foglalkoztatja a dolog. Kimértem lépek közelebb hozzá, a jégszínű tekintetem, egészen az övébe hatol, amitől széles mosolyra húzom a számat.
- Nem kötelező elhinned, hogy én vagyok a Halál. Felmerülhetnek benned kételyeket hozó ostoba kérdések, melyekkel egyre inkább magadat is el fogod bizonytalanítani. Amikor majd eljön az időd, úgyis találkozunk, akkor emlékezni fogsz az arcomra, a kinézetemre, az öltözékemre, a hangomra, a mosolyomra és akkor majd tudni fogod, hogy ki vágott át és ki az, aki igazat mondott. Bár feltételeztem róla, hogy te ennél azért jóval okosabb vagy. - alig láthatóan rántom meg a vállamat, hiszen ezeket a köröket már hosszú esztendeje futom, minden egyes személy megkérdőjelezi a létemet, de ez természetesen így is van rendjén, hiszen senki sem feltételezi, hogy a Halálnak van fizikai valója. - A szavam hihetőségét, megkérdőjelezheted, a tetteim megkérdőjelezheted, de a saját magadét is? Szóltam hozzád és te nagyon is hallottad, Isaac. - formálom a szavakat óvatosan, mintha porcelánból lennének és attól kellene félni, hogy eltörnek. - Hallottad, hiszen a lány minden egyes mondatba belefeszülve ordította feléd, ahogy rajta keresztül intéztem hozzád a szavaimat. - mosolyodom el ismét, érzem, ahogy a döbbenet tölti ki a termet, egyre jobban és jobban válik fullasztóvá. - Ó, és még valami. Hogy ki kinek ártani, nos ezt én is jól elgondolkozva mondhatnám neked, no persze nem teszem, mert nem nagyon érdekel. Én csak a dolgomat végzem, ami jelen esetben köréd összpontosul. Okod pedig nincs a félelemre, hiszen nem vagy a listámon, mint láthattad te magad is. - nézek rá, már ösztönből fakadó fölényességgel, valójában tisztában vagyok vele, hogy nem akar meghalni és a végítélkezés is ezt írja elő. - Lebegni sem éppen olyan kellemes, mint azt hiszed. A lány talán tudna neked mesélni a szétszakító fájdalomról és tébolyról, ami ezzel együtt jár. Persze csak akkor ha itt lenne. - lépek hozzá még közelebb az arca rándulásait jól szemügyre véve. - Te sem tudod merre jár igaz? - teszem fel a kérdést, hiszen napok óta senki sem látta világunk leghatalmasabb boszorkányát. Utolsó szavaival még könyörgött hozzám, hogy mentsem meg  az előttem álló személyt, hiszen ő a legkevésbé sem szeretné holtan látni. Aztán eltűnt, mintha valami láthatatlan burok kapta volna el és szívta volna magába, maga után csak ürességet hagyva. - Egyébként pedig az alkudra visszatérve, valaki nem igazán tud számolni, bárkivel is kötötted meg az alkudat, kicsit késik, ha csak nem kötött azóta esetleg újabb alkut, egy újabb személlyel, aki meg akar menteni. Látsz más értelmes magyarázatot arra, hogy miért vagy most teljesen egyedül? Ugye te sem, tehát innentől kezdve már csak egy kérdés maradt. Hiszel annak a személynek, aki még egy egyszerű alkut sem tud betartani, akinek személye legalább olyan kétséges mint az enyém, és aki el akar ragadni annak ellenére, hogy te minden erőddel megfeszülve élni akarsz. Akinek sem listája, sem koncepciója, sem értelmes indoka nincs a halálodra.  - vonom fel a szemöldököm régi önmagamat idézve egy grimasszal, majd körbe járkálok a helységben, a falakat bámulva, az aranypor egyre fényesebben csillog. 

Elmosolyodom, ahogy a lábam elé tekintek, szinte ki van már taposva nekem az út egyenesen a fiú felé, aki bolyong ezen a vége láthatatlan labirintusnak tűnő helyen. Megemelem a kezem óvatosan, az ujjaimmal végig simítok a hideg és érdes falakon, majd a vonal lassan kezd szétszaladni, az aranypor felszáll és beterítve vele a falakat fényt csempész a lelkemből áradó sötétségbe. Csak amikor már jól látom kirajzolódni az alakját, mindenféle válasz nélkül indulok el feléje, óvatos, határozott és kimért léptekkel, a kirívó fénnyel megcsillanó szemem egy pillanatra sem veszem le róla. Lenge szél kíséri utam, miközben a pecsétgyűrűim összecsilingelése hallatszik, ahogy a lábam alatt a szétmálló és nyirkos talaj megadja magát. Utat tőr magának a kínzó csend, amiben lélegzetvisszafojtva dobban meg...egy szív, de nem az enyém. Végig mérve teljes valóját, szó nélkül teszek a teste körül egy kört, ahogy érzem az egyre inkább felgyülemlő feszültséget. Közelebb lépek hozzá hátulról, ahogy a fülébe kezdek suttogni sivár mégis karakteres hangommal. - Én vagyok a Halál. - ejtek ki minden egyes szót kihangsúlyozva, majd elhúzódva tőle elsétálok mellette, furcsa zajok követnek, megmagyarázhatatlanul hallja őket bárki, aki szembetalálkozik velem. Mint most ő. Percekig nem szólok hozzá, majd lassan megemelem a kezem és csettintek egyet, a semmiből hullik alá az aranypergamen lista, mely helyenként vérrel áztatott, ahol a nevek átütnek. Óvatosan fordítom meg feléje, hogy egyértelmű közelségbe nyújtva, ő maga legyen az, aki el tudja olvasni a neveket rajta, de ami még ennél is fontosabb, hogy lássa, egyáltalán nem szerepel a sorban. - Nem tudom melyikőtök az alkuszegő, hogy még mindig itt lehetsz. De azt tudhattad volna, hogy a Halál nem köt alkut. - húzom el a listát, mert nem áll szándékomban továbbra is mutogatni, ezért egy csettintéssel vetek véget mivoltának és ahogy előtűnt, úgy válik semmissé felszálló aranyporában. - Szóltam hozzád és te figyelmen kívül hagytad. - nézek rá szigorú pillantással, majd egyértelműsítve szavaimat, mind erős hangsúllyal nyomom meg. - Már régen ott kellene lenned, ahol most én vagyok, lebegned kellene az őrület semmissé tévő határán. Ha csak a lány nem művelt valami igazán ostoba dolgot, akkor minden bizonnyal téged csúnyán átvertek. - teszem keresztbe a kezeim egyértelmű elutasításom jeléül, ugyanis ha valaki ilyen mód beleszól a végítélkezésbe, az nem csak a Halállal húz újat, de mindenki mással is, aki ideát van és még azon túl.

Csend és hullaszag. Sötétség és mozdulatlanság. Ezt szeretem. Csak egy elfojtott már - már kétségbeesett, alig halható légzéssor hozott el idáig, amely áttörhetetlen falakat döntött le és szinte utolsó segélykiáltásként susogott a fülembe. Minden egyes lépésemmel egyre közelebb vagyok hozzá, miközben a sújtó levegőt egyre nehezebben lehet elviselni, mert ólomsúlyként húzza alá a már amúgy is nehézkes, életben maradásért folytatott lélegzetvételt. Halvány mosoly fut át az arcomon, ahogy mellettem elszalad a nyirkos levegő és utoljára ingaszerű táncra kényszerítve a fülbevalómat még bele - bele kap az arcom egyszerű vonásaiba is. A kabátom mereven hullik alá tekintély parancsolva ezzel a jellegzetes külsőmnek. Óvatos, de egyben határozott lépéseim egyre beljebb és beljebb visznek a sötétségbe, egyre inkább válik minden egy összemosódó feketeséggé, amiből jégszínű szemeim úgy világítanak ki, akár a csillagok az éjszakából. Hűvös és hideg itt minden, míg ez mások számára borzasztóan taszító, a magamfajtának tökéletes tartózkodási hely. Egyre lejjebb húz, de nem engem. Határozottan állok meg, ahogy a szememmel körbepásztázom a végtelen hosszú folyosónak ítélt járatot, majd megérzem őt, őt, aki miatt idejöttem. A fal felé fordítom a kezem és a tenyerem óvatosan helyezem rá, minek következtében lassan egy aranyszínű vonal kezd húzódni a fal mentén, amiből aranypor száll fel, egészen odáig, ahol ő épp tartózkodik.
- Édesanyám, mind a pokolba jutunk! - ejtem ki a szavakat, azokat a szavakat, amiket neki ismernie kell, hiszen nem először szólok én hozzá, de először a saját valómban, sivár, kimért és karakteres hangom visszhangzása fut végig a folyosón, ahogy a tekintetünk a messzi távolból is összetalálkozik.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥