Pince ♥

- Nem, Isaac Cooper nem szerepel a listámon, de beszélnem kell vele, minél előbb. - vágom rá, miközben határozottságot tükröz a tekintetem, a hangom némi dühvel fonódik át, mégis nyugodt marad, ahogy lépek egyet felé. - Igen, akiket megöltél, azokat is mind én vittem el és ha nem tévedek, azt az ijesztő légkört akkor is érezted, mint, ahogy most is érzed. - pillantok rá, majd a kezem ismét a falra teszem óvatosan, ahol ismét lassan kezd el az oldalán kúszni az arany színű vonal, amely a bejáratig kúszik, csak úgy csillog és villog, miközben egy pillanatra lehunyom a szemem és a légből, a környezetből egyetlen apró mozdulattal kezdek el olvasni, majd amikor meglátom, azt, amit keresek, újra rátekintek. - Nem én döntöm el, hogy kikerül a listámra, ebbe nincsen beleszólásom, nekem csak tennem kell a dolgomat. Nem sietek, sosem sietek, az utolsó szívdobbanás úgyis megvár engem. - mosolyodom el, majd elindulok az aranyfényű vonal mentén és a bejárathoz lépek, magam után hideg szellő húzva, furcsa zajok hallatszanak, aki nem lát engem, mindig ilyenkor hiszi azt, hogy képzelődik. Pedig valójában nem, hallanak engem és érzékelnek, csak nem az emberi alakom. - Mint mondtam nem sietek, de nem véletlenül említettem meg a fiú nevét. El kell beszélgetnem vele, szóval ha megbocsájtasz. - fordulok meg és lépdelek kifelé, majd még egy eltűnő hangként vissza kiáltom. - Ne félj, még nem vagy a listámon. - mosolyodok el, ahogy a falak között kifelé haladok, a lépéseim egyre halkabbak és halkabbak lesznek és amikor ezek eltűnnek, velem együtt a bejárathoz húzódó aranyszínű porcsík is megszűnik létezni a falon.

Ahogy a fülemet megüti a kérdése, hangosan nevetek fel, amely a zárt helységben még sokáig visszhangzik. - Azért nincsenek, mert már meghaltam. Bár életemben sem voltak, helyette viszont volt egy szép kampóm. - emelem fel a jobb kezem, az ujjaim játékával összeütődnek a pecsétgyűrűim. - Levágták a kézfejem, de mikor elhunytam, azaz pontosabban megöltek, visszakaptam, hiszen már említettem, nem vagyok evilági. És nem mondanám, hogy furcsa az, hogy mindenki fél tőlem, hiszen már hozzászoktam, eleinte zavart, de már nem érdekel, mivel úgy sem tudok ellene mit tenni. - mosolyodom el jelezve, hogy valóban nem áll fent ez zavaró tényezőként. Hiszen mi is zavarhatná a Halált? Már annyi idő telt el, hogy igazából mindenhez hozzászoktam, azokhoz is, amikhez azt hittem, hogy soha nem fogok. De hát az idő megtaníttatta velem is, hogy soha ne mond, hogy soha. Furcsa hidegség telepszik ránk, ami egy pincében nem is olyan meglepő és míg másokra ettől frász jön, engem jó érzéssel tölt el. Felállok, ahogy körbejárom a helységet lassan, miközben eszembe jut valami és felé fordulok. - Merre van a fiú, Isaac Cooper? Tudod, hogy most hol van? - kérdezem, talán ideje lenne a fiúval elbeszélgetnem az ostoba alkuja kapcsán, amivel az egész végítélkezést felborította, ami nem csak, hogy nekem jelent plusz munkát, de az egész égiek tanácsának. A szememet továbbra is a lányon pihentetem, aki még mindig kérdően néz rám és ha csak nem fanatikus kalóz rajongó, akkor nem értem mi ez a figyelem, ami miatt még hajlandó a Halállal egy légtérben maradni.

Óvatosan helyet foglalok azon a kövön, amin még az érkezése előtt is ücsörögtem, majd ráemelve a tekintetem a kezeim visszahúzom, így az aranypor lassan kialszik, a fény pedig vele együtt elszökik, így a sötétségben az egyedüli valami fényként szolgáló eszköz a jég kék színű szemeim csillogása. - Engem nem kötnek a fizikai korlátok, mert nem evilágon közlekedem, ezért tudok ott lenni bárhol. - válaszolom egyértelműen a lánynak, aki azt hiszem talán kíváncsiságból kérdezi ezeket tőlem, nyilván nem így képzelte el a Halált, naná, hogy nem. Eleve ki az, aki megpróbálja elképzelni a Halált, sokan nem is tudják, hogy van emberi formája is, ezért aztán nem gondolnak rá túl sokat. Aki pedig igen, az bizonyára inkább tudja az elődöm arcát összekapcsolni a Halállal, mint sem az enyémet. Na igen, az elődöm magas, szikár alkatú személy volt, földig érő ébenfekete ruházattal és lepellel, hosszú sötét hajával, sötét szemével, karakteres bajszával, mogorva tekintetével és sivár hangjával inkább tűnik Halálnak, mint én. Én meg hát még mindig úgy nézek ki, mint amikor meghaltam, leszámítva a levágott kézfejem és a helyén díszelgő kampómat. - 261 éve vagyok én a Halál, odafent engem választottak ki, hogy miért? Jó kérdés, talán így akarták megértetni a kicsinyes kalóz mivoltommal, hogy a halál sosem megoldás. Igen, Killian Ray Jones, egy rettegett kalóz volt. - húzom mosolyra a számat, bár bizonyára neki is feltűnt, hogy nem igazán nézek ki úgy, mint az átlagos személyek.

Hátrébb lépek óvatosan kettőt, ahogy a jól ismert mosolyom az arcomra kúszik és halk szellő kezdi körbe járni a pince apró kis zugait, a fülbevalóm ingaszerű tánca halk csilingelést eredményez.
- Bizarr. - ismétlem óvatosan kiejtve a szavait, amivel azt hiszem csak még inkább megijesztem, de talán ha elnyomná a félelmét, ha felül kerekedne rajta, akkor nem fojtaná meg saját magát, hiszen már elmondtam neki, hogy jelen pillanatban nincs oka félnie tőlem, bár azt hiszem sorsom szerint mégis csak mindig amivel rögtön azonosítani tudnak majd engem, az a rettegés lesz. - Valójában a Killian már nem túlságosan a nevem, de mikor még én is élő személy voltam, akkor így hívtak. - nézek rá ismételten, ahogy közlöm a mondanivalómat, bár nem igazán érdekel, hogy éppen hogyan szólítanak meg, hiszen a Halálnak nincs szüksége szavakra, a lényeget még én is érzem. - Nos Hope, most hogy meggyőztelek, hogy nem akarlak bántani, látom rajtad, hogy menni szeretnél, szóval csak egész nyugodtan. - támaszkodok meg a szemközti falon és kinyújtva a kezem a tenyeremből óvatos aranyporcsík húzódik egészen a kijáratig, amely fénylően mutatja, hogy merre tud távozni. - Apropó, a kis barátod, Dexter. - mosolyodom el, ahogy felidéződnek bennem a férfi arcának vonásai, aki több embert ölt meg mint bárki más, akivel csak találkoztam eddigi " pályafutásom során " - Bizonyára aggódtál érte, de jól van. - közlöm vele az információt hiszen mindamellett, hogy borzalmasan fél tőlem, az elveszettség az, ami testet ölt benne, és hát talán bizarr dolog a Halállal beszélgetni, de egy sorozatgyilkoshoz ilyen mértékben közel állni sem éppen mindennapi dolog. Bár zsák a foltját, mint szokták mondani. És ennyi jó érzés még belém is szorult, hogy ezt közöljem vele, mielőtt távozik.

Ahogy eltűnik a fény és egyre sötétebb lesz, újra visszatér az én világom, a mélységes árnyék, ami engem vonz, de másokat taszít. Minden bizonnyal ezt a mozdulatot nem gondolta át teljesen, hiszen ha a Halállal állsz egy légtérben, nem a sötétséget kell keresni, hanem a fényt. Mosoly kúszik az arcomra, ahogy lassan és óvatosan egyre közelebb lépek hozzá, szinte betódulok az aurájába, aminek a színe az én elmémben tükröződik vissza. Egyenesen elé hajolok, ahogy ráemelem a tekintetem, a szemem szinte égő és világító csillagként fénylik fel, így láthatja, hogy itt vagyok és hogy nem áll szándékomban még távozni. - Nincs szükségem arra, hogy hazudozzak, ha nem hiszed el, hogy én vagyok a Halál, az a te bajod. - mosolyodom el, hiszen jól tudom, hogy amikor majd eljön az ideje és esetleg évek múlva el kell őt is vinnem, akkor majd emlékezni fog az arcom minden egyes vonására, a karakteres hangom susogására, az öltözékem darabjaira, a mosolyomra vagy a világító szempárra, amivel most is szembetalálja magát. A félelme a közelségemmel egyre inkább növekszik és mivel nem akarom nyomorba dönteni elhajolok. - Killian Ray Jones. - válaszolom illedelmesen, hiszen így hívtak, még 261 évvel ezelőtt, amikor még csak egy kalóz voltam, azóta nagyon senki nem is kérdezgette mi a nevem, bár nem is igazán vonták kétségbe, hogy én vagyok-e valóban a Halál. - És mint említettem, nem kell aggódnod, nem vagy még a listámon, én pedig csak azt viszem magammal, akit ott szerepel. De mivel utálom ismételni magam... - hagyom félbe a mondatot, az ujjaimmal csettintek egyet, mire a lista a semmiből villan fel és jól látható közelségbe elé tartom, hogy  el tudja olvasni a rajta szereplő neveket. - Magad is láthatod, nem szerepel rajta a Hope Cox név. - nézek a szemeibe ismételten, majd egy újabb csettintés után a lista eltűnik, mintha soha ott sem lett volna, csak a felszálló aranypor jelzi a jelenlétét.

Újabb mosoly húzódik az arcom egyszerű vonásaiba, amikor bátortalanul intézve hozzám a szavait, szinte megremegve egész testében pillant rám. Hiszen ismer, bizonyára a felismerés épp most döngölte a földbe mélységesen, mert nem tudja hová tenni a jelenlétem, de a rettegés egyre csak nő és nő, amíg kézzel tapinthatóvá nem válik.
- Ismerjük egymást, aki emberi életeket vesz el, az mindig megérzi a jelenlétem, még akkor is ha a szeme előtt rejtve maradok. Hallhattad a süvítő szelet utánam, a furcsa ékszereim csilingelését, érezhetted a rád telepedő nyomást, amit az éles tekintetem okozott, láthattad eltávozni a fényt a szemekből, amely az én kezemben tűnt el örökre az utolsó szívdobbanásokkal. Engem mindenki ismer és valójában senki sem. Én vagyok a Halál. - ejtem ki rápillantva, a tekintetem körbeöleli, a hangom pedig szinte fejbe vágja, visszhangozni fog a fülében és újra érezni fogja a rettegést olyan mélyen, hogy azt kívánja bárcsak ne találkoztunk volna soha. - De nincs okod aggodalomra, mivel nem vagy a listámon még, így nem fogsz meghalni egyenlőre. - válaszolom neki kimért hangnemben, bár megnyugtatni nyilván nem tudom, ha annak idején nekem farkasszemet kellett volna néznem a Halállal én sem viselkednék másképp. Ez a bátor emberek súlyos tragédiája.

Magányomnak boldogsága, örömteli elmélkedésem gyorsan szertefoszlik, amikor megjelenik egy hosszú, barna hajú lány, akinek arca vonásait jól ismerem a korábbi időkből, noha ő engem sosem láthatott a hosszú utazása alatt, egészen ez ideáig. Most már természetfeletti és látszólagos fizikai valómat ő is éppúgy érzékeli, mint mindenki más, akinek ez az áldatlan és kínzó kiváltság kijutott. Hope Cox nem is sejti, hogy magával a Halállal néz farkas szemet, de az ijedtsége így is olyan magasságokat verdes, hogy szinte ránk szakítja a sziklaszilárd plafont. Felállok a kőről és a nyirkos helyen sziszegő mozdulataim zaja hallatszik, ahogy közelebb lépek, miközben csettintve egyet a listám a semmiben tűnik el, ahogy két pecsétgyűrűm egymásnak csiszolódik. Furcsa szellőt húzok magammal, ami a sötétségben lehetetlen helyekről cikázva táncolni kezd, óvatosan lengeti meg a kabátomat, miközben elé lépve, a fényben megvillannak jég kék színű szemeim. Úgy világít, akár a sötét éjszakában egy meggyújtott magányos gyertyakanóc.
- Hope Cox, örülök, hogy újra látlak. - mosolyodom el, bár valószínűleg nem érti, hogy miért is mondom neki azt, hogy újra, pedig ez volt a leghangsúlyosabb szó a magabiztosságot sugárzó mondatomban. Minden bizonnyal az érthetetlen tekintetében a bizonytalanság tovább fog fokozódni, ha elmondom neki, hogy már őt is megérintette a Halál szele. Nem azért, mert meg kell halnia, még nincsen a listámon, ezért aggódnia nem is kell. De aki emberi életeket vesz el, aki gyilkol, az általában ha nem is lát, mindig megérzi a Halál jelenlétét. 

Csend és hullaszag. Sötétség és mozdulatlanság. A pince az a hely, ahol megreked a levegő, ahol megáll az idő, ahol eltűnnek a zajok, ahol nem ártja be magát kis réseken reményt nyújtva a fény. Ez a hely elveszett és eltemetett, a magányosok mentsvára, ahol az igazság édes poklában mindenki hazugságra nyitja a száját. Tökéletes hely a magamfajtának, magának a Halálnak, hogy megálljon egy pillanatra és sorra vegye, ki a következő...áldozat? Nem ez nem helyes kifejezés, túl szépen van így megfogalmazva, a halál állapota kicsit sem kellemes érzés. Mi több, szinte borzalom. Az emberek szeretik magukat azzal áltatni, hogy ha eltávoznak a világról, majd megnyugszanak, de az igazság, nem véletlenül szokták ezt mondani, odaát van. Egy rútul deformálódott hideg kő tetején trónolok kezemben a listámmal, melynek felszálló aranypora pislákoló sugár lesz az ébenfekete helységben. Vérrel íródnak a nevek ezen a listán és már látom is a következő személyt, akire álmában a kabátom fog kerülni, akinek utolsó szívdobbanását egy kis dobozkában fogom őrizni.
- Szerencsétlen ember. - ejtem ki hangosan, a teret a karakteres, helyenként sivár hangom tölti ki.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥