Próbaterem/Zeneterem ♥

Örülök, hogy kicsit végre sikerült megnyugtatnom és, hogy mosoly kúszik a kedves arcára. Amikor felajánlja, hogy segít az meglepetésként ér, de tulajdonképpen örülök is neki, mert bár minden készen áll már, apróbb dolgokban én igazán a segítségét vehetném, mint például segíthetne az öltönyömhöz megfelelő cipőt keresni. - Igazából lenne egy két dolog, amiben kikérném a tanácsodat és örülök is, hogy felajánlottad. De menj csak most pihenni, teljesen igazad van, megkereslek és mindent megbeszélünk. - mosolygok rá, majd az ajtóhoz kísérem és végig nézem, ahogy távozik az ajtón, majd eltűnik a folyosón. Én sem tétlenkedem tovább, összekapkodnom a cuccaimat, majd a villanyt leoltva én is távozom a teremből.

Megtörlöm az arcomat és elmosolyodok
- Köszönöm. De amúgy megértem hogy sok a dolgod, nem is azért mondtam- elhallgatok és a gondolataimba merülök. Olyan jó nekik Graceel hogy az esküvőjüket tervezik már.
- Amúgy- kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve- nem szeretnéd hogy segítsek szervezni? Nem akarom elvenni előletek a nagy napot csak mondjuk segíthetek telefonálgatni. A díszek a torta meg ilyenek. Szívesen csinálnám- mosolygok. Mindig is szerettem szervezkedni. Ès a kezem alól mindig valami szép került ki jobbik esetben. Nagyon szívesen segítek nekik. Bár még Gracet nem láttam biztos kedves lehet. És ezzel legalább eltudnám terelni a figyelmemet egy kis időre.
- Persze nem baj ha nem- a karórámra pillantok. Már elég későre jár. Már rég aludtam egy jót.
- Nem bánod ha én elmegyek aludni? Elég rég aludtam nyugodtan. Még egyszer köszönöm Beto hogy meghallgattál

Hallgatom az őszinte szavait, amelyeket hozzám intéz, majd mint egy utolsó kapaszkodóként ölel meg újra, mintha ő lenne a fuldokló, én pedig a mentőöv és azt hiszem ebben a pillanatban ez így is van. - Ne törődj a pólómmal ez a legkevesebb, amit most figyelembe kell venned, egyáltalán nem érdekes, hidd csak el nekem. Az a fontos, hogy most megnyugodj egy kicsit. - nézek rá biztató tekintettel, hogy valóban elnyerjem a kívánt hatást. - És ne köszönd, ezért vagyunk barátok, hogy átsegítsük a másikat a nehéz időszakon. Örülök, hogy ennyire őszinte vagy velem és ígérem, hogy a jövőben majd megpróbálok kicsit jobban odafigyelni rád. Leköt az esküvőm, de a barátaimra is kell időt szánnom. És ne aggódj, engem nem fogsz elveszíteni, nem vagyok az a fajta, aki könnyen elereszti azokat, akiket már egyszer megszeretett. És ez így van, ha hiszed, ha nem, de még ha most nem is hiszed el, majd később bebizonyítom neked. A legfontosabb, hogy azt kell tudnod, hogy nem vagy egyedül. - mosolyodom el, ahogy visszagondolok, arra a napra amikor én is olyan egyedül éreztem magam Yago halála miatt, mégis akkor ismertem meg igazán azt a személyt, akivel most már az életemet szeretném összekötni. - Remélem, hogy ha mással nem is, de a jelenlétemmel egy kicsit tudtam neked segíteni, Deana.

Valahogy megpróbálom lenyugtatni magam. De sikertelenül. A könnyek csak úgy folynak le az arcomon. Egyre jobban szárad ki a torkom. Végül valahogy sikerül megállítani a sírásom. Ránézek Betora és észre veszem hogy a pólója elég könnyáztatta lett.
- Sajnálom- mondom kínosan- Majd kimosom- egy kicsit elhallgatok de utána úgy érzem.muszáj mégegyszer megölelnem őt. Hiszen eddig is olyan sokat segített nekem
- Köszönöm! Nem sok emberre számíthatok. Örülök hogy te köztük vagy- mondom teljesen őszintén- és bármiben segítség kell szólj, rendben? Bármilyen pici baj amit nem tudsz kivel megbeszépni. Még ha éjjel egy van akkor is. Rendben?- mosolygok rá. Majd választ se várva fojtatom.
- Idáig nem sok igazi barátom volt. Nem igazán mertem barátkozni. Féltem hogy miután bárkit megszeretek elveszítem. Ezért van az hogy néha már megfojtok valakit a sok szeretetemmel. De remélem téged nem foglak elveszteni mint barát. Nem akarom- rázom a fejem. Magamat is meglepem az őszinteséggemmel. Senkivel nem voltam még enbyire nyitott egy ideje. De úgy éreztem neki ezeket muszáj elmondanom. Olyan volt mintha egy láthatatlan kocsi toltva volna ki a számon a szavakat. Kíváncsian vártam mit reagál

Döbbenten reagálok a hallottakra és szörnyen rosszul érint még engem is, amiket elmesél, de az hogy szinte zokogni kezd előttem, az még inkább lesújt. Egy pillanatra megfagyok, mintha kiszakadnék ebből a világból és gyötrő emlékképek rohamozzák meg az elmémet, hallom, amit Deana mond és zokogva tárja elém érzéseit, én mégis teljesen máshol járok. Mint, aki visszarepül az időben, hogy fojtogató emlékei újra és újra letaszítsák a mélybe. Látom a volt legjobb barátom, Yago mindig nyugtató mosolyát, majd éles villanás és a kiegyenesedő ekg fülsüketítő zaja zavar össze végképp. A szívemet gyötrően szorítja össze a tudat, hogy nem voltam ott Yago mellett a halála előtt. Hogy utolsó óráiban nem lehettem ott, nem mondhattam el mennyire szeretem, hogy mennyire fontos nekem, hogy nem csupán egy barát ő, hanem a soha meg nem született testvérem is egyben. Marcangol a tudat, hogy nem mondhattam el neki soha, hogy mennyire hálás vagyok. Látom magam előtt a megtört arcokat, a sötét ruhában zokogó embereket, majd magamat ahogy összetörten borulok a sírja mellé, és úgy sírok, ahogy még soha eddig életemben, aztán felállok és szaladok. Szaladok. El messzire, hogy ne kelljen tudomásul vennem soha azt, hogy Yago nincs többé. A gondolataim peregnek, az emlékképek mint egy levetített mozifilm úgy szaladnak a meredő tekintetem előtt. Egy pillanat, éles vakító fény, egy csattanás, a kezemben lévő rózsacsokor tehetetlenül hullik alá, hogy a saját vérem nyújtson a mai estén fürdőt neki. Látom a saját balesetem és nem tudok elszakadni ettől a képtől, látom magam előtt, hallom újra az ekg-t, de ezúttal az én életemért küzdenek, és akkor vége, eltűnik belőlem az élet. Vadul cikázó gondolataimat az erősen lehunyt szemeim szakítják félbe, majd ahogy újra a külvilágot szemlélem, ösztönös reakcióval, ölelem magamhoz a velem szemben helyet foglaló, vörösre sírt szemekkel remegő, kétségbe esetten zokogó lányt. - Deana, nem vagy egyedül, oké? Rám számíthatsz, ha baj van, vagy ha csak beszélni szeretnél róla. - simogatom nyugtatólag a hátát, hogy meggyőzzem a saját szavaim igazáról. - Tudom, hogy ami veled történt az nagyon rossz és amit most érzel, az borzalmas. De nézz rám, minden rendbe fog jönni. - engedem el egy pillanatra, majd az arcára teszem a kezem. - Esküszöm, hogy minden rendbe jön. Én segítek neked, mert ha valaki tudja, hogy milyen egy számunkra közelállót elveszíteni, akkor az én vagyok. - ölelem újra magamhoz, hogy biztosítsam, nem légből kapott szavak ezek, hanem komoly súllyal bíró gondolatok.

De olyan kis aranyos volt és gondoltam neked megveszem-vonom meg a vállam. Összeráncolom a szemöldököm és elgondolkodok. Majd rácsapok a homlokomra. - Jaj bocsánat. Összekevertem... Sajnálom egy kicsit megviseltek a napok amikben távol voltam- mondom elpirulva. Közben elhelyezkedek én is kényelmesen- De ha akarod megtaníthatlak táncolni- mosolygok- nem olyan nehéz ám. Egy esküvői besszéd stresszesebb-kacsintok. Megpróbálom az emlékeimet összeszedni nehogy a végén még több hülyeséget beszéljek össze.
- Egyébként igen, elég nehéz hetek voltak-húzom el a szám- egyrészt nagyon elszoktam a hidegtől, másrészt megijedtem. És senki nem volt mellettem senki akire támaszkodhattam volna. Eddig mindenkit elvesztettem akit szerettem. És az igazgatónőt aki olyan volt mint egy nagymama, számomra, már nem akartam. De..- itt könnyek gyűlnek a szemembe. Nem igazán szeretek sírni főleg mások előtt de túl sok mindent tartottam magamban eddig. Sírni kezdek és az tenyeembe temetem az arcom
- Bocsánat csak... Nem jó érzés szenvedni látni bárkit akit szeretsz- mondom sírva miközben az arcom előtt megjelenik a fuldokló néni kèpe. Hogy ott voltam mellette mègse tudtam segíteni- azz hittem meghal. Magamat hibáztattam. Sőt még most is. Nem tudtam neki segíteni. Majdnem meghalt és én csak nézni tudtam- sírok egyre keservesebben. A szemem előtt egyre több kép jelenik meg. A nővèrem az anyukám és most az igazgató üveges tekintete. Bár ő nem halt meg, végig néztem ahogy szenved.

Meglepődöm azon, hogy ajándékkal kedveskedik nekem, hiszen nem gondoltam volna, hogy miután elmegy, akkor még egyáltalán én eszébe juthatok, de nem tudom eltitkolni, nagyon örülök a kedves gesztusnak. Mint egy amolyan 5 éves kisfiú lelkesen bontogatom a dobozt, amiben a szemem elé tárul az aprócska gitár alakú hűtőmágnes, ettől pedig ismét mosolyra húzódik a szám.
- Nagyon köszönöm, Deana, elképesztő, még sosem kaptam senkitől ilyesmit, nagyon tetszik. - ölelem meg újra, hogy éreztessem vele, tényleg sokat jelent nekem a kedvessége, majd egy hatalmas cuppanós puszit nyomok az arcára. - Igazán nem kellett volna pénzt költened rám, de bevallom valóban nagyon tetszik. - nézegetem a kezemben tartva továbbra is a kis ajándékot, ahogy mesélni kezdni nekem kanadai élményeit.  - Hogy táncolni? Én? Hát ha az én botlábú képességeimre szeretnél hagyatkozni, ám legyen. - nevetek fel, ahogy elképzelem magam az elmúlt napokból felrémlő élményeim alapján. Ugyanis az esküvőm miatt a suli új tánctanárához fordultam segítségért, aki készségesen tanít engem azóta is, valamit egészen meglepő módon, el nem hanyagolható véleménye szerint, nem is vagyok annyira reménytelen eset. És a legjobb, hogy még spanyolul is tud. - Tehát ha nagyon szeretnéd és tényleg ragaszkodsz hozzá, szívesen segítek. - mosolygok rá biztatóan, hogy biztosítsam nem kell egyedül éreznie magát, attól függetlenül, ha most ismét arra kerülne a sor, hogy hosszú kihagyás után beilleszkedjen. - Szóval hideg volt Kanadában és még stresszes is volt. Mi történt? Persze ha nem szeretnél, akkor nem muszáj beszélned róla, csak ha nem érzed tolakodásnak. - támasztom meg a kezemmel a fejemet a kanapé háttámlájára téve azt, majd a testemmel felé fordulok, hogy figyelmesen tudjam hallgatni a mondanivalóját.

- De aranyos vagy. Grace biztos örülni fog neki- követem mosolyogva a kanapé felé- Hát képzeld mikor vissza jöttem eltèvedtem-ülök le mellé kínosan nevetve- egy kicsit elszoktam a helytől. És Kanadában elég hideg is volt szóval jól megfáztam. Apropó- nyúlok a táskámhoz. Mikor Kanadában jártam egyik boltban megláttam valamit ami rá emlékeztetett. Bár elég keveset beszéltünk idáig eléggé megkedveltem. Aranyos és elég jól eltudok vele hülyülni- Egyik boltban láttam, és rád gondoltam- nyomom a kezébe a kis dobozt. Egy közepes méretű kanadai színű, gitár alakú hűtőmágnes- remélem tetszik-mosolygok kedvesen- amúgy elég stresszes napokat éltem át ott. Még táncolni se volt időm-sóhajtok- azért remélem még szeretnél oktatni mert jól jönne-vakarom a nyakam- de csak ha akarod

Ujjongva borul a nyakamba, az erős szorításától szinte még én magam sem kapok levegőt és csak akkor tudok neki válaszolni, amikor is végre elenged. - Grace, Grace a szerencsés, ahogy te fogalmaztál. - válaszolom mosollyal az arcomon. - Nos én is sajnálom, hogy nem voltál itt, de mit szólnál ha most leülnék arra a kanapéra és kölcsönösen elmesélnénk mi történt a másikkal? - kérdezem a kanapéra mutatva, majd a füzetre terelődik ismét nem csak a sajátom, de az ő tekintete is. - Beszédet? - mosolyodom el kínosan. - Nos nem, még nem. Szerettem volna, de azt hiszem talán egyszerűbb lesz, ha inkább csak elénekelem azt a dalt, amit Grace-nek írtam nászajándékképpen. - nézek rá, ahogy megosztom ezt az apró információt vele. Örülök, hogy újra itt van köztünk, mert bár nem mondhatnám, hogy túl sok időt töltöttünk együtt mielőtt elment, de az mindig tartalmas volt és igazi barátokká váltunk. Kedves lány és érdekel is, hogy mi van vele, ezért a kezembe veszem a füzetet és elindulok a kanapé felé, majd kényelmesen elhelyezkedem rajta. - Na gyere már, mesélj mi volt veled? És milyen ide visszatérni? - bombázom a kérdéseimmel, lehervaszthatatlan mosolyom egyre szélesedik, ahogy a kíváncsiságom is egyre növekszik.

- Na!!- kiálltok fel boldogan és boldogan megölelem- és ki lesz a szerencsés? Juj Beto ez tök jó!- ujjongok. Egy kicsit megállok éy nagyot sóhajtok- olyan rosz hogy lemaradtam róla. És mikor lesz? - kérdezem izgatottan. Majd újra a füzetre téved a tekintetem.
- Mikor volt az? Én életemben nem tudnék ilyet irni. Te meg elsőre...- megforgatom a szemem és elnevetem magam. Iszonyatosan örülök amiért Beto ilyen boldog. Egy kicsit dlgondolkozok hogy mennyire boldog nap lenne ha Arthur nekem kérné meg a kezem. Majd egy kisebb fejrázással ismét Betora nézek.
- Amúgy beszédet írtál már?- mosolyodok el az üres lapot bámulva- Gondolom nem a véletlenre akarod bízni- kacsintok bizalmasan.

Nagyon elgondolkodik, ahogy az arcom vonásait fürkészi, majd végül kérdés formájában velem is megosztja ezeket a gondolatokat.
- Sok minden történt, amíg nem voltál itt, el sem tudod képzelni, de nagyon hosszú ez az egész kacifántos történet, de hogy miért vagyok elvarázsolva arra nagyon könnyen válaszolhatok, ugyanis megnősülök. - mondom ki büszkén, és még ki is húzom magam hozzá, mint a nemes urak, hogy megadjam a módját a fontos közlendőmnek, majd utána fordulok, ahogy a zongorához lépdel. Egy pillanat alatt ragadja meg a füzetem tartalma, amelyben az eddig elrejtett dalaim sorai hevernek. Valójában nem titkosak ezek, hiszen szerintem már annyit hallgatták az ittlévők, hogy kisebb csoda lenne, ha nem tudnák a szöveget, anélkül is, hogy egyáltalán nem beszélnek spanyolul. - Igen én írtam őket. - válaszolok, ahogy mellé lépek, majd én is a szememmel azt a dalt kezdem nézni, amit az előbb énekeltem. - Gracias. - szólalok meg önkéntelenül is spanyolul, hogy egy kisebb mosoly keretében köszönjem meg a dicséretét, amit hozzám intézett. - Tudod ez volt az első, amit megírtam. - nézek rá, közben a kezem a füzetre helyezem és felidézem magamban azt a napot, amikor egy verőfényes délutánon az Oviedo-i katedrális előtt, a főtéren megírtam ezt a dalt.

Elnevetem magam.
- Nem, egy mumus-viszonzom az ölelését- haza kellett mennem kicsit Kanadába. Az árvaház igazgató nője súlyos beteg lett. Majdnem meghalt- rezzenek kicsit össze az emlékekre- de most már minden oké- ránézek. Megálllapítom hogy amióta elmentem megváltozott. Ugyan olyan jól néz ki, de valahogy vidámabbnak tűnik.
- Nagyon elvagy varázsolva. Mi történt amíg nem voltam itt?- mosiolygok rá kíváncsian. Észre veszem a zongorán heverő füzetet. Oda lépek és az első oldalnál olvasni kezdem.
- Ezeket te írtad?- nézek rá elképedve. Az egyik dalra bökök
- Ezt énekelted, nem?- kérdezem csillogó szemekkel- nagyon szép.

Teljes átéléssel énekelek, nem csak a dalba, de az érzésekbe is belemerülve, amiket kivált belőlem egy - egy szó vagy akkord. Mosoly ül ki az arcomra, még a szemeimet is lehunyom egy pillanatra, átadva magam ennek az apró momentumnak, amely mégis csak pontosan meghatároz engem. Meghatároz engem, mert imádom ezt csinálni, imádok énekelni és imádok így énekelni, amikor az érzést, a boldogságot is átadhatom vele. Amikor kinyitom a szemem, mintha valaki hozzám szólna, ismerős hang, de az elmém annyira le van kötve a zenei simogatással, hogy szinte olyan, mintha csak képzelném az egészet. Azonban amikor közelebb lép, az egyre erősödő lépések zaja, repedést ütnek képzeletem falán, én pedig kissé összerezzenve esek vissza a valóságba. Döbbenten pillantok a lányra, ahogy a görcsös ujjaim még mindig ragaszkodóan a zongora billentyűire tapadnak és a kisebbfajta ijedtségtől mellé ütök, amitől ismét egy hamis hang tölti ki a visszhangzó termet.
- Deana? - nézek rá kérdőn, el sem hiszem, hogy ő az, hiszen olyan régen találkoztunk, már kezdtem azt hinni, hogy elveszett az iskola falai között. Úgy érzem a szememet is meg kellene dörzsölnöm, hogy elhiggyem tényleg ő az, bár biztosan csak azért nem láttam, mert a balesetem sok időt elvett tőlem, utána pedig végig az esküvőm kötött le. Pedig igazán nem szándékozom elhanyagolni a barátaimat és azokat, akik kedvesen viselkedtek velem. Óvatosan állok fel a székről, majd elé lépve egy szoros, meleg, baráti öleléssel üdvözlöm. - Már vagy ezer éve nem láttalak. - eresztem el, a kezeimet a vállán tartva, hogy jól megnézzem, de elégedetten nyugtázhatom, hogy nem változott semmit. - Merre voltál? - kérdezem, ahogy egyenesen a rám szegeződő szempárba bámulok.

Futva sietek a próba terembe. Kicsit aggódok mert Betonak se szóltam hogy elmegyek, így lehet haragszik. Ráadásul egy hónapja nem táncoltam ami elég sok idő egy hozzám hasonló embernek. Berontok az ajtón és meglátom a terem közepén Betot aki igen el van foglalva. Egy szép számot énekel. Egy ideig még hallgatom és mosolygok. Valyon mitől van ilyen jó kedve?
-Szia!- köszönök. De mintha meg se hallotta énekel tovább. Megfordul a fejembe hogy nem is akarta meghallani mert haragszik de azzért közelebb megyek.
-Beto!- szólítom meg megint. De ismét semmi. Ez most vagy nagyon haragszik vagy túlságosan elkalandozott. A tükörben láttam a vigyorgós arcát. Akkor bizonyára a második. Közelebb megyek és megszorítom a vállát
- Nagyon álmodozol!-nevetek. Össze rezzen mire újra köszönök-Szia!

Napok óta gőzerővel készülök a közeledő esküvőnkre Gracie-vel, ami minden bizonnyal életem legszebb napja lesz. El sem hiszem, hogy valóban igent mondott nekem, még mindig olyan ez az egész számomra, mint egy álom. Elmosolyodom a gondolataimon, ahogy a zongora előtt ücsörgök és véletlenül rákönyökölök két billentyűre, amely együttes erővel egy igen fals hangot ad ki magából, én pedig rögtön feleszmélek.
- Beto, már megint ábrándozol. - mosolyodom el ismét saját magam közhelyűségén és azon, hogy ismételten magamban beszélek. Mostanában ezen dolgok igen csak sűrű szokásaimmá váltak, de mindezt a közelgő esküvőmet megelőző izgalomnak tudom be.  Szerencsére már mindent megszerveztünk és minden készen is áll, csak arra várunk, hogy Gracie anyukája megérkezzen. A zongora tetejére pillanatok, ott hever a füzetem, ahová az általam megírt dalokat már évek óta gyűjtögetem, azonban most egy üres oldalon van nyitva, ez  itt pedig, az esküvői beszédemnek lenne a helye, amivel az elmúlt napokban egy fikarcnyit sem haladtam. Na nem azért, mert nem tudnék mit írni, de egyszerűen szeretnék valami olyat mondani azon a napon, amely méltó Grace-hez, de még nem találtam meg a megfelelő szavakat, amelyekkel kifejezhetném azt, amit iránta érzek. Újra a billentyűkön landol a kezem, azonban most elhatározásom szerint sem hagyom, hogy valami fülsüketítően hamis hang legyen belőle, ezért óvatosan veszem birtokba a hangszert. A fejemben átfuttatott dallamra ütemesen járnak az ujjaim és az egyik kedvenc dalom kezdem el énekelni.