Mia Salvatore naplója

Drága Ella asszony,

ez az első alkalom, hogy tollat ragadtam és a valaha az Ön tulajdonát képező, bársonyborítású, kis könyvecskébe írok. Fohászkodni fogok Önhöz, hiszen nem tudom, hogy kihez imádkozhatnék, mert az Úr, akihez eddig vágyakozó gondolataimat küldtem döntött a sorsom felől, amely oly mértékben befolyásolja az életemet, hogy egyúttal az utolsó pillanatot megmutatva nekem, be is fejezné a nekem kijelölt utat. Eddig akárhányszor szembe kellett néznem a halállal, sohasem féltem tőle, most viszony állandó könnyeket hullajtva és folytonos remegéssel, rettegek tőle. Nem akarok meghalni. Annyiszor próbáltam meg véget vetni az életemnek, annyiszor dobtam volna oda rezzenéstelen arccal és most mégis az utolsó utáni lehetőségbe kapaszkodom, hogy hátha még van egy kis remény. Mindig arra gondolok, hogy csak álmodom, hogy ez az egész csak egy rossz rémálom és majd ha felébredek minden olyan lesz mint régen. De tudom hogy nem lesz olyan...hiszen napok óta nem is alszom, így hogy is lehetne ez álom? El akarok menni innen, ebből a börtönből, meg akarom keresni a fiát, Ella asszony. Azonban amint kitenném innen a lábamat, abban a pillanatban az égi tanácsosok várnának tárt karokkal, majd a Halál a listájával. Miért kellett ennek így történnie, miért nem hallgatta meg az Úr az imáimat, miért nem akart segíteni, miért hagyta hogy ez így történjen? Napok óta csak fekszem a hűvös padlón és ugyanazt azt az egy pontot bámulom a hosszú falak által fölém magasodó plafonon. Megállíthatatlanul folynak a könnyeim a szemeimből, már ha akarnám sem tudnám visszatartani őket, olyanok mint egy megáradt vad és kicsapongó folyó egy viharos éjszakán. Minden egyes cseppjét hallom koppanni a füleim mellett a fapadlón és bár csak halk neszek, mégis ordító erővel visszhangzanak a sötét és mélységes csendbe burkolózó szobában. Christian. Úgy hiányzik, meg akarom ölelni és elmondani neki, hogy szeretem, hogy nagyon szeretem. Vajon lesz még lehetőségem rá? Ella asszony...kérem...segítsen.