Mia Salvatore

Olasz nemesi családból származom és bár az őseim régen átvándoroltak Amerikába, én, édesapám lévén mégis egész gyermekkoromat Milánóban töltöttem. Az apám, Paolo Salvatore középiskolai tanulmányai után hagyta el az államokat, hogy visszatérjen a család szülőföldjére és itt ismerkedett meg édesanyámmal, Barbara Rossival. A szüleim a sok viszontagság ellenére hatalmas szerelemmel szerették egymást, minden ellenzést és akadályt legyőzve házasodtak össze, 3 év múlva pedig megszülettünk én és az ikertestvérem, Milan. Az életem akár olyan is lehetett volna, mint minden normális gyereknek, de nem volt az. Mindennap meg kellett küzdenem a folyton visszatérő rémálmaimmal, amiben különböző emberek halálát és szenvedéseit láttam, meg kellett küzdenem az állandó rosszulléteimmel és ájulásokkal, meg kellett küzdenem a rettegéssel, amit olyan dolgok váltottak ki belőlem mint a víz közelsége, vagy a temetők puszta látványa. A szüleim megpróbálták kideríteni a problémák okát, de egyetlen orvos sem tudta megállapítani a probléma eredetét, ezért végül bele kellett törődnöm, hogy nekem ezt a sorsot szánta az élet. Nem igazán jártam emberek közé, az iskolában is csak ujjal mutogattak rám, összesúgtak a hátam mögött, egy barátom sem volt. Ahogy egyre inkább idősebb lettem, egyre kevésbé értettem meg, hogy miért kell így élnem és irigyeltem azokat, akiknek minden megadatott. Szerettem volna én is a korombeliekkel együtt szórakozni, tanulni vagy éppen csak beszélgetni, de nem lehetett. A szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy valahogy pótolni tudják ezt a hiányt bennem, amiért mindig is hálás leszek nekik. Hívő család lévén sokszor jártunk templomba, én pedig miután rengeteg időt töltöttem egyedül, sokszor iskola után a helyi dómba mentem, Ludovico atyához, aki némi támaszt nyújtott a nehéz napokon. Imádtam ezt a helyet, mert olyan volt számomra mint egy menedék, a monumentális méreteivel szemben én csak egy kicsike lány voltam, de amikor felmásztam a tetejére mindig úgy éreztem, hogy legyőztem őt. Egy ilyen tetőn töltött estén botlottam bele egy hosszú szőrű, fehér bundájú cicába, akinek egy szívecske alakú fekete folt volt az orrán. Azon az estén kezdtünk el játszani, ott fent, ahol csak a csillagok világítottak, de soha többé nem tudtak minket elválasztani. Furcsa hogy egy cicában leltem igaz barátra, aki mint utolsó fénysugár segített a mélységes sötétségen, ezért is neveztem el Luce-nak, ami olaszul annyit tesz, hogy: fény. Ő mindig mellettem volt, de a sok rossz, ami az emberek által ért nagyon megviselt engem és legtöbbször csak azon járt az agyam, hogy lehetne vége ennek az egésznek. Innen is ered, hogy többször próbáltam meg öngyilkos lenni kétségbeesésemben, aminek pedig az lett az eredménye, hogy az ikertestvérem minden lépésemet figyelte. A szeretetéért pedig soha nem lehetek neki elég hálás, tőle kaptam ajándéka az első naplómat is és azt kérte tőlem, ha valami rossz ér, írjam le, de ne akarjak véget vetni az életemnek. Próbáltam úgy tenni, mint akit már nem zavar és amikor a családommal voltam ez valóban így is volt, de amikor emberek közé kellett mennem, borzalmasan utáltam magamat, amiért ilyen vagyok. Minden éjjel lefekvés előtt azt kívántam, bárcsak elmúlnának a rémálmaim, de minden éjjel sikítozva és sírva ébredtem fel újra és újra, az ájulások nem múltak és egyre több dolog ütötte fel a fejét, amitől rettegni kezdtem. A szüleim rengeteg időt nem kímélve hozták meg a nehéz döntést, miszerint hátrahagyva eddigi életünket, visszamegyünk Amerikába és a családi hagyományoknak megfelelően én is és Milan is, majd a Grandview-i iskolában folytatjuk tanulmányainkat. Először nagyon megijedtem, amiért el kellett hagynom azt a helyet, ahol felnőttem, de mégis úgy éreztem talán valami megváltozhat akkor, ha elmegyünk innen. A döntés nehéz volt, meglépni pedig még annál is nehezebb, ezért olyan gyorsan történetek az események, hogy nem volt időm elbúcsúzni Luce-tól, pedig nagyon szerettem volna magammal hozni az egyetlen barátomat. Milan megfogadta nekem, hogy sosem fog magamra hagyni és kérte, hogy ne féljek az újtól, mert itt majd biztosan barátokra találok. Először én is ezt reméltem, mégis borzalmasan rettegtem tőle, hogy ismét magamra maradok és bár kedves személyekkel találtam magam szemben, az el nem múló kínok miatt, még mindig rengeteg időt töltöttem egyedül és a naplómmal, amiben egyre többet írtam. Azt képzeltem, hogy ennél rosszabb dolog már nem történhet, és amikor már beletörődtem, rájöttem, hogy mindig van rosszabb. A múltam felfedezése, testvérem elvesztése, sokáig nem hagyott nyugodni, egészen addig a percig amíg ki nem derült, hogy ki is vagyok valójában. Nem akartam tudomást venni a dolgokról, képtelen voltam elhinni, hogy ez egyáltalán igaz lehet, de amikor Lucifer és Gabriel színre lépett, minden olyan dolog, amiben eddig nem hittem, valósággá vált és Lucifer volt az, aki feltette az i-re a pontot, azzal, hogy elvette tőle azt a személyt, akit a világon mindennél jobban szerettem. Milan-t, az ikertestvéremet. Hittem benne sokáig hogy ez csak egy rossz álom, bejártam érte nagyon sok helyet, de amikor visszatértem, el kellett fogadnom, hogy nincs többé. Ekkor szembesültem talán a leginkább az erőm nagyságával, hiszen egy repedést létrehozva az idő burkán, megnyitottam egy átjárót. Két olyan ember állt mellettem ekkor, akikről jól tudtam, hogy mindent feladnának értem, de sem Isaac-nek, sem Christian-nak nem hagyhattam, hogy baja essen. Tisztában voltam azzal, hogy a repedést el kell tüntetni, ezért mintha fejest ugrottam volna az időben, a múltban kötöttem ki. Rövid ideig még számoltam is a napokat, de aztán beletörődtem, hogy egy olyan helyen vagyok, ami talán nekem nem a legjobb, de az ő biztonságukat eredményezi. Legalábbis ezt hittem, addig a pillanatig, amíg meg nem jelent a Doktor, aki az idő és tér urai közül a legfiatalabb és elmondta nagy szükség lesz rám, mert a bátyja eddig soha nem látott borzalmakat akar a világra szabadítani. Visszatértem hát, hogy segítsek, de nem mertem beszélni, mert féltettem a többiek életét, hittem benne, hogy talán megoldhatom egyedül is, de a Mester megtanított rá, hogy őt kell szolgálnom, különben egyesével öli meg azokat akiket szeretek. Mindezt az erőm miatt, a hatalmam miatt, amit ekkor mindenki birtokolt szinte engem kivéve. A Mester csak követelőzött míg én egy helyben álltam, azzal takarózva, hogy meg akarom védeni a szeretteimet, ez pedig nagy hiba volt. Elrabolta Dexter-t, megölte a szüleimet és elvette minden maradék becsületemet, majd halálsorba lökött. Ekkor már biztos voltam abban, hogy mit kell tennem, alkut kötöttem vele, melynek megszegéséért az életemmel fizetek. De tudtam, hogy az alkuval biztosíthatom, majd a szeretteim biztonságát. Egy valamire azonban én sem voltam felkészülve és ez az angyalok mérhetetlen haragja felém, amiért ezt a sok rosszat rászabadítottam a világra. Egykoron ők kértek tőlem segítséget, most viszont én nem tehettem meg fordítva, de tudtam, hogy mivel győzhetem le a Mestert és ez nem volt más, mint a saját fegyvere, az idő. Odaküldtem, ahonnan soha többé nem térhet majd vissza, én pedig felkészültem a legrosszabbra, hiszen alkuszegő lettem. Talán kárpótlásképp, talán megváltásként, talán egy újabb esélyként, maga a Halál küldött vissza az életbe, hogy megérthessem végre, hogy miért is kell itt lennem.