Roberto Santigold - Rubio

1992. augusztus 15.-én születtem a spanyol Asztúria tartomány " fővárosában ", Oviedo-ban. Édesanyám tanárnő volt a helyi gimnáziumban, míg édesapám tűzoltó és talán az élet furcsa fintora, hogy születésem után 3 hónappal egy tűzvészben haltak meg mindketten. Először nevelőotthonba kerültem, ahol sokáig nem találtam meg a helyemet, de ennek köszönhetően sok olyan dolgot megtanultam, ami mára már az életem egyik legfontosabb része. Itt tanultam meg zongorán és gitáron is játszani és itt ismerkedtem meg egy velem egy idős sráccal, Yago-val, akivel életre szóló barátság szövődött kettőnk között. Ahogy az évek teltek, mi is egyre idősebbek lettünk, Yago pedig végül megtalálta az igazi családját, akiktől még gyermekkorában elszakították, én pedig nevelőszülőkhöz kerültem. A Rubio házaspár gazdag családnak számított szerte az egész országban, ezért el is várták, hogy hozzájuk méltó gyereket faragjanak belőlem és végig azt szerették volna, ha sportösztöndíjas egyetemista váljon belőlem. Kiválóan tanultam mindvégig az iskolában, hogy valóban megfeleljek az elváraiknak, többek között ekkor tanultam meg perfektül beszélni angolul. Profi szinten kézilabdáztam és az ő álmaik az én álmaim is lettek, mindaddig amíg egy csúnya térdficam ketté nem törte sportolói karrierem és innentől vége volt a nyugodt és boldog családi békének. Ezek után a veszekedések, a feszültségek csak rohamosan nőttek, ami rám is rám nyomta a bélyegét. Egy nap amikor Yago-val a központi téren járkáltunk, belebotlottunk egy vándorcirkuszba, ahol rögtön beleszerettem a színészetbe, ezért beiratkoztam a legjobb barátommal együtt, egy amatőr színésztársulat köreibe. Itt jól éreztem magam és az otthoni viták elől is ide menekültem mindig. Több nagy sikerű előadást csináltunk, amikor egy este egy zenés előadást szerettek volna készíteni az időközben már családommá kinőtt színésztársak. A próbák jól sikerültek, annyira jól, hogy még saját magamat is megleptem azzal, hogy ilyen hangot rejtegettem eddig magamban. Soha előtte egyszer sem gondoltam arra, hogy énekeljek, de akkor este megpecsételődött a sorsom. A többiek látták rajtam, hogy ezt nem titkolhatom tovább, és unszolni kezdtek, menjek és iratkozzak be egy művészeti iskolába. Sokáig töprengtem azon, hogy egyáltalán nekem ezt kell-e csinálnom és ha igen akkor hol, nem akartam ugyanis az addigra már szinte teljesen elhidegült nevelő szüleimnél maradni. Ezért aztán nyakamba véve a világot, Amerikába utaztam, hogy az egyik legnevesebb művészeti iskolában tanulhassam meg azt, amit talán mindig is tanulnom kellett volna. Nagyszerű embereket ismertem meg, új barátságok köttettek, azonban ekkor történet egy borzalmas tragédia, ami szörnyű űrt hagyott bennem, a mai napig fájdalommal tölt el, ha rágondolok. Ez a tragédia pedig a legjobb barátom, Yago autóbalesete, majd későbbi halála. Rosszul érintett, hogy nem lehetettem mellette, hogy nem búcsúzhattam el és hogy nem mondhattam el, mennyire hálás vagyok neki és hogy több volt nekem, mint a legjobb barátom, ő a soha meg nem született testvérem volt. Ekkor tájt eléggé magam alatt voltam, nem is igazán mentem emberek közé, azonban volt valaki, aki mellettem állt és nem hagyta hogy elvesszek. Grace-szel előbb igen szoros barátság, utána pedig mindent elsöprő szerelem alakul ki közöttünk. Nem sokkal később munkát kaptam az egyik helyi bárban hétvégi éneklési lehetőséggel és az ebből befolyt pénzt pedig arra szántam, hogy Grace-nek kifizessem a sulit, viszont később a halottnak hitt szülei felbukkanásával erre nem volt tovább szükség, valamint a divattervezői pályája felfelé ívelésével tökéletesen alakult minden. Boldogságunk határtalan, egy késői este azonban, egy autó gyorsan száguldva csap el és csak egy véletlenül arra járó személynek köszönhetem az életem. Több hétig feküdtem kómában kritikus állapotban, mialatt azt hiszem ha képletesen is, de átértékeltem az életem. Amikor felébredtem, tudtam, hogy senkinek nincs elég ideje, nem fogok tovább várni, ezért megkértem Grace-t, hogy legyen a feleségem.