Utca - Ahol mindig minden sötét, még nappal is ♥

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Látom, ahogy távozik, nem tartom fel, menjen csak, bizonyára kellemesebb társaságra vágyik mint én, nekem pedig szükségem van egy hullára. Most, egy újra, egy frissre. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a gyilkolási ösztön, ahogy megfeszül a kezem a késen.
- Az út végén balra, egyenesen egy hotelhez visz. - kiabálom utána, mert látom megállt a sarkon, amolyan segítségként szánom, ha már így egymásba botlottunk, majd azonnal sarkon fordulok és határozott léptekkel tűnök el a sötétségben, ami engem mindig is körülvett.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Hallom, hogy felém közeledik, de még percekig nem nézek felé, csak akkor kerül a figyelmem rá, amikor egészen közel megáll mellettem és beszélni kezd hozzám. Látom a szemében, hogy igazat szól, hogy valóban retteg és fél, ehhez még az érzékeimre és képességeimre sincsen szükség, hiszen minden egyes hullám szemében ugyanezt a fényt látom csillogni.
- A félem nem jó tanácsadó. - mondom nyíltan a szemébe és közben átgondolom, amiket mond a halálról. Tudom, hogy nem létezik megváltás, mert ha létezne, akkor a visszajáró szellemek nem lennének közöttünk, de ugyanúgy az életünk részei, mintha meg sem haltak volna. - Én tudom milyen érzés, amikor a saját tested a börtöne a lelkednek. - mondom kissé sivár hangon, hiszen 29 éve, amióta csak élek így van. Bár nekem valószínűleg az az egész átkozott világ egy börtön, melyben sosem lehetek... boldog? Szomorú? Elégedett? Teljes? Egyáltalán, nincsenek bennem érzések, bár valahol a düh is egy érzésből fakad, undorodom is tőle bőven.  Látom, ahogy körbetekint bizonyára menni akar, ezért pár lépéssel odébb állok. - Menj nyugodtan. - nézek rá, ahogy a fagyos utcán én is körbetekintek. Mikor utoljára jártam itt ugyanilyen volt, csak akkor nem egyedül jártam erre és még volt célom is, a gyilkolást leszámítva. Mára, hogy cél maradt-e még már érdekel, mivel ugyanazokat a köröket futom. Görcsösen ökölbe rándul a kezem, ahogy ismét szorongatni kezdem a késem, majd az arcom elé emelem és onnan bámulok rá. Oly sokat adott nekem, pedig nem egy érző lény, nem egy személy, ez csak egy tárgy. Mégis az életemet jelképezi.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Látom, ahogy a jel megvillan a csuklóján, nyilvánvalóan ez egy kötődés, egy megbélyegzettség jele. Na ez lenne a legutolsó, amit én hagynék, hogy mézes madzagon rángassanak, mint egy rongybabát és nem is értem, ha ő tisztában van vele, miért hagyja, tán ennyire fél a haláltól. Miért? Ennél már úgy sem lehet rosszabb. Az arcom elfintorodik, majd teszek néhány lépést arrébb és megállok egy fa alatt keresztbe vetett kezekkel, nyilván valaki olyat vesztett el, aki fontos volt a számára, ami sajnálatos, de előbb utóbb mindenki elmegy. Nem fogom győzködni tovább, hogy az a kötelék, amiben él az egy nagy átverés, mert tisztában van vele és ennek ellenére sem tesz semmit azért, hogy ne így legyen. Mindenki maga választja meg az útját és ha ő ezt választotta, hát akkor járjon ezen tovább végül is én nem vagyok senki, hogy ítélkezzem vagy megmondjam, hogy mit csináljon. Csak állok a fa alatt egy szót sem szólva, bámulok át a túl oldalra, miközben a késemmel a fa kérgét hasítom fel óvatosan, ez zavarja meg a mélyen ülő csendet. Még, hogy nem akarnak megölni engem, hiszen elég világosan kifejtette az a pasas, hogy addig van csak rám szükség, amíg meg nem találják a királynőt, mert annyira már ők sem okosak, hogy ez egyedül menjen nekik. Tőlem várják a mennyei csodát, aztán ők dolgoznak a fellegben, mennyire kétszínűek. Egyre inkább felgyülemlik bennem az undor és köpök egyet magam elé, annak jeléül, hogy mi a véleményem erről az egész átkozott históriáról. Meg kell találnom Christian-t. Bár csak tudnám, hogy hol van a királynő, de ha rajtam keresztül akarnak eljutni hozzá, akkor nem fogom keresni, nem fogom megadni nekik az örömöt, hogy aztán megöljék majd engem is, csupán emberbaráti szeretetből. Nyilvánvaló, hogy én nem éppen az emberiség mintapéldánya vagyok, de azt hiszem ők sem panaszkodhatnak, mert a viselkedésükben van néhány kivetni való dolog. Köztem és köztük azonban annyi a különbség, hogy én nem magasztaltam fel hamisan magam az egekbe. Újra a lány felé fordulok. - Mindig van kiút, csak merni kell meglépni. - nézek rá, jól emlékszem én magam is, hogy ez az egy mondat, hogy is oldotta meg életem legnagyobb problémáját. Ismét elfordítom a fejem, ez csak egy amolyan utolsó jó tanács volt a részemről, miközben befejezem a fa felnyársalását és odébb lököm magam, egyértelmű, hogy már a fát is megöltem csupán azzal, hogy hozzáértem. Amihez Dexter hozzáér, az halottá változik.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Ahogy a tanácsról mesél, totális undor szökik be mélyen a lelkembe, a szemem csak megforgatom, majd ránézek, ismételten ráemelve a kést, bár ezt sem fenyegetésből teszem, szóval szinte azonnal el is rántom, ahogy beszélni kezdek hozzá. - Nem akarnak megölni? Ez jó. Ahhoz képest állandóan a nyakamban lihegnek, gondolom erről sem szóltak neked. Ez a csodálatos tanács, akiket megvédesz igenis meg akar engem ölni, csak még szükségük van rám. - válaszolom kimért hangnemben, szinte minden düh kiszáll belőlem egy pillanatra, ahogy ezeket elmesélem. A saját halálom gondolata nem tud feldühíteni, ugyanis az a születésem pillanatától fogva időszerű volt. Nem érdekel és nem hat meg, de még mielőtt fejemet veszik és rám olvasnák az összes vétkemet, előtte még itt elvégeztetik a piszkos munkát, csak hogy én nem fogom nekik ezt az örömöt megadni. Engem hiába fenyegetnek halállal, engem nem érdekel. Öljenek meg egészen nyugodtan, de én sosem fogok a szolgálatukba állni. Én csak egyetlen egy dolgot kértem tőlük még nagyon sok évvel ezelőtt, de arra sem voltak hajlandóak, hogy meghallgassanak, innentől kezdve pedig semmiféle szándékom nincs velük, bár szívesen legyilkolnám az összeset. Azt érdemelnék meg, hogy a csodálatosan megalkotott világukra folyjék szét a mocskos vérük, amely egész végig szennyezett minket. Vajon meddig hazudjuk még azt, hogy majd Isten megsegít? Ugyan, nem csinál ő semmit. - Átvernek téged. - pillantok a lányra, ahogy közlöm vele a számomra nagyon is egyértelmű tényt.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

- Ha csak bábu vagy a kezükben, miért szolgálod őket? - nézek rá indulatosan, hiszen ennek valóban semmi értelme nincs. Talán az életét félti, talán ha nem szolgálná őket akkor megölnék, halálba löknék? Inkább sétálnék a pokol kénköves poklába, mint hogy ezeknek bármit is megtegyek, tőlem már úgy sem tudnak semmi sem elvenni, csak az általuk megkeserített életem. Nyomorúságomon az egeket verdesi, mert minden egyes gyilkosság az ő kezükhöz is tapad, ha akkor megállítják apámat, ha nem hagyják neki, hogy azt művelje amit, akkor most nem kellene azon vitázniuk, hogy megöljenek-e engem. - Üzenem nekik odafent, ha újra találkoznál velük, hogy nem érdekelnek. Ha akarnak meg is ölhetnek, mert őket is képen fogom röhögni, mint az összes hullámat, de nem hagyom, hogy a királynőt kínpadra állítsák. Mia egész életében a drágalátos Mindenhatónak könyörgött, hogy váltsa meg az életét, amíg ő még a fejét is elfordítva figyelembe sem vette az imáit. Nem könnyített az életén soha és most amikor boldog is lehetne, miért is kell meghalnia? Megmentett a hálátlan angyalok százainak kőbe meredt seggét, kioltotta Lucifert, időzárba csukta a Mester-t. - tárom szét érthetetlenül a kezem, ahogy az égre pillantok és dühösen kezdek üvölteni. - Mit akartok még? - lehajtom a fejem, hiszen tudom, hogy úgy sem fogok választ kapni, ezektől mit is várok. Dühösen rázom meg a fejem, majd a késem kirántom a padból és ránézek. - Soha nem változtatok a hozzáállásomon, akkor követném el a legnagyobb hibát. A királynőt kell megvédenem, bármi áron, nem érdekelnek az eszközök, nem érdekel kit kell ezért megölnöm vagy kit nem. - nézek rá a kezemben a kést szorongatva. - Azt mondtad vigyázol Jason-re, mond neki, hogy jól vagyok, ne aggódjon. - biccentek feléje és leugrok a padról, tudom, hogy veszélyes vagyok még erre a lányra nézve is, mert a gyilkolási ösztönöm túlságosan elhatalmasodott rajtam.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Mikor ellép mellőlem és arrébb lök lendületesen fordulok utána és a kezénél fogva rántom vissza magam elé. - Érdekes, hogy te odafönt vagy és még sem szólnak neked, ha nem készülnének semmire, bizonyára nem akarnák megölni a királynőt a saját gyönyörűségben feltüntetett átkozott világuk miatt. - eresztem el, ahogy ránézek dühösen, mégis mit képzel és mégis miért védi őket, amikor láthatóan ugyanúgy rászedik, mint engem vagy mást. De nem érdekel, akkor menjen ahová csak akar nincs szükségem sem bébiszitterre, sem felügyeletre, akik mellettem álltam azok megtalálnak eztán is és ha nem hát az sem érdekel. Dexter egy sorozatgyilkos és azok nem igazán szoktak barátkozni. Elkapva a tekintetem vánszorgok vissza a padhoz, majd ismételten leülök, a kést ugyanúgy beleállítom mint az előbb, majd nézni kezdem, ahogy az éle mentén a fából készült pad, hogy reped szét. Hívnom kellene Christian-t, de már annyiszor próbáltam és mintha süket lenne, nem jön elő. Ami két dolgot jelent, vagy egyáltalán nem hall, mert nincs itt vagy történt vele valami. Az utóbbira pedig gondolni sem akarok, mert megnyesem a tanács tagjait is, ha már angyalokat öltem, ők sem jelentenek majd problémát. Egyre jobban fortyog bennem a düh, keresem a megoldást, nem is figyelek már a lányra, a gondolataim teljesen kizárták őt. Biztos már el is ment, menjen és védje meg Jason-t, jobb is ha nem én vagyok az unokatestvérem mellett, mert nagy veszélyt jelentek rá. A megoldást keresve hajtom a fejem a kezeimre, hiszen tudom mire esküdtem fel kimondatlanul is, nem lehet, hogy így bukjak el. Dexter nem bukhat el. Csak sötétség vesz körül, sivár lelkemet nem töltik ki már az érzelmek, üres tekintetem pedig lyukad üt az út padkájába, ahogy ismét felnézek. Milyen szépen folyt abból a hullából a vér, a szemeim előtt újra és újra lejátszódik. Mindenki így végzi, aki az utamba merészel állni, nem kellett volna újat húzni velem a fentieknek. Nem értem miért is szólnak rólam a vitáik hiszen a válasz bármilyen érvet is hoznak fel már nagyon régóta egyértelmű. Nagyon régóta.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Amikor kimondja, hogy ő Sarah testvére úgy érzem tán meg kellene nyugodnom, de nem tudok és nem is akarok, amikor elveszi a kést és felvágja az ereit nem lepődöm meg az akción, itt már nincs min meglepődni. Ezen a szigeten mindenki őrült és mindenki össze vissza hazudozik. - Minek vagdosod magad? - veszem vissza kissé ingerülten a kést a kezéből, ez nem olyan eszköz amivel csak úgy mindenki vagdoshatja az ereit, sőt ez az én késem, ezzel én rendelkezem. Milliónyi személy vére tapad hozzá és minél több vér folyik át rajta, annál nagyobb jelentősége van számomra. - Mégis mit meséljek? - nézek rá kérdően, nem értem, hogy mi a fenét akar tőlem, ahogy azt sem, hogy miért várja el, hogy bizalmat biztosítsak. Én azt a Sarah nevű lányt sem ismertem, és ami azt illeti Jason még csak említést sem tett róla innentől kezdve pedig ismét felmerül a kérdés, honnan tudjam, hogy nem hazudik-e. Egyáltalán nem bízom meg benne és ami azt illeti, senkiben sem bízom meg, még magamban sem. Ingoványos talajon lépkedek, de egész életemben ezt csináltam, ezért aztán már némileg az ingadozásom is biztosnak mondható. Hosszú heteket töltöttem el innen távol mégis újra itt kötöttem ki és a legtöbb, ami tőlem telik, hogy embereket ölök. Bár azt legalább jól csinálom és még élvezem is. Újra a lányra pillantok, a szememben az őrület veszik el, ahogy közelebb lépek. - Mire készül az égi tanács odafent mi? - szinte már üvöltözök, az egész sivár utcát az én kemény hangom tölti ki, úgy visszhangzik, mintha valami nagy hangszóróból szólna. Ideges fellépésem nyilvánvalóan nem tetszik neki, de nem érdekel, azok odafent ezt váltják ki idelent, és ő pedig egy közülük, a megátalkodott tanács tagjai közül.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Türelmesen végig hallgatom, amiket mond, majd megüti a fülemet Jason neve. Igen meg akartam keresni, de aztán úgy voltam vele, hogy jobban jár ha nem lát engem így. Az csak egy dolog, hogy hallotta, hogy gyilkos vagyok és tud erről, de látni, ahogy el is veszem emberek életét, nem, azt nem láthatja. És most labilis vagyok, annyira, hogy bárkire rátámadok, mert kontroll nélküli gyilkolási ösztönöm most a legerősebb. Az utolsó mondata teljességgel ledöbbent, csak nézek magam elé, majd a kést kirántva a padból az ölembe emelem és a kezemmel pásztázom végig. Ez a kedvenc késem, ezzel öltem meg minden problémám okozóját, az apámat. - Hogy érted hogy a testvére? - fordulok felé, ahogy rákérdezek a dologra, hiszen erről nekem semmiféle tudomásom nem volt, de még csak sejtésem sem, ami azt jelenti, hogy a " családom " újabb titkot rejtegetett. Bár a nénikémékkel sosem voltam közeli kapcsolatban, Jason is csak azért állt ilyen közel hozzám, mert mikor kiszöktem folyton együtt ütöttük el az időt. Mégis miféle játék ez az egész, amit az égiek űznek? Idepottyantanak egy lányt a nyakunkba, aki azt állítja Jason testvére, majd azt várják ezt el is higgyük? Vagy Jason tudott erről? És ha igen miért nem szólt nekem? A kérdések sorban pörögnek az elmémben, majd a késről ismét a mellettem helyet foglaló lányra vetődik a tekintetem. - Azt hiszem, ez némi információval együtt jár. Hogy és mégis mi a történeted? - nézek rá, nem szokásom kérdezősködni a legkevésbé sem, de ha ő valóban Jason-höz tartozik, akkor muszáj tudnom róla, mert az unokatestvérem, mégis csak az unokatestvérem. Azt hiszem azonban ez mégis egy gonddal többet jelent, egy újabb teher a vállaimon, azokon a vállakon, amiken már bőven cipelek súlyokat. Az elmúlt hetek történései pedig egyáltalán nem könnyítik meg a dolgomat, Gabriel-nek nem lett volna szabad egyedül hagynia itt, ő még némi kontroll alatt tartott, bár tudom fontos volt, hogy az égiek kapuját verje, még akkor is ha már nem engedik be őt oda. Nevetséges, hogy azt a hazugságot ontották ki a szájukon, élükön a Mindenhatóval, hogy megbocsájtottak. Holott ez nem igaz, hazugság, ezen a nyamvadt szigeten minden csak hazugság, meg kell találnom Christian-t, itt kell lennie. Az agyamon iramosan rohannak át a gondolatok, majd a késsel a kezemben lepattanok a padról és rászegezem a lányra, de nem azért, hogy fenyegessem, vagy mert arra készülnék, hogy megöljem, hiszen abból, amit elmondott nem is tudnám, ez nálam egy ösztönös reakció. - Mondj el mindent, tudni akarom! - mondom szigorúan egyértelmű hangot adva az akaratomnak.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Elmosolyodom, amikor elmeséli nekem, hogyan és miféleképpen áll velem kapcsolatban és ahogy elém tárja, hogy mindig veszekednek rólam odafönn csak megforgatom a szemem és leülök mellé a padra határozottan annak nyikorgó fatámlájába vágva a késem, amely helyeként még kicsit véres is. - Azok odafönt tehetnek egy szívességet és feldughatják maguknak a vitákat, majd elmehetnek a kénköves pokolba. - válaszolom cinikusan, régóta tudom, hogy ezek odafent a felhőiken, csak idióta balfékek akik azt hiszik, hogy mindent és mindenkit irányíthatnak. Régóta elvesztettem a hitem már Istenben és az ő szolgáiban, nagyjából már akkor, amikor az apám először kezet emelt rám egy sötét estén nem éppen józan állapotában.  - Szóval figyeltél engem és még tetszett is, köszönöm az elismerést. - nézek rá, ahogy elgondolkodom azokon amiket mondott. - És igen most is onnan jövök, mostanában kissé felidegesítettek és naponta több embert is megölök, mert ez legalább elszórakoztat. Volt egy időszak, amikor ezen az átkozott szigeten azt hittem rendbe hozható minden, vagy legalábbis közel kerülhetünk hozzá, de hát ostoba tévedés volt az egész. Viszont többet nem fordul elő, mert mire a kedves kis barátaid feleszmélek odafönt, addig én kinyírok idelent mindenkit. - mondom határozottan, a kezeim görcsösen rándulnak össze, érzem a gyilkolási vágyat a lelkemben, a gyönyörűsége szorongatja fagyos szívem. Nem csak nappal, éjjel az álmaimban is csak ebből táplálkozom. Gonoszan vibrál a tekintetem, ez már azt hiszem a bosszú előszele, ha ők így alkudoznak fent én így válaszolok lent.  - És te, hogy - hogy itt vagy most? Eddig ha nem láthattalak akkor most miért? - pillantok rá kérdően óhatatlanul is megfordul az átverés lehetősége a fejemben.

" Még mindig az én zenémet játsszák. Mintha egy végső szimfóniát vezényelnék. Requiem a démoni Dexter-ért. "

Egy erős sikítás hangzik fel a semmiből, aztán csend ül rá újra a mindig oly sötét utcára. A késemről csöpög a vér, ahogy a lábam elé csuklik össze az immáron élettelen, törékeny női test. Az esése megindítóan gyönyörű és ahogy a kitörő vér utat keres magának a rögös járdai mélyedésekben, majd lefolyik az útra, amit a Hold fénye világít meg. Mosoly kerül az arcomra, majd gondtalanul lépek át a testén, úgy döntök, hogy ezúttal nem kívánom eltakarítani innen, mert bár szeretem a rendet, ez olyan művészi. Ez a hulla pontosan ide illik, erre az elcseszett útpadkára. Unottan indulok tovább, a kést mereven tartom a testem mellett, ahogy arról óvatosan csöpög a vér a járdának sötét kövére. Milyen varázslatos, egy csepp, két csepp. Szinte mutatom az utat, hogy merre is jár a gyilkos. Pár percig hangtalanul sétálok, aztán egyre erősödő mormolásra leszek figyelmes, majd egy lányra, aki a pad felett lebeg. Mikor megszólít az arcát kezdem fürkészni, mégis honnan ismer ő engem, én még sosem láttam vagy csak nem emlékszem rá. Fenyegető lépéseim egyre közelebb visznek hozzá majd egyenesen a szemébe bámulva állok meg előtte. - Honnan ismerjük egymást? - teszem fel az egyetlen kérdést, ahogy a tekintetemben megvillan a pszichopata gyilkos őrülete, miközben a késemet óvatosan megtörlöm a pólómban.