Utca - Ahol mindig minden sötét, még nappal is ♥

Vendég

Chris& Isaac

Végighallgatom amit mond és bólintok, amikor úgy helyes. Amikor a sorsról beszél újra megcsap az a gondolat, mint a temetőben. Hogy kötődöm Miához, hogy a sorsom vele teljesül be. Így vagy úgy. Eszembe jut, amikor a kulcs megjelent az én nyakamba, amikor megtudtam mi a feladatom...az életem árán is védelmezni őt. Majd magam előtt látom Miát a temetőben. Amikor dühösen kirohant irányomba és megvédte Christ. Halványan elmosolyodom.
Tudod, én úgy érzem, mindkettőnk sorsa Miához kötődik. A minap, amikor találkoztunk...ahogy beszélt...khm..rólad. Szeret Téged! - hunyom be a szemem egy pillanatra, ahogy ezt kimondom, majd újra ránézek, majd fel az égre -A tekintete, a szavai és a tettei...mind ezt sugározza. Rám sosem nézett így, ahogyan akkor nézett, amikor rólad beszélt. És ez a pillanat döbbentett rá, hogy vége. Végleg vége. Hozhatná úgy a sors, hogy mellettem köt ki, de nem fogja. Ezt legbelül mindketten tudjuk. Ez az egész, ami köztetek van...erősebb mindennél! - sóhajtok egy nagyot, amikor ezekt a szavakat mondom. Tényleg kimondtam?! Természetesen Mia nekem sem egy versenytárgy volt, de bennünk volt és talán most is bennünk van, a versengés szele. De én...én már nem vagyok képes küzdeni. Megelégeltem a civakodást a vitákat és...és nem akarom többé azt a fájdalmat látni Mia arcán, amit a kettőnk viszálya ragaszt rá. Ha a sors úgy hozza, én itt leszek. Megígértem neki, hogy bármibe is kerül itt leszek neki bármikor. Mert amellett, hogy életem szerelme...a barátom is és én lennék a legidiótább ember, ha ezt eldobnám. És amíg Mia boldog veled..addig..addig nem tépem le a fejedet. - mosolyodom el, de még mindig nem nézek rá.
-Szóval ezek szerint Zoe mesélt a találkozásunkról...nos igen. Kissé, mondhatni, dühös voltam. Tele fájdalommal és kínnal. De ezt nyilván tudod te is. Ahogy Mia is tudta. Akárcsak Zoe. Nem tudom, hogy pontosan mi történt köztetek, erről nem sokat beszélt, de ahogy mondod, könnyű volt belelátni a lelkébe. A szíve darabokban hevert és a szomorúság lengte be az egész énjét. És egy ember sem érdemli meg ezt...azt a kínkeservet, amit Mia és Te okoztatok nekünk. - fordulok ezúttal felé. -Tehát elment. Úgy fest mégsem lettünk olyan jóban, mint hittem. - meredek a távolba és ezúttal Zoe arca villan az elmémbe.
-Ami pedig a többes számot illeti, igen. Én képes vagyok rá, legalábbis úgy érzem, hogy meg tudom tenni ezt az egészet. Miáért és..és valahol magamért is. Azt hiszem mindenkinek jár még egy esély. Én is megkaptam az élettől a második esélyt...Miát...csak nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt szerettem volna. - hajtom le a fejem és kínosan elmosolyodom.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Jó, akkor ebben egyet is értünk! - kacsintok rá - Szar az élet, átérzem a szülői nevelés keresztjét! Igen, ez esetben nem vagyok jó ember ismerő, de ahogy az apa.. nos a fia legalább más! - nézek rá összekulcsolva a kezem mint, ha imákat rebegnék mélyen belül, titkon.
Remélem is, hogy elment itt nem szívesen látott vendég! Ha már mind a kettőnket ugyan az a nő érdekel, akinek az életére rontott..
Nos úgy látom félre értelmeztél! Nem tekintettem verseny tárgynak Miát Isaac! Lehet, hogy most mellettem van, de a sors hozhatja még úgy, hogy melletted köt ki erre értettem, hogy az élet mindig rögössé válik és közbeszól, ha rossz irányba tart! Többes számban fogalmazol, ezt úgy kell értenem, hogy Mi nekünk!? - pillantok rá ahogy hallgatom - Tudod Zoe-n mindig is könnyű volt át látni, hiszen nagyon nyílt legalábbis felém az volt és hiába hangzik ez egy rohadék megnyilvánulásnak egy rohadéktól, de ez a mélységes igazság és tisztelem benne ezt az erényt, ezt a gént vagy legyen akármi, a lényeg, hogy ebből fakad az őszintesége! Árad belőle, kisugározza. Nem kell olvasnom a fejében ahhoz, hogy tudjam, még csak mondania sem kellett semmit hiszen tudtam, hogy baj van! Tudtam, hogy találkozott valakivel akiben mérhetetlen bosszú vágy lakozik, aki képes halált is hozni, ha annyira maga alá gyűri a szenvedés! És valljuk be ez Te voltál! Nem mondta ki és én nem is tettem szóvá, vártam s időt adtam, hogy ne vágj olyan fejszébe amely a baltád nyelét törheti és lám megérte! Még ha nem is bízom benned, egy dologban mindig biztos leszek és ez az, hogy szerelmes vagy Miába és ha akarnál sem tudnál neki ártani! - nézek körbe az utcán ahogy e szavakat mondom.
A szerelemben nem lehetsz hibás, vagy nem eléggé! Két ember kellett hozzá.
Zoe az én keresztem és nem Miáé! Bűnhődni fogok a vétkeimért nem mint ha ez bárkit is meghatna vagy bárki is elhinné, de én tudom! És nem fogok gyáva módon megfutamodni amikor sor kerül rá, hogy a fejemre olvassák! - mondom határozottan hiszen így is gondolom.
Egy sms-nyi szöveg; "Elmentem, ne keress!" - idézem amit olvastam rápillantva ahogy a pad végébe ül. -

Vendég

Chris& Isaac

Ahogy mondja a szöveget apámról bevillan az arca...amikor megkértem, hogy öljön meg....
Apám egy seggfej. Amiket anno mondtál róla...sosem hittem el, az is csak az álcája egy része volt, de már mindegy is...Tudtommal elmenekült a szigetről, de ki tudja..lehet hogy a szomszéd bokorban leskelődik. - vonom meg a vállam.
Amikor rátér a mi helyzet témára...nos sejthettem volna, hogy óvatosan, de azért megforgatja bennem a kést...hát nem tök aranyos? Egy valóságos angyal...na mindegy. kihúzom magam és teljes nyugodtsággal válaszolok neki.
-Tisztában vagyok a helyzettel. Beszéltem Miával. És Zoe-val is valóban. Mindenről tudok, de...de itt az idő, hogy tovább lépjünk ezen a hhistórián és tiszta lappal induljunk. Én legalábbis így gondolom. Gyötrődtem és szenvedtem...valószínűleg az én hibám, hogy így történt. ha nem megyek el...de már mindegy. Nyertél. Zoe pedig...kedves lány. Nem ezt érdemelte. Bár napok óta nem láttam, de ezek szerint te igen! Tudsz róla valamit? - nézek rá és leülök a pad másik végébe.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Őszintén szólva meglepett a leveled! - pillantok fel rá nagy sóhaj közepette - Azt hittem a magam fajtáknak nem jár búcsú levél, de tévedtem! Reméltem, hogy nem fog sokáig tartani az alvó időszakod és lám, igazam volt! Apád kedves ember! - jegyzem meg bosszúsan szemérnyi gúnnyal, a fogaim közt szűrve - A lényeg, hogy remélem már messze jár és a fő, hogy Te itt vagy! Végül is minden jó, ha a vége jó! Az a kép amit én alkottam az apádról, gyermeki elképzelés volt.. ne vedd rossz néven, eszem ágába sincs leszólni, de ahhoz képest a kétszínűség határát is képes volt meglépni.. ebben is tévedtem! - húzom el a szám, bár nem mint ha meglepett volna vagy sajnálnám hisz így alakult, nekem is voltak szabályaim, kikötéseim vagy olyan terveim amiket véghez is vittem volna rajta, ha idejében megtalálom még a szigeten, de ez sem jött össze..
elvigyorodom a kérdésen hisz tudom, hogy egyrészt teljesen felesleges, másrészt pedig csak magát ostromolja.. hiába bevehetetlen a vár, ha maga a király nyit kaput.. szóval ahogy ránézek csak éppen annyit árulok el, amennyit tudnia kell, se többet se kevesebbet - Sosem gondoltam volna, hogy egy nap, egy légtérben tartózkodva fogod feltenni Nekem ezt a kérdést, de ha már megesett szerintem magad is tudod és irtózol a választól, szóval inkább ki sem mondom! A lényeg, hogy vigyázok arra a nőre akit mind a ketten szeretünk! Bár gondolom sőt érzem, hogy nincs ínyedre és volt idő amikor kitépted volna érte a szívem, teljességgel megértem, de nem kell aggódnod, a sors mindig olyan, hogy ha nem jó irányba tart, úgy is közbe szól! - biccentem oldalra a fejem várva a hatást, amely biztos pontot talált.
És veled!? Hallottam összetalálkoztál Zoe Hart-tal is! - nézek rá míg várakozom. -

Vendég

Chris& Isaac

A szemem sarkában összefutnak a mosolyráncok, de a szám nem mozdul. Lenézek rá és egy ideig nem tudok mit mondani neki. Sajnálom? Mit? Nem tettem ellen semmit azt hiszem...nem, nincs miért bocsánatot kérnem tőle. De valahogy mégis ez a gondolat fut át a fejemen...a megbocsátás, amit minden ember el akar érni. Tudunk egyszer tiszta lappal indulni valóban? Ha találkozunk régi ismerősként köszönteni egymást, elbeszélgetni?! Létrejöhet olyan kommunikáció közöttünk, amit nem árnyékol be a múltunk? Talán...ez még nagyon a jövő zenéje. Válaszra nyitom a számat.
-Sajnos a nem várt hatást értem el ezzel a manőverrel. Okom volt rá, hogy ezt tettem, de hiba csúszott a gépezetbe. Szóval...most itt vagyok. Élek...még. - teszem zsebre a kezemet és nézek rá. Tényleg nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Talán rossz ötlet volt megállni...most már mindegy, megtettem.
Tényleg őt rendelte a sors Mia mellé?! Ha így van, akkor nincs mit tenni...és nem is fogok mit tenni. Ígéretet tettem és meg is fogom azt tartani.
-És?! Mi a helyzet? - kérdezem kicsit kínosan...ez annyira bénán hangzik így...NA mindegy...várom, hogy válaszol-e vagy mit reagál a továbbiakban.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Lehajtott fejjel ücsörgök a padon, teljesen elveszve.. gondolatok kavarognak bennem az elmúlt napok eseményeiről. Most már felkészültebben állok egyhez s máshoz, még is vannak dolgok, amik nem hagynak nyugodni.. ilyen volt nekem Ő. Elment ahogy javasoltam, de nem mondta meg hová.. Valahol jobb is így, egyikünknek sem fáj már. Még is úgy érzem, hogy utána kellett volna mennem sőt, ha nem is örökre, de egy darabon vele kellett volna tartanom, hogy tudjam, megbizonyosodjak róla, tényleg biztonságban lesz!
Ehelyett egy sms jelezte, hogy elment és nem szándékozik visszajönni.. valami történt.. vajon az az alak még mindig követi!? Vagy teljesen ismeretlen volt neki és azért kerülgette mert Én is a közelében voltam...?! - zakatol az agyam, hangosan kattog, mint egy óra mutatója.
Elgondolkodtató, hogy a sorsunk összeért még sem tudtam a jövőjéről semmit sem.. ahogy a saját jövőmet sem láthattam előre.. volt némi fogalmam a dolgokról, de mire bekövetkezett teljesen más formákat öltött..
A lényeg a lényeg, ha imádkozni fog tudni fogom merre van és percek töredéke csupán, hogy ott legyek mellette!
Aztán eszembe jut a temető.. - kiráz a hideg - Már megint ott volt, pedig tudja mennyire nem szeretem, ha azokhoz az angyalokhoz jár!
Azt kapták, amit megérdemeltek és teljesen jogos volt! Bár a Tanács nem fogadott szívélyes üdvözlettel még sem ítéltek el annyira mint azt vártam.. Legalábbis ha magamra nézek nem látok megcsonkított szárnyakat, sem teljes angyali megjelenést. Valamit még is jól csináltam ahhoz, hogy tényleg az ítéljen el, akinek kell és ő a Mindenható, akinek a színe elé még járulnom kell az elkövetkezendőkben, egyrészt mert Ő fogja eldönteni további életem, másrészt mert haladékot kértem ahogy Mia szerette volna.
Tudom, hogy így kockázatos, de szeretném ha végre teljesen ura volna az életének, ha a döntéseit maga hozná meg és ezek alapján léphetne is előre, tovább a jövője felé.
Így gondolkodok az utcán ücsörögve, hol az egyik lányon jár az eszem, hol a másikon, hol a Tanácson és olykor mint most is, az angyali seregek képe villan be a Mindenható oldalán.. akkor hallom meg az ismerős hangot mire mosolyogva veszem tudomásul kivel is van dolgom illetve, hogy amíg én nem néztem fel és gondolkodtam tovább, ő elhaladt előttem majd megtorpant és egy mélységes és nagyon apró gondolattól vezérelve visszafordult, hogy tán szóba elegyedjünk aminek meg is adta a kezdő löketét, bevillan a lány aki barátjának fogadta és bevillan a levél is, amely a 200 éves távollétet tartalmazta.. felnézek a srácra aki a vártnál is jobban meglep s meg is szólít - Csipkerózsika, hát még sem szunyókálsz! - vigyorodom el az egyik lábamat a másikra téve - Ahogy mondod! - bólintok rá - Gyorsan repül az a 200 év, nem de?! - figyelem arca rezdüléseit ezen a nyirkos és komoly hűvös téli délutánon amelyen útjába sodort a szél. -

Vendég

Chris & Isaac

Az utcán sétálgatok. Az idő még mindig eléggé hűvös és nyirkos. Összébb húzom a kabátomat magamon. Eléggé elgondolkodva sétálok. Az egyik árusnál veszek egy jó forró kávét, hátha kicsit felmelegít. Eszembe jut folyamatosan, a múltkori találkozásom Miával. Talán kezdek túl lépni a dolgon? Nem érzem már azt a mardosó kínt, ami hónapok óta a mellkasomat gyilkolja. Jó érzés.Szabadabbnak érzem magam. Szeretem Miát...azt hiszem ez nem fog már soha megváltozni, de valahogy most már érzem azt az erőt magamban, hogy túljussak ezen és a barátja legyek. Bár éjszakánként még álmodom róla...rémálmok gyötörnek miatta, és ez nem dobja fel a napjaimat, de úgy hiszem jó úton haladok, hogy békét leljen a lelkem. Naphosszat imádkozom érte. Sosem voltam igazán vallásos. A szüleim hébe-hóba elvittek templomba, de ennek már sok éve.
Ahogy tovább haladok az utcán észreveszek az egyik padon egy ismerős alakot. Na nem..erre még nem vagyok kész...vagy mégis? Nem. Isaac! Menj tovább...a fejemben zúgolódnak a hangok. Egy szó nélkül elhaladok előtte és tovább sétálok, de megtorpanok. Egyrészt nem vagyok bunkó...ismerem, hát illene, hogy köszönjek, másrészt pedig...azt hiszem itt az ideje, hogy beszéljünk. Sosem leszünk barátok, hogy is lehetnénk?! Ugyanazt a nőt szeretjük, csak éppenséggel a szerencse neki kezdeményezett...vagy a sors? Ki tudja...Kár is ezen rágódni, ami történt megtörtént. Képes vagyok tiszta lappal indulni..tudom, hogy képes vagyok rá...el is hiszem amit mondok, vagy csak győzködni próbálom magam nem túl nagy sikerrel.
Urrá leszek az érzéseimeen, felé fordulok és megszólítom:
-Hello Chris! Rég nem találkoztunk már! - biccentek neki és várom, hogy most csak lazán bekapok tőle egy jobb egyenest, vagy képesek leszünk kultúráltan megbeszélni azt, amit kell.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

A játéktér szabad!

Vendég

Amióta megkaptam azt a zavaros hangvételű telefonhívást, azóta meg sem álltam egyetlen pillanatra sem, csak rohantam, rohantam keresztül az utcákon, hogy mielőbb a helyszínre érjek. A fejem teljesen zavaros, a szívem zakatol, olyan mint egy sebes vonat, amely éppen késésben van, ezért gyorsabban száguld a síneken. A rengeteg embert úgy kerülgetem, mintha egész életemben ezt csináltam volna, némelyikbe bele is szaladok, de ahelyett, hogy bocsánatot kérnék, minden szó nélkül, fátyolos tekintettel haladok tovább. A lábaim normál esetben, már nem bírnák ezt a tempót, de most csak visznek, visznek tovább, nem hagyják, hogy megálljak. Teljesen kizárom a külvilágot, nem hallok, nem látok már, felrémlik bennem az a borzalmas este, a balesetem estéje. Nem, nem, nem érdekel. Grace, nem, ez nem történhet meg, ez csak valami félreértés, valami tévedés lesz. Már messziről látom a villogó rendőrautót, mentőt, de ezek csak állnak. Miért nem csinálnak semmit? Hatalmas erővel lököm arrébb a bámészkodó embertömeget, mire ők sértődötten kezdenek el szitkozódni, engem pedig teljesen ellep a kétségbeesés. Ahogy átlépek a sárga szalagon túlra, máris két rendőr fog vissza, hogy én már pedig sajnos nem mehetek sehová, mert ez egy baleset helyszíne. Meg sem hallom, hogy hozzám beszélnek, csak azt látom, ahogy tátognak.
- Hol van? Hol van? Grace?! Engedjenek oda! - szakad ki a tüdőmből, kétségbeesett tekintettel nézek a rendőrökre, mire azok a kezemnél fogva tuszkolnak hátrább egy fal mellé, amolyan nyugtató szavak közepette. - Engedjenek oda, látnom kell őt, én vagyok a vőlegénye! - üvöltöm a rendőrök arcába, most már a könnyeim is megáradt patakként folyni kezdenek, miközben a szemeim vérben forognak, a tüdőm összeszorul, alig kapok levegőt, a szívem összefacsarodik, teljesen sokkos állapotba kerülök. - Engedjenek már el! - rángatom ki magam a két rendőr együttes szorításából, mint egy megvadult bika, akinek meglengette a matador a vörös vásznat. Erős zárban tartanak a fal mellett, míg mindenki minket bámul és összesúgnak mellettem figyelve a jelenetet, amikor az egyik rendőr válla fölött átpillantva, meglátok egy fehér lepedővel letakart testet.
- No! - mondom ki alig hallhatóan, majd minden erőmet összeszedve arrébb lököm a két rendőrt és elindulok az irányába. A lépéseim bár határozottak mégis minden porcikámban reszketek, a lábaim megremegnek. - No! - ismétlem könyörgően, a könnyeim visszatarthatatlanul peregnek végig az arcomon, a szívem percenként ver kétszázat, mintha ki akarna szakadni a helyéről és az összes vér a fejemben tódul össze. Szédülni és zsibbadni kezdek, ahogy összerogyva térdelek a letakart test mellé. - Kérlek, ne... - nézek rá, majd remegő kézzel rántom fel a lepedőt, a látvány pedig teljesen sokkol. Egy másodperc töredéke alatt hullik darabokra mindaz a boldogság, amit éreztem, mindaz a jó, amit valaha kaptam, a szívem darabjai pedig menthetetlenül hullanak alá a semmibe. Olyan, mintha egyszerre szúrtak volna le több ezer késsel, a fájdalom minden porcikámban éget. Grace olyan nyugodtan fekszik ott, mintha csak aludni látnám. Igen, biztosan csak alszik. - Grace, Grace! - hajtom sírva a fejem a mellkasára, ahogy szorosan átölelem. - Nem hagyhatsz itt, fel kell ébredned, hallod?! - nézek rá zokogva és könyörgően, ahogy az egyik kezem a kihűlt, hideg arcára teszem. - Grace ébredj fel! - üvöltök rá, mire teljesen elborít az elmebaj és megrázom a testét. - Kelj fel, gyere menjünk el innen. Nem hagyhatsz itt, holnap van az esküvőnk. - mondom alig halhatóan, ahogy újra a mellkasába temetem a könnyáztatta arcom. - Kelj fel, könyörgök, kelj fel! - zokogok tovább, a könnyeim a mellkasáról a nyakára folynak, majd az aszfaltra csepegnek. - Grace! Grace! - kezdek ismét üvölteni, ahogy megrázom, de nem történik semmi, mire a mögöttem lévő zajból kiszakad egy éles és kemény hang: " Ki engedte ide? Nem látják, hogy sokkos állapotban van? " Alig, hogy ezt kimondja, két erős szorítást érzek meg a kezeimen, ahogy vonszolni kezdenek, én pedig csak rúg kapálózom és üvöltözök. - Eresszenek el! Vissza kell mennem hozzá! Vigyáznom kell rá! Vigyáznom kell rá! - ordítom fejhangon, de ők nem tágítanak és egyre messzebb visznek tőle. Könyörgően nyújtom előre a kezem, jelezve, hogy szeretnék visszamenni hozzá. - Grace! Szeretlek, szeretlek! - meredek magam elé, ahogy teljesen elszáll belőlem az élet, a tudat, a gondolatok és az érzések. Üres vagyok. - Ne hagyj el kérlek. - suttogom, miközben beültetnek egy rendőrautóba, aminek a hátsóülésén önkívületi állapotban dőlök el, majd rám csapják az ajtót és elszáguldunk a helyszínről.

Az utolsó reagom Gracievel.

"Egy ember vagyok és nem vagyok tökéletes, de nagyon tudok szeretni és ha kell egy percig is de kisgyerekké válok és élvezem az élet minden percét amig csak lehetséges"

Boldogan sétálok az utcán, szerenték bemenni néhány boltba mivel anya ma érkezik Grandviewba és szeretném ha minden jól menne majd ha megérkezik. Sok minden kavarog bennem és úgy érzem, hogy soha nem érkezik már el a holnap, az esküvőm napja. Holnaptól minden más lesz, az életem maga lesz a megtestesült tökéletesség. Épp az úton megyek át amikor egy autó is pont akkor jön, eléggé figyelmetlen vagyok mostanában és ennek meg is van a hatása. Az autó végigmegy rajtam én meg nem élem túl. Az ember rögtön hívja a mentőket, akik hamarosan kiérkeznek, én már fentről figyelem az eseményeket, a telefonomban úgy van beírva Beto, mint a drága vőlegényem, szóval őt is rögtön hívják, de azt kívánom, hogy bércsak ne tudná ezt meg. Nagyon nehéz lesz neki ez az egész, de fentről majd mindig vigyázok rá.

|| Megjegyzések: Az utolsó reagom Gracievel. R.I.P ||

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥