Talulah Mason

Bizsergető hidegség fut végig rajtam, melybe ösztönösen rándulva remegek bele, mintha apró pici tűszúrásokat döfnének elernyedt testrészeim minden apró kis pontjába, miközben a hideg csempe, melyen zsibbadtan fekszem, konokul és keményen tartja magát alattam. Mozdulni sem bírok többet, csak a kezeim szorulnak ökölbe, miközben néhány pirula kihullik erőtlen ujjaim közül. Hol vagyok? Ez az első gondolat, ami bevillan, ahogy szinte ólomnehézségű szempilláimat próbálom megemelni annak érdekében, hogy érzékelhessem a külvilágot. Homályosan elmosódó képek azok, mik a szemembe szöknek és amelyek valahol az elmémben egy emlékképbe kapaszkodva rakják ki a mozaikdarabkákat, hogy azonosíthassam azon helyszínt, melynek kellős közepén szinte mozdulatlanul fekszem, mindössze egy szakadt neccharisnyában, egy semmit nem takaró fekete bőrszoknyában és egy sötét színű melltartóban. Meredten bámulok a felettem éles fényt kibocsájtó lámpába, de a tartós pillantás kitartása után zavarni kezd a világítás, ezért lassan megemelve a fejem, elfordítom balra. Egy felbontott doboz cigit vélek felfedezni, de ahogy felé próbálnék nyúlni, kínzó és hasító fájdalom szúr a halántékomba, amitől megveszve ordítok fel. Őrülten fáj, az egész testem ismét görcsmozdulatra képes csupán, amíg összekucorodva fordulok az oldalamra és a kezemmel teljesen szétmaszkírozom, a már amúgy is elkenődött sötét színű sminkemet. Élek, még mindig élek. Hatalmas ajtócsattanást hallok meg, majd ideges és kapkodó kutakodást és valami porcelánból vagy üvegből készült tárgy csattanását a padlón, aztán csend. Hosszú, mélységes és őrjítő csend, nincs egy lélegzetvétel sem, aminek halk nesze a füleimbe mászhatna, nincsen semmi.
- Nikki. - suttogom a semmibe az egyetlen olyan személy nevét, aki az utóbbi időben mindig mellettem állt és vigyázott rám, ha a sok szervezetembe vitt drogtól napokra kiütöttem volna magam. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mit kell ilyen helyzetben tenni és aki a szakadék széléről mindig visszarángatott engem, mielőtt teljesen elmerültem volna az alkohol mámorában vagy túladagoltam volna az általa beszerzett bogyókat. Igen, Nikki a dílerem, a szeretőm, a védelmezőm, a bátyám. Undorító, hogy lefekszem azzal az emberrel, akiről azt állítom a bátyám? Szerintem is, de nem érdekel. Semmi sem érdekel, sosem volt bátyám, sem testvérem, ma már családom sincs. - Nikki, segíts! - mondom fuldoklóan a levegőért kapkodva, amikor határozott és sietős léptek zaja veri fel a nyomorgató csendet, aztán érzem, hogy két erős kéz ragad magához és az ölébe fektet, lassan kezdi simogatni a hajam, ahogy átölel és az suttogja a fülembe, hogy nem lesz semmi baj. Hirtelen semmiből jövő erővel kapaszkodom bele a kezébe, majd végig karmolom a szinte mindenhol tetoválás borította karját, amiből vér fut ki és csepegni kezd a hófehér színű csempére. Nem szól semmit, csak felszisszen és egy halk kis altatódalt kezd nekem dúdolni, hogy megnyugtasson vele, de addigra már túl késő. - Nikki! - kezdek el zokogva és őrült módjára kapálózni és üvölteni, pontosan úgy, mint azon a borzalmas éjszakán, amelynek gyötrő emlékképei még mindig megjelennek álmaimban. Még mindig látom őket, még mindig látom a szüleimet vérben fagyva, félelemmel a szemükben holtan feküdni a családi otthonunk nappalijában. Egyre erősödik bennem a belső düh és ahogy a harag kitör belőlem, a körülöttünk lévő eddig biztonságot nyújtó szoba hatalmas lángok közé szorul. Nikki meg sem rezzen csak tovább énekel, miközben a tűz mindent a saját magáévá tesz és felemészt. Ő már tudja vége van, tudja, hogy meg fog halni, tudja, hogy én fogom megölni.
- Mondj egy mesét kedvesem, mondj egy mesét és én többé soha nem vétkezem. - suttogja a fülembe, miközben már a saját testemen is érzem a lángokat, a tüdőmben a fojtogató füstöt, ő pedig elhallgat, nem szól többé hozzám, soha többé, mert megöltem őt a lángokkal, melyeket a kontrollálhatatlan haragom lobbantott meg. Nem maradt más belőle, csak egy halkan elsuttogott kedves szó, miközben az én agyam kezdett kitisztulni és az elmosódott képekből hirtelen dühítő bosszú kerekedett. Egy leégett ház poros falai között pedig nem maradt más hátra mint a fájdalom, az őrült és vádló szavak, darabokra tört emlékek és egy név, melyet egy meggyötört lány suttogott: Daniel.