Daniel & Talulah - Móló és környéke

Lágy hangszín bizsergetően csúszik el a füleim mellett, majd biztos pontot keresve kissé tétován szakítja át a gátakat és tódul a hallójárataimba, miközben apró pontokat ütve falain, egyre erősebb ütemre játszva, halad a haldokló elmém felé. Bizonytalan útja a sötétségben néha téves ajtón kopogtat, majd utat nem mutatva szökik be az egyetlen fényt árasztó résen, a kulcslyukon, de amit ott lát borzalommal lefestett kínszenvedések, elrejtve a külvilág szeme elől. Élek még vagy már a halott világ felé exitálva lebegek? Puha bőrének érdes simítása, finom tapintásának egyetlen mozdulata rángat vissza a sötét alagút mélyéről, kapaszkodnék a csendes nyugalomba, de egy láthatatlan erő vonz magával, ismeretlen kezek ölelnek szorosan, magam szigorú mozdulatlanságba dermedek, ajkaim pergő szavakra szaladnának, de hangtalan sikolyok pezsdítik fel a levegőt, ahogy szemeimmel ridegen tekintek körös körbe a könnyektől elhomályosított helyszínen. Tán az égiek gyötörnek szentségtelen életem végett örökké? Ölj meg vagy eressz Uram, de ne hagyj többé szenvedni, ne hagyj kínok közé emelt falak közt gyötrődni, ne hagyj az élet poklában fuldokolni, letörték a szárnyaim, magam sötét és bukott angyalként hulltam a porba. Nincs már fény, nincs már pislákolás, nincs melengető tűz, nincsenek boldog érzések, csak könnyek szántják arcomat, mély barázdái írják s rajzolják történetem, fagyos arcbőrömre a hosszú szempilláim alá. Fojtogató érzés szorítja össze torkom, bőröm alá hideg szurkálás költözik, mely egyre erősebben feszít, tüdőm megdermed, de egy hirtelen erős ütéstől enged merev tartásából és óvatosan ereszti szabadjára a benne kellemesen gomolygó tengervizet. Lágy, piszoktól és kosztól csillogó folyadék mossa végig kesernyés ízzel a torkom, majd apró vörös rúzstól festett ajkaimon távozik a külvilágba, végigfolyva nyakamon, néhány köhintés mellett, ahogy egész testem feszes rándulással jelzi, hogy még élet költözik mellém és nem halál. Ólomsúlyosságú pilláim a tengeri sótól száradnak, szembogaraim kék keretét vörösre marva változtatott élőholt képében tetszelgő rongybábúvá az éjszaka, rejtelmes idők végzetén. Hosszú, szőke hajam víztől duzzadva tapad alig, csak néhány ruhadarabbal fedett vékony alkatú testemre, ahogy pedig újabb levegővételtől emelkedik meg mellkasom, bordáim szépsége hatol át és domborodik ki a bőröm felületén. Bódult arcomon sötét színű, elfolyt sminkem díszeleg, melyet az ezüstös Hold fénye simogatóan szárít rá, mint egy rejtőzködő maszkot húz fel, hogy mögüle kémlelhessem a földi pokol jelenéseit. Hosszú percek csendességbe burkolóznak, ahogy végül a sós pilláimat szemhéjaim felhúzzák üres tekintetemről, melyekben a nevető csillagok tükröződnek vissza. Testem fagyosan rezdülő remegésbe kezd, az ereimben összesűrűsödik a végtelen száguldással bíró vér, láthatatlan súly nehezedik mellkasomra, kezeim görcsbe rándulva markolnak a homokba, a nedves arcomat pedig könnyek lepik el. Mélységes kín feszíti lelkem húrjait, valaki kegyetlen dallamot játszva játszik rajta, majd mint a legócskább játékot szaggatja szét őket nevetve és arrébb dobja. Szívem erőtlenül ver. dobbanásai gyengék, mint utolsó küzdő, egyedül felvéve a harcot mindenki ellen, a végsőkig csatázik, bármely ellenség jöjjön is szembe velem. Próbálom mozdítani elernyedt, zsibbadtságba vesző testem, de mint akire hatalmas nehezéket aggattak, csak mélyebbre süllyedek a talaj ingoványos mocsarában. Érzékeim zavarosak, elmém őrült vad románca a droggal azonnali egyesülést kíván, egyre erősödő rángások közt, amikor hirtelen élesen szúródó érzés feszíti szét halántékomnál, a fájdalomtól elnehezülő fejemet. Mintha szíjjal szorítanák egyre inkább össze, kemény tartásában kiszorítva ezzel a vért, amely végül egy helyen összpontosul, feszül és durran szét eltöltve mindent vöröslő csillogással. Ez már a vég, a függőségem haldoklik, de ő a legnagyobb küzdő, az ő akarata mindig érvényesül, mindig elpusztít minden jót és kellemest, mit ismerek és a képzel világom rabláncait aggatja rám szemérmetlenül. A fülemben egy zavartalan légzés párosul az enyém mellé és őrült mozdulattal kapok a mellettem levő keze után, erősen megszorítva, majdan biztos pontra lelve, fordulok felé, bár egyetlen pillantás elég, hogy hatalmas örvény nyeljen magába. Szemeimet arcának vonásai töltik ki, égő zöld tekintete az enyémbe váj, mániákus rabjává tesz, midőn őrült és erőszakos fénytől villognak pillantásaim. A testem már rég feladta a harcot, mégis remegésem mellé most szédülés és mély hányinger párosul. Vártam rá, hogy találkozzunk, hogy szemtől szemben állhassunk, hogy tűzben égve, sebeket marva testében magam pusztítsam el őt, hitvány lelkemmel együtt.
- Daniel.. - ejtem ki erőtlenül és szinte hangtalanul a nevét, ahogy bámulok rá, emlékeim gyötrelmei szaladnak szemem előtt, az a sok vér, melyben szerető szüleim dermedten hevertek, szemükben ártatlansággal és félelemmel. - Daniel! - válik erőszakossá a hangszínem, ahogy továbbra is a kezében kapaszkodom, mint utolsó szalmaszálban fogódzkodom szüleim gyilkosában. - Miért? - lobban fel a szememben a gyűlölet, a kétségbeesés, a fájdalom és az elveszettség érzése, ahogy az erőlködéstől erős köhögőgörcs szökik fel tüdőmből és kínzó rángásaim közepette húzódik óvatosan, lobogó tűzgyűrű körénk. Mintha börtönbe zárnám magam a végzetemmel.

- Te ezt nem értheted... - suttogom, ahogy a farkas után pillantok, ki távozóra fogja, hisz miért is maradna tovább, elhomályosuló képként vág a szemeimbe, melyek vérben forognak, pilláimat könnyek mossák, a pupilláim kitágultak és kócos hajam lóg pillantásaim ékköveként a tekintetembe. Percekig bámulok utána, míg nem hirtelen szédülés mentén visszahullom a homokba, akár egy élettelen levél esek őszi éjszakán a porba, mintha csak egy eltűnő mondást festettek volna az égre, porból lettünk és porrá is leszünk. A mellkasomban szorító érzés fojtogat, midőn egy erős érzés vág a szívem mellé, akárcsak egy éles tőrt próbálnának egyre mélyebbre és mélyebbre süllyeszteni a húsomban, melyen keresztül vágva hidegséget ontva maga után buggyan ki a vér. Torkon teljesen kiszárad, tüdőmbe csak lassan szökik levegő, szívem heves dobbanásai megfeszítik állandóan émelygő testemet, amely erősen kezd verejtékezni, hisz az elmém feldolgozta az eseményeket és most ordítva kívánja az anyagot, amely eltűnt, semmibe lett egy szempillantás alatt. Egy kapkodó lélegzetvétellel nyúlok a táskám után, melyben vadul kezdek kotorászni, de hiába kutatom az összes rejtek zugok mélyét, csak az ürességtől kong minden kis részlete, magam pedig egyre kétségbeesettebbé válok.
- Ne hagyj el kérlek.. - nyöszörgök a homokban fordulva, ahogy arrébb dobom a táskámat és lendületesen ülök fel, hogy végre elegendő levegő áramolhasson a tüdőmbe, de minden egyes lélegzetvétellel csak kevesebb kerül az immáron száradó testrészembe, ettől pedig erős köhögés fog el. A kezeimmel támaszkodom meg, de remegő mozdulataim következtében egy erős és határozott sikoly gördül le számról, amikor beletenyerelek a még mindig égő cigarettámba, amit a farkas vert ki percekkel ezelőtt az ujjaim közül. A mellkasomra teszem a kezem, a szemeim aranyszínűen kezdenek izzani, míg könnyeim borítják be az arcom, keveredve az egyre inkább belőlem szakadó vízzel. Kitör belőlem az őrült zokogás, hiszen fizikai fájdalom éget belülről, érzem ahogy teljesen felemészt engem, miközben egyre erősebben érzékelem a szédülést. Arrébb teszem a kezem és az égő cigarettám egy másik helyen is mély sebet vés a hideg bőrömön sercegve, de erre már csak épphogy felszisszenek, mert végre sikerült felállnom és bár ingatag és határozatlan lépéseket teszek, legalább sikerült elindulnom. Mögöttem magasra csapnak a lángok, de figyelmem nem köti le, mert egyre a tenger hívogatása nyel magába, így azt a kevés ruhát is, amit eddig megengedtem magamnak, hogy eltakarjon, most örökre megszabadítom tőle a testem, és amíg nem találom fehérneműben magam, addig küszködök azzal, hogy eltüntessem az engem fedő textilt, végül a magassarkú cipőmmel együtt dobom, a már talajon heverő bőrkabátom és cuccaim mellé. Ez a legtöbb ruhadarab, amelyet valaha is kényelmesnek ítéltem meg, bár most a lábamon feszülő harisnyatartó sem zavar különösebben, ahogy fellépek a móló fából készült deszkáira. Lépteim zavarosak, bágyadtak és erőtlenek, de nem bírom a józanságot és szükségem van a vízre, hogy eltüntessem magamból a mocskot. Egy pillanatra megállok az utam közepén és feltekintek az égre, de a szédülésem okozta forgás miatt megtántorodom és neki esem az egyik korlátnak, majdnem keresztül is bukom rajta.
- Nem bírok már sokáig várni, el fog engem temetni rózsákkal.. - szólalok meg, ahogy meglátom a hitvány tükörképem a vízben apró hullámokat vetni, majd eltolom magam a korláttól és tovább sétálok. Szinte vonszolom a lábaim magam után, minden egyes lépés nehezemre esik és félek, hogy mielőtt elérném a tenger összerogyok a deszkákon. Lépéseim halkak, mégis hatalmas zajt csapnak, ahogy végül kiérek a palló végére és megállok a szélén, bár egészen beleszédülök a látványba. Óvatosan és lassan fordulok vissza a másik irányba, hogy láthassam milyen messziről is érkeztem és a lelkemben dúló harc egy pillanat alatt ül le, midőn a szemem a lobogó lángok közé vésem, az pedig teljesen kialszik és csak füst száll fel a levegőben. Hirtelen éles emlékképként hasít az elmémbe a farkas, aki ma este megpróbált megmenteni és a hangjának csilingelése itt dalol a fülembe.
- Én ismertem a hangod... - fűzöm hozzá alig halhatóan, hiszen ha nem is tudom mitől tűnt olyan ismerősnek, mégis hallanom kellett már valahol. Egy jóleső mosoly jelenik meg az arcomon, lehunyva a szememet tárom ki a karjaim, mintha csak meg szeretnék ölelni valakit, de csak az engem körbetáncoló hideg, esti szellő lengedez. - Én ismertem a hangod.. - ismétlem suttogva, majd teszek egy lépést hátra és hangos csapódással zuhanok hátra, a víz vadul összecsapó hullámai pedig teljesen elnyelnek magukba, nem emlékeztet már senkit sem semmi, hogy arra jártam, csak a suttogó szél és néhány füstölgő cigarettaszál.

Olyan vagyok, mint egy jól megformált elképzelt tükörkép, hiszen látom nyomorúságos valómat, ahogy a tengeri homokban süllyedve egyre lejjebb ránt az alkohol és a drog mámora, amely olyan bódítóan hat rám, hogy az elmémet teljesen kikapcsolja. Az agyam minden sejtje teljesen belezsibbad, a testem elernyed és olyan könnyűnek érzem magam, akár egy tollpihe, melyet a kellemesen lengedező szél bármelyik pillanatban felkaphat. A szívverésem egyre inkább gyengül, a véremben szinte megfagy a mindig száguldó vér, midőn a lélegzetvételem is egyre inkább kihagy, a szemeim pedig jól esően lecsukódnak, elzárva előlem a világ külső hatásait. Levegőért kapok, ahogy egy kis versikét kezdek suttogni, lehunyt szememből pedig könny csordul alá.
- Ne sírj értem édesapám, ha meghalok, nem sírj értem, hisz körülöttem táncolnak az angyalok. Ne sírj értem, ha lecsukódik a szemem, ne sírj értem, örökké az arcodon tartom a kezem. Ne sírj értem, mert én sohasem feledlek, ne sírj értem kérlek, én még mindig szeretlek. - a hangom sivár, szomorú és fájdalmakkal teli, mégis olyan halk, hogy alig lehet hallani. Elhalkuló hangok csapnak fel bennem, olyan mintha a fülembe suttognának végül mindegyik elszalad, ahogy egy tű szúrását érzem meg a karomban, amire idegesen reagál az agyam, a szívem hevesen kezd verni és lever a víz, mintha tisztulna az állandóan pokoli testem, melyet folyton a mocsok lepi be. Hatalmasat csap az tűz vad lángja és mintha tiltakozna a történések ellen hangosan kezd minden égni, amely engem körbevesz. Ne engedj el engem, nem akarok oda visszamenni, gyűlölöm a valóságot, amely körbe vesz, gyűlölöm a fájdalmat, a kínt, gyűlölöm, nem akarom többé érezni. Hirtelen csapódnak fel a szemeim, amint újabb levegővételt igényelnék, de a tüdőm görcsbe rándulva tiltakozik ellene, majd egy halk sikoly tör fel a torkomból, ahogy a szemeim homályos képe elé tárul egy farkas képe, aki megszólít és azt hiszem ennek következtében végre fuldokló kapkodásom hatására képes vagyok a tüdőmet levegővel tölteni.
- Nikki igazán büszke lenne rám, hogy egy beszélő farkast hallucinálok. - nyújtom ki felé a kezemet, a bódulattól a szemeim még mindig keservesen sötétek. - De meghalt. - fűzöm hozzá egyszerűen, ahogy felrémlik a hangjának csilingelése, midőn az utolsó percben is csak énekelt nekem, holott tudta hogy én egy szörnyeteg vagyok és megégetem majdan a tűzzel. A pokoli tűzzel, amely most is egyre erősebben ég és ahogy ez eszembe jut, hirtelen mozdulattal ülök fel és a lángok felé fordulva fúródik bele a tekintetem, amely szépen lassan csillapítja azt, végül pedig teljesen kioltja, helyén csak a gomolygó füstfelhő marad. Én nem vagyok olyan, nem akarom, hogy mások meghalljanak, nem akarom megölni őket, nem akarom. Kétségbeesetten fordulok vissza és tudatosul bennem, hogy a farkas, akiről azt hittem csak egy elképzelt kép, mégis csak az idegesítő valóság része. Van valami a szemében, valami olyan amitől úgy érzem mintha már találkoztam volna vele, de nem tudnám megmondani, hiszen még sosem beszélgettem egyetlen farkassal sem, ha csak nem a drog hatása miatt nem emlékszem rá.
- Mit csináltál velem? - teszem fel szemrebbenés nélkül a kérdést, ahogy ránézek, majd újabb kérdéssel folytatom meg sem várva, hogy válaszoljon az előzőleg feltettre. - Honnan ismerlek? - nézek vele farkasszemet, ami jelen esetben szó szerint értetendő, majd a kiszórt cuccaim közt kezdek kotorászni, a kezembe veszem az öngyújtómat és tárcámból elővéve, rágyújtok egy cigarettára.  

Gomolygó füstfelhőt fújok ki a vérvörösre festet apró ajkaimmal, miközben mámorban úszva tekintek fel a fényes csillagokkal díszített ébenfekete égboltra, mely ma este is takaróm lészen alkohol ittas és tudatmódosított pillanataim alatt. Bizsergetően csípős és hűvös szél lengedez felettem, amely lassan kiszárítja a szemeim, miközben az eddig kezemben szorongatott ír wiskeys üveg tartalmát meghúzom, de keserű ízétől fuldokolni kezdek és köhögve, levegőért kapkodva ülök fel hirtelen a homokban, miközben a drága ital végig folyik a ruhám alatt a fehér bőrömön.
- A rohadt életbe! - vágom arrébb az üveget, mire a másik kezemben tartott cigaretta automatikusan esik ki az ujjaim közül és oltódik el poros talajon, ott ahol pedig valaha az italomat tartalmazó üveg földet ér és darabokra csattan, izzó vörösben és vakító fénnyel csap fel a tűz, melyet kontrollálhatatlan haragom egyre inkább csak fokoz. Jól emlékszem pár évvel ezelőtt is ilyen békésen indult egy estém, végül pedig szembe találtam magam egy egészen pusztító lángokban égő erdőtűzzel, melynek hatalmassága a mai napig kísértő emlékként fogad. Néhány pillanatig eltereli a figyelmem a tűz, de aztán megtartva ezen nagyságát, hagyom, hogy tomboljon, de arra figyelek, hogy ne terjedjen tovább még mielőtt emberek halnának meg feleslegesen ezen a szigeten, melyen csak néhány napja tartózkodom. Melyre egy dolog hozott. Olyan hosszú ideje vártam a pillanatra, hogy szembenézhessek vele és hogy rázúdítsam minden bosszúmat, majd kínok és gyötrődések végtelen sora után mikor már térden állva könyörög nekem, akkor, véres tűzben égessem meg. Idegesen kezdek el kutakodni a táskámban, de amikor nem találom meg, amit keresek egyszerűen megfogom és feje tetejére fordítva azt, kiszórva belőle található dolgokat. A homok és a sötétség szinte magába nyeli az apró tárgyakat, öngyújtót, cigis dobozt, pénztárcát, tollakat, egy apró jegyzetfüzetet, vörös rúzst, sötét szemfestéket, de amit én keresek az nincsen benne és ez az elmémben éles dühöt keltve hasít keresztül.
- Gyerünk már! - dobálom arrébb a cuccaim mindenfelé, még nem fogyhattam ki az anyagból, tudom, hogy tegnap este kiütöttem magam, de még lennie kell valahol azokból a pirulákból. Magam elébe kapom a bőrkabátom, melynek zsebébe egy csomag papírzsepi mellett meglelek néhány apró, szinte alig észrevehető bogyót. Ennyi? Mindegy, most ez is jó lesz, amíg nem szerzek valahonnan másikat, bár ezen az átkozott helyen azt sem tudom, hogy kihez fordulhatnék ezzel a problémával. Remegő tenyerembe veszem a fehér színű már - már cukorkákhoz hasonlító tudatmódosítókat, majd egy mozdulattal viszem be őket a szervezetembe és újra eldőlök a homokban, hogy így várjam a hatást. Kicsit szédülök, de ez az elfogyasztott wiskey eredménye, amivel a legkevésbé sem szoktam törődni, ami aggaszthatna, az az egyre lassabban verő szívem, illetve akadozó lélegzetvételem lehetne, de kit is érdekel. Még élek, még mindig élek. Halkan azt az altatódalt éneklem, amit utoljára hallottam immáron hallott bátyám karjaiban és ahogy szaladnak a percek, egyre kábább leszek, a kezeim szétterülnek, egyre inkább szédülök és mégis őrült mosollyal, alig halhatóan dúdolgatok tovább.