Kórház ♥

Amikor azt mondja, hogy rosszul esett neki a mondandóm és el kezd Sarah-ról beszélni, az egészen a szívemig hatol. Nekem nem állt szándékomban megbántani őt, csak hát nem is tudtam, hogy mit gondoljak, szinte futva menekült előlem, ember legyen a talpán, aki ezt követni tudja. Azt hiszem, hogy egyikőnk sem áll a helyzet magaslatán. Ebben a pillanatban még az eső is elkezdett esni, hát ilyen a világon nincsen, meg fogunk fázni és nagyon nem szeretném ha beteg lenne. - Sajnálom, én nem akartalak megbántani, de azt tudnod kell, hogy nem igazán értettem a viselkedésed. - magyarázom a kezemet az arcom elé tartva, mert egyre jobban szakad az eső és már az orromig sem látok el. - Biztos vagyok benne, hogy Sarah onnan fentről vigyáz rád és azt szeretné ha boldog lennél. És azt gondolom, hogy az is leszel. - mosolyodom el, közben rápillantok, már amennyire csak tudok, az eső teljesen elmosott minket, ő pedig talán sír, nem tudom eldönteni, de a tekintete mindent elárul, ez nem az eső. Pár pillanatig csak néz rám majd odalép és megcsókol, újra és újra, amitől teljesen megborzongok. Viszonozom az összes csókot, ahogy átölelem, ezzel is éreztetve, hogy tényleg nem akartam megbántani. Hosszú percekig tudomást sem veszek arról, hogy az egyre inkább szakadó eső teljesen elmos minket, de aztán egy hatalmasat villámlik, amely hangos dörgéssel és hirtelen fénnyel jelzi közelségét, én pedig összerezzenek félelmemben a karjai között. - Őőő, azt hiszem mennünk kéne, mielőtt egy villám még minket is eltalál. - mosolygok zavaromban, majd a motorra pillantok. - Persze, ha továbbra is szeretnél ázni, benne vagyok, de akkor azt hiszem rövid úton kezet rázhatunk majd egy tüdőgyulladással, azt pedig nem szeretném. - mosolygok rá, ahogy az eső végig folyik az arcomon.

- Örülök, hogy vállalod a taníttatásomat, de előre figyelmeztetni szeretnélek, hogy nem vagyok egy egyszerű eset, viszont cserébe, nagyon gyorsan tanulok. - magyarázom, közben a fejemet egy picit oldalra biccentem mosolyogva, olyan vagyok, mint egy ovis, jó, hogy nem kezdem el a hajamat csavargatni, mert akkor az már valóban úgy festene, mintha idióta lennék. Nem elég, hogy totál zavarban vagyok még akkor azt sem tudom kontrollálni, hogy ne viselkedjem ostobán. Gratulálok Paige! Csak úgy pörögnek és forognak a gondolatok a fejemben és annyira elkalandozok, hogy elfelejtek megszólalni. Tényleg jó lenne, ha megtanítana gitározni, nem csak, mert tényleg szeretnék megtanulni, hanem, mert Ő tanítana meg. Felkapom a tekintetem, mert kezdem idiótán érezni magam, amiért a nem túl érdekes szandálomat bámulom, mintha lenne rajta valami nézhető, amikor közel lép, vészesen közel lép és ha nem tévedek, akkor meg akar csókolni, de aztán mégis eltávolodik. Hát persze, sejthettem volna, nem vagyok én olyan lány, aki bárkit is komolyabban érdekeljen. Egy halvány mosoly fut át az arcomon, ahogy hallom, hogy hozzám beszél, de válaszolni is elfelejtek. Tudom, nem értem miért is gondoltam arra, hogy esetleg...A gondolataim szinte azonnal megszakadnak, ahogy egy másodperc töredéke alatt lép ismét elém, a kezét az arcomra teszi, az agyam teljesen kikapcsolni, csak átadom magam az érzésnek miközben egy percekig tartó csókban forrunk össze. Aztán ismét ellép, de most nem pár lépést, egészen a motorjáig indul, szinte szaladva. Szóval megbánta, én pedig csak nézek utána, nem akarom hogy így elmenjen, egyáltalán, hogy elmenjek. - Nem, én...Jason, várj! - indulok el felé, majd megállok mellette a motorjánál. - Úgy értem én, nem kell sajnálnod mert én szerettem volna, csak ha te mégis bántad, akkor sem kell rosszul érezned magad. Én nem haragszom. - rázom meg egy picit, halványan elmosolyodom, mert valahol mégis csak azt reméltem, hogy nem fogja megbánni, de ha már így alakult, az ellen sem tudok semmit tenni.

Mélyet sóhajtok, ahogy hallom beindítja a motort, ezért egy pillanatra hátrafordulok, hogy lássam, amikor elmegy, de ő vissza sem néz, csak elszáguld a messzeségbe. A motor lápája szépen világítja meg a tájat és ahogy egyre távolodik tőlem, körülöttem egyre inkább sötétebb lesz. Furcsa, hogy a sziget ezen részére még lámpákat sem szereltek fel, az ember a sötétben csak tapogatózik. Egy kis kavicsot rugdalok magam előtt, vicces, hogy az orromig sem látok, de ezt valahogy mindig megtalálom hová esik a betonon. Kár, hogy elment, igazán sajnálom, mert annyira ostoba vagyok, hogy még azt sem kérdeztem meg, hogy hol fogom tudni megtalálni. Gratulálok Paige, megint megcsináltad, ennyi ésszel szabadlábon, hihetetlen. Mindegy, bizonyára, amúgy is örült, hogy megszabadult tőlem, tehát mehetek vissza az iskolába, ami innen, nem is tudom, hogy merre van, ráadásul tuti, hogy kiszúrják, amiért ilyen későn, még itt kint járkáltam. Szóval nekem mindenféleképpen befellegzett. Újabban annyit sóhajtok, mintha már legalább 100 éves lennék és csak ezt kellene csinálnom. Ahogy elmélkedem a másodperc töredéke alatt hallom meg a távolról zúgó motor zaját valami kis fura fénycsóvákat látok a sötétben. Titokban azt remélem, hogy talán Jason mégis meggondolta magát és visszajön, de hát jobb lenne, ha befejezném az ábrándozást, mert ő már elment. Óvatosan lépek kettőt, amikor hirtelen elszáguld mellettem a motor és úgy egy méterre tőlem megáll, olyan közel hajtott el mellettem, hogy a lábaim gyökeret vernek és meg sem bírok hirtelen mozdulni. Elképedten veszem tudomásul, hogy nem tévedtem, tényleg Jason jött vissza. De hát miért? - Ó, te jó ég a szívbajt hoztad rá, ugye tudod? Jó szerivel mehettem volna vissza a kórházba, pedig még csak most jöttem ki onnan. - nevetem el magam, ahogy közelebb sétálunk egymás felé, majd ahogy hallgatom amiket mond, mosolyogva bólintok feléje egy aprót. - Én azt hittem, hogy már alig várod, hogy megszabadulj tőlem. - mosolygok továbbra is zavartan, azt hiszem még el is pirultam, de szerencsére sötét van szóval talán nem vette észre. Bár amilyen szerencsétlen vagyok, biztosan feltűnt neki. - Köszönöm ezeket a lángbigyókat, igazából nagyon jól jöttek, mert az előbb majdnem elestem a saját lábamban. - nevetek fel hangosan, az egész utca az én hangomtól visszhangzik. - Tudsz gitározni? - kérdezem mosolyogva. - Tökéletes, mert én pedig mindig is meg akartam tanulni rajta játszani. - válaszolom, majd hirtelen elhallgatok és ismét csak kínosak bámulunk egymásra. - Hát jó és akkor most mit csináljunk? Úgy értem, ha már így adódott, hová menjünk? - nézek rá kérdően, hogy megadja nekem a választ.

Mosolyogva hallgatom a szavait, amiket hozzám intéz és közben elgondolkozom azon, hogy miért is nem akarok elmenni. Talán, mert mellette én is hasonlatosan érzem magam, nem érzem magam csak egy lánynak a sok közül, ő érezteti velem, hogy én más vagyok, figyel rám. Vagy már lehet ezt is csak beképzeltem? Nem talán nem, talán vonzódom is hozzá, bár ezt így egy napos ismertség után kijelenteni...mégis olyan sok mindenen mentünk keresztül ezalatt az egy nap alatt, amin sok más ember évek alatt sem jut túl. Akkor pedig csak ez lehet az egyetlen magyarázat, bár azt hiszem ő inkább csak hálás nekem, mint hogy valahogy másképpen nézzem rám. Újabb percekig tartó csend tör ki, na jó, ez már tényleg kínos kezd lenni, bámulok rá bugyután, mint egy óvodás, mégis, hogy a fenébe tudok ilyen ostobán viselkedni. Nem képzelhetek be olyat, ami nem is létezik, szóval szólalj meg Paige, szólalj már meg! Mély levegőt veszek és elmosolyodom. - Nagyon szívesen, végül is nem tudom, hogy mit köszönsz igazból, mert nem csináltam semmit, azon kívül, hogy sikítoztam egy sort a parton, aztán a kórházban hisztiztem és még a liftben is csak bajt hoztam rád, hogy a fáról ne is beszéljek amiben majdnem behajtottam, mert azt képzeltem én vagyok a Valentino Rossi. - mondom nevetve, ahogy magam elé idézem ezeket a jelenetek amiről beszélek. - De ha lenne esetleg kedved legközelebb is idegbajt kapni, akkor nagyon szívesen vállalom. - ajánlom fel az újabb találkozás lehetőségét mosolyogva, majd teszek pár lépést hátra, aztán körbefordulok, hogy megjegyezzem, most hol is vagyunk, talán legközelebb már nem tévedünk el, ha arra kerülne a sor, hogy újra itt járjunk. - Nem akartam elmenni. - fordulok vele szembe és egyenesen a szemébe nézek. - Jó volt együtt szórakozni és tényleg nagyon örültem, hogy találkoztunk. Te valóban más vagy, mint akikkel eddig találkoztam, biztos ezért nem akartam elmenni, de nem is szeretném, ha azt éreznéd rád akaszkodom, szóval Paige angolosan távozik. - hajolok meg ismét nevetve, majd még hozzá fűzöm, hogy remélem mielőbb találkozunk és lassan elindulok a sötét úton. A romantikus filmekben ilyenkor szokott az történni, hogy a pasi a nő után szalad visszarángatja és megcsókolja, bár ez jelen esetben úgy sem fog megtörténni, tehát nem is tudom, hogy ez most miért jutott eszembe. Egy pillanatra megfordulok, látom, hogy Jason bámul utánam, ezért mosolyogva integetni kezdek neki, majd tovább indulok. Bizonyára már alig várta, hogy eltűnjek, annyi ostobaságot hordtam össze, hogy még azon is csodálkozom, hogy eddig kibírta mellettem.

Nem sokat teketóriáztam, nem vártam meg míg, azt mondja, nem nem készült fel, mert valójában tudtam, hogy ez fog következni. Mikor elindultunk majdnem belehajtottam egy fába, azt hiszem kissé túloztam, amikor azt mondtam, hogy egy Valentino Rossi veszett el bennem, bár ki tudja lehetséges, hogy ő is ugyanígy kezdte. Kissé bizonytalan voltam a tekintetben, hogy mennyivel menjünk, vagy hogy egyáltalán miképpen is működik egy ilyen két keréken guruló csoda. Hirtelen érzem meg, hogy a kezét a kezemre teszi majd meghúzza a gázt, mire felnevetek, mivel, hogy a hajam képen törli, mázlija van, ha nem nyelt be egy hajszálat sem belőle.
- Bocsi. - nevetem el magam, ahogy hátrafordulok, csak ekkor kapok észbe, hogy nekem talán előre kellene figyelnem, ha már én vezetek. Időközben még a rendőrök is üldözőbe vesznek, esküszöm most már kezdem magam úgy érezni, mint ha mi lennénk az új Bonnie és Clyde. Miután leértünk és összeszedtük a szandálom, vissza felé sétáltunk mindenféle szó nélkül. Nem tudom, hogy miért nem beszélgettünk, én inkább csak ezen gondolkoztam és néztem rá mintha ezzel arra tudnám kényszeríteni, hogy megszólaljon, de persze nem sikerült. Mikor végre visszaérünk a motorja mellé megtámaszkodik majd megjegyzi, hogy most ketté kell válnunk. - Igen azt hiszem. - mosolyodom el kicsit kínosan, nem tudom hogy mit is kellene mondanom, mert olyan érzésem van, mintha még nem kellene elmennem. Olyan mintha Stan hagyná ott Pan-t, ez pedig kicsit sem lenne jó, de hát ilyen az élet. - Örülök, hogy találkoztunk Jason, remélem, hogy még később is találkozhatunk. Azt hiszem elég kalandos napunk volt, de jól lavíroztunk, mint Bonnie és Clyde. - mosolygok, majd elé lépek és adok egy puszit az arcára, aztán megállok előtte és bámulok rá, várva, hogy mit reagál.

Látom, hogy félve nyúl a hot-dogért, és elmosolyodom, nagyon aranyos így, ahogy csak eszik és eszik. Persze nem akartam kinevetni, ez egyáltalán nem rossz szándék, csak az a fajta személy vagyok, aki ha egyszer elkezd mosolyogni vagy nevetni, akkor képtelen abbahagyni.
- Úgy látom, hogy ez egy igaz szerelem története. - nézek rá, amikor elkezd a motorjáról beszélni, sosem láttam még senkit, aki ennyire ragaszkodott volna, ahhoz a tárgyhoz, amivel közlekedik. Talán úgy van vele, mint én a jelmezeimmel, amiben színpadra szoktam lépni. Ahogy így gondolkodom felül mögém a motorra, majd hátulról átkarol, a fejét pedig a hátamra hajtja, közben közli, hogy vissza felé nekem kell vezetnem. Furcsa ez a helyzet, de nem gondolkozom, sokáig nehogy kínos legyen vagy félreértsen valamit. - Hát jól van, de előre szólok, ha balesetünk lenne, akkor jöhetünk vissza, akkor már biztos VIP kártyát is kapunk. - nevetek fel, ahogy kórház épületére nézek. - És akkor nekem ne merészelj panaszkodni. - folytatom, valójában sosem vezettem még motort, láttam, hogyan kell és jómagam sokat ültem gokartban és autóban is, de azért annak négy kereke volt, ennek meg csak kettő van. - Bár mi baj is érhetne minket, hiszen egy igazi Valentino Rossi veszett el bennem. - nevetek fel, majd egy pillanatra hátrafordulok hozzá. - Felkészültél? - kérdezem mosolyogva várva a válaszát.

- Igen színésznő, vagyis az szeretnék lenni és valójában, azért vagyok mezítláb, mert a szandálom ott maradt a tengerparton, de amikor hoztál befelé olyan határozottan mondtad, hogy nem akarsz visszamenni, hogy nem mertem megmondani, hogy ott maradt. - mondom kicsit szégyellősen, azt hiszem, hogy kicsit még el is pirultam tőle. Elindulunk kifelé, végig járva a folyosókon és azt hiszem, hogy történelmi pillanatnak lehetünk tanúi, mert kijutottunk. Nagyon megörültünk mindketten és ahogy itt ugrálunk, azt hiszem, hogy az erre járok azt hihetik, hogy most szabadultunk az elmeosztályról. Vicces kedvem miatt a hátára ugrottam, majd elindultunk a motorjához és bár félúton feltűnt, hogy nem jó felé haladunk nem szóltam, mert kíváncsi voltam, hogy mikor is fog neki feltűnni ez az egész. Persze kétségbe esve kezdte keresni, komolyan mondom sosem láttam még senkit így pánikolnia a járműve miatt, de már nem bírtam tovább nevetés nélkül. - A másik parkoló, Jason. Ott hagytuk a motort. - mondom mosolyogva, majd tovább indultunk, azt hiszem ennél kalandosabb utazásban még sosem vettem részt. Mikor eljutunk a motorhoz ráültet és elszalad, hogy hová azt ugyan nem közli, de amennyire aggódik a motorjáért, biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni és nem hagy magamra. Mégis csak igazam volt, nem akárki ez a pasi, valóban különleges. Amíg távol van, nézegetni kezdem magam a motor tükrében, majdnem leesek a motorról közben. - Rémesen festek. - állapítom meg, ahogy meghallom, hogy újra hozzám szól, így meg attól ijedek meg és majdnem ettől esek le. - Mi? Észre se vettem mikor visszajöttél. - fordulok felé, de amikor meglátom elkap a nevetés, és ettől kezd visszahangozni az egész parkoló. - Hát, amint látom, te éhes voltál. - nézek rá próbálok nem nevetni, ne hogy azt higgye gúnyolódok, de nagyon vicces így, közben elveszem a hotdogot a kezéből. - Tudod, ha még éhes lennél szívesen megosztom az enyémet is veled. - töröm ketté, majd egyiket visszanyújtom neki.

Pár pillanatig bámulunk egymásra, egyikőnk sem szól a másikhoz, de van abban valami, ahogy a tekintetünk találkozik. Már éppen elszaladnék, talán azért nem szól hozzám, mert ő is ezt szeretné, de akkor hirtelen elém lép és jó szorosan megölel, majd a fülembe suttogja, hogy : " Köszönöm. " Nem értem, hogy mit is köszön, hiszen valójában nem csináltam semmit, csak elmondtam amit gondolok, de mindig elmondom, az őszinteséget nagyon fontosnak tartom. Jól esik az ölelése, mert végre úgy érzem, én is jelentek valakinek valamit, nem csak egy vagyok a sok közül. Viszonozom az ölelését, ahogy a kezeimmel óvatosan megsimogatom a hátát.
- Igazán nincs mit. - válaszolok végül a köszönömjére, aztán mikor elereszt és egy puszit ad homlokomra elmosolyodom. - Dehogy foglak felpofozni, csak ha megérdemled, de most nem érdemelted meg. Csak szomorú vagy és gyászolsz, azért viselkedsz így. De ha szeretnél róla beszélni, nagyon szívesen meghallgatlak. - nézek rá újfent, hátha valóban ezzel tudok neki segíteni. - Csak szeretném ha nem éreznéd úgy, hogy egyedül vagy, mert végül is nem vagy egyedül, láthatod, itt vagyok. - nevetek fel majd viccesen meghajolok, mint ahogy a filmekben szoktak a királykisasszonyok.

Megdöbbenve hallgatom amiket mond, mereven állok és bámulok magam elé, ahogy mondja, hogy miket kellett átélnie, elfog a rossz érzés és a bűntudat. Tudom, hogy milyen érzés, amikor cserben hagyják a másikat, amikor elutasítják és nem értik meg. Szembe fordulok vele és látom, hogy a falnak támaszkodik, majd szó nélkül visszasétálok hozzá és a vállára teszem a kezem.
- Szerintem nem vagy szörnyeteg, csak elveszett. - nézek a szemébe, ahogy nagyot nyelek és folytatom. - És nem fogok erre rémálomként tekinteni, ahogy téged sem foglak elfelejteni, mert hosszú idő óta te vagy az egyetlen, aki egyáltalán tudomást vesz rólam. Sajnálom Sarah-t, hogy meghalt, biztos vagyok benne, hogy ez mély fájdalmat okoz neked, de gondolj arra, hogy ő sem szeretne így látni téged. Ne zárkózz el, mert szerintem nem vagy egyedül, tudom nem sokat jelent számodra, hogy azt mondtam, én itt leszek, mivel csak egy idegen vagyok. Nem is várom el, hogy többnek tekints, csak valahogy meg akartam hálálni, hogy segítettél és kedves voltál hozzám. - beszélek hozzá, nem tudom, hogy egyáltalán hallja-e amiket mondok, vagy akarja-e egyáltalán hallani őket. - Sajnálom, ha megbántottalak, eszem ágában sem volt régi sebeket feltépni, én csak nem értettem. - fejezem be halkan, majd egy lépést hátrálok. Talán most kellene elmennem, elszaladnom és vissza sem néznem, de nem akarom magára hagyni, ezek után pedig végképp nem.

Hosszú percekig nem válaszol csak bámul rám, most már valóban kezdem elhinni, hogy olyan vagyok, mint aki a Marsról jött. Mit is hittem, amikor eljöttem Miami-ból, hogy majd itt jobb lesz? Hogy itt majd lesznek barátaim, lesznek olyanok, akik szeretnek és a családom helyett és lesz családom. Hogy nem leszek egyedül és színésznő lehet belőlem, aki minden este játszhat egy színházban. Óriási idióta vagyok, talán sosem kellett volna idejönnöm. Felegyenesedem, amikor ő is feláll és egyre közelebb és közelebb jön, teljesen odaszorít a liftajtóhoz, annyira közel állunk egymához, hogy levegőt is elfelejtek venni, csak bámulok rá, ahogy ő is én rám. Hirtelen megrázkódik a lift, amitől megtántorodom, de ő elkap a derekamnál fogva, hogy nehogy véletlenül kiessem. Amikor kilépünk érzem a szavaiból, hogy megbántottam, pedig nem állt szándékomban, így utána megyek, hogy bocsánatot kérjek. Nem tudom miért, de nem akarom ha azt gondolná, hogy bántani akarom, talán azért mert ő az egyetlen, aki emberszámba vett, amióta itt vagyok.
- Sajnálom, jó? - guggolok le vele szemben, mert egy székre ült végül le a hosszas járkálás után. - Nem akartalak megbántani, igazából csak nem értem, sosem láttam ilyet és ez kérdéseket vet fel bennem, mert nem tudom, hogy mire is gondoljak. Senki nem mondja el, nem magyarázza el, de mindegy is, nem kell elmondanod, hiszen én csak egy ostoba lány vagyok, aki úgy sem ért meg semmit. Köszönöm, hogy segítettél, nagyon hálás vagyok érte. A pólóért majd kárpótollak, ahogy ígértem. - állok fel, majd elindulok, de aztán megállok és visszanézek rá, ahogy még mindig ott ül. Nem akarom magára hagyni, de hát nyilvánvaló, hogy a háta közepére sem kíván.

- Fájni? - kérdezek vissza, mikor meghallom, amit mond, majd az orromra keni a vért. Ez az egész történet kezd igazán furcsává változni és kezdem magam egyre dilisebbnek is érezni. Nem igazán értem, hogy mégis mi a fenére készül főképpen, amikor az egyik kezét a számra teszi a másikat meg a térdemre. Nem tudom mire vélni a dolgot, mégis mit művel, mire készül? Vajon mégis tévedtem és mégis bántani akar, nem, nem. Határozottan nem érzem, hogy ebből baj lenne, de akkor elképesztő fájdalmat érzek meg először csak a térdemben, majd az egész testben végig futni, mintha egy másodperc töredéke alatt emésztene  fel. Képtelen vagyok ezt csak úgy tűrni, de olyan erősen tart, hogy meg sem bírok mozdulni. Még csak kiabálni sem tudok, mert a számon van a keze, de cserébe megharapom, majd egy pillanat múlva elájulok. Amikor magamhoz térek elképesztően dühös leszek és felpattanok, mert látom, hogy a tolószékben ücsörög.
- Mégis mit műveltél? - nézek rá, amikor furcsa mód tapasztalni kezdem, hogy nem fáj a térdem, azért előbb a térdemre, majd rá nézek és csak elhalkulóan ismétlem meg a kérdést. - Mit csináltál? Ki vagy te? - bámulok egyenesen a szemeibe.

- Azt hiszem a lábamnak már mindenhogy befellegzett, ezen már csak egy új segíthet. - próbálok humorizálni, de akkor éles szúrást érzek meg a térdemnél és lefagy a mosoly az arcomról. - Csak fáj egy kicsit, de túlélem, vagyis azt hiszem. - nézek rá, még mindig vérzik a feje, ez nem túl jó előjel és nem kell ahhoz az orvosira járnom, hogy ezt megállapítsam. Egyszer csak újra sötétség lesz úrrá, mikor kialszik a tűz a kezében majd aztán mégis csak pislákolni kezd, amitől elmosolyodom. Olyan ez, mint a remény lángja, felnézek egy pillanatra a plafonra mintha onnan várnám a segítséget, fürkészni próbálom, hogy hogyan is juthatnánk ki innen. Ahogy visszaterelődik a tekintetem Jason-re látom, hogy ismét eszméletét vesztette, ezért óvatosan megpofozom az arcát, hogy ébredjen fel, nem lenne jó, ha most történne vele valami. - Jason, Jason, ébredj, hallod! - ütögetem továbbra is az arcát, amikor észreveszem, hogy nincsenek életjelei, amitől teljesen bepánikolok. Mégis mit tegyek, mit kell ilyenkor csinálni? - Jason! Ne csináld ezt, nem halhatsz meg! - üvöltözök önkívületi állapotban, majd a ruhájánál fogva rángatni kezdem, lassan már a sírás is kitör belőlem. Fogalmam sincs miért reagálok így, mert nem is ismerem, de akkor sem szeretném ha történne vele valami. Ráadásul azért, mert miattam kellett idejönni, kezdem úgy érezni, mintha ez a kórház el lenne átkozva. Sötét folyosók, hentes orvosok és egy leszakadó lift, már csak Godzilla hiányzik. - Jason! - üvöltök rá még egyszer, amikor végre kinyitja a szemeit és újra rám néz, amitől kicsit megkönnyebbülök, majd hirtelen ki tudja miért, de megölelem. - A szívbajt hoztad rám, ugye tudod! - mosolyodok el kínomban, tényleg totál beijedtem.