Kórház ♥

Utálom a sötétet, kifejezetten megrémít ha még az orrom hegyéig sem látok el, de hát azt hiszem, hogy itt ismét nem én döntöm el, hogy mi fog történni. Óvatosan teszi a kezét a vállamra, amire hirtelen nincs időm se reagálni, mert amikor hozzám szól kitör belőlem a nevetés. - Valójában én intéztem el, hogy így legyen, hiszen már amikor megláttalak, akkor erre gondoltam. Szerelem volt első látásra. - viccelődöm, hiszen tudom, hogy ő is csak annak szánta az első mondatát. Érzékelem közben, hogy arrébb lép és összevissza kezdi nyomkodni a gombokat, ami talán volt éppen egy díjnyertes ötlet, mivel, hogy a lift hirtelen mindenféle fékező erő nélkül elkezd lefelé zuhanni. Nagyon megijedek mégis azt hiszem, hogy már nem tudnék kiabálni annyiszor csináltam az elmúlt néhány órában. Jason megtart, hogy ne dőljek fel, ám amikor a lift hatalmas erővel csapódik be, mégis csak megtörténik.
- Jason, Jason, jól vagy? - kérdezem, ahogy megpróbálok valahogy kikecmeregni a székből és odamászni mellé, de percekig nem válaszol. - Hallasz engem? - ismétlem kétségbeesetten a kérdést, mire felébred és a kezével ki tudja hogy, de tüzet csinál. Na jó, ettől nem ijedhetek meg, ha már a vizet is ketté választotta valahogy, akkor ezt sem képzelem. - Nem a te hibád, ne is mondj ilyet. - vonszolom magam a földön, mert továbbra is nagyon fáj a lábam, végül odakúszok mellé. - Vérzik a fejed, várj egy kicsit, segítek. - próbálom elérni a lábamon lévő kötést, majd elkezdem letekerni és leszakítani belőle egy darabot, amivel megszorítom a kötést és bár nagyon fáj, csak felszisszenek, ahogy végre megadja magát az anyag. Óvatosan kezdem el Jason fejéről letörölgetni a vért, vigyázva arra, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki. - Azt hiszem ez egy ilyen balszerencsés nap, de minden rendben fog jönni, csak lesz valaki akinek feltűnik, hogy a lift nincs sehol. - mondom nyugtatólag, vagy legalábbis ezt remélem, hogy így lesz.

Pár percig még állunk a folyosó közepén, amikor kijelenti, hogy minden bizonnyal eltévedtünk, ezért próbálom visszatartani, de mégis csak elnevetem magam. Már éppen meg akarom, kérdezni, hogy akkor most merre haladjunk tovább, amikor szó nélkül megfordít és elkezd visszafelé tolni, egészen addig amíg nem találunk egy liftet, amire elég sokat kell várni.
- Biztosan már régi és azért jön ilyen lassan. Szerintem elfáradt. - mosolyodom el, ahogy megérkezik a felvonó és beszállunk. Azt vártam, hogy esetleg majd ő megnyom egy gombot, de csak néz rám és azt hiszem, hogy ő is ugyanezt gondolja csak rólam. Így pár percig csak bámulunk egymásra, arra várva, hogy történjen valami, de aztán, hogy ne érezze magát kínosan, végül elmosolyodom és megnyomom az 5-ös gombot. Ki tudja miért ezt nyomtam meg, de talán találkozunk majd ott valakivel, aki útba igazíthat minket.
- Remélem, hogy most már  nem fogunk eltévedni, nem jönnek értünk az ufók, valamint, hogy a tenger sem árad ki. - próbálok humorizálni, hátha ettől kicsit feloldódik majd a hangulata, de alig hogy ezt kimondom, a lift nyikorogva áll meg és minden elsötétül. Na ne, csak ezt ne, liftbe még sosem szorultam, de úgy érzem, hogy nem is szeretnék. Pedig attól tartok, hogy most nem sok választásom van. - Jason, mond, hogy ez most nem az, amire gondolok? - húzom el a számat, továbbra is a sötétben ücsörögve, ezek után már azon se lepődnék meg ha maga Superman húzna ki innen.

Elmosolyodom, ahogy felajánlja, hogy ismét tolna a motorján, örülök, hogy kicsit jobb a kedve, talán valahogy mégis sikerül segítenem neki.
- Nos én bevallom, nagyon szívesen felülök a motorodra, ha megígéred nekem, hogy ezúttal nem állunk meg félúton azért, mert kifogyott a benzin. - nézek rá, majd, ahogy megemlíti, hogy nincs senkije, elgondolkodom egy pillanatra. Talán ezért ilyen szomorú, bizonyára elvesztett valakit, akit nagyon szeretett és ez teljesen felemészti. - Nos akkor hivatalosan bejelentem, hogy én is itt leszek neked. - mosolygok, miközben találékonyságát megcsillantva szerez egy tolószéket és segít beleültetni, majd elkezd tolni. - Á, igen, ezek a nővérek már az érkezéskor úgy néztek ránk, mintha a Marsról csöppentünk volna ide. Bár valójában szerintem csak rögtön beléd szerettek. - mondom nevetve, ahogy elindulunk, bár nem tudom, hogy hova tartunk és miután pár folyosón már elhaladtunk kezd az az érzésem támadni, hogy ő sem igazán tudja. - Én igazán nem szeretnék belekötni a tájékozódási képességeidbe, Jason. - kezdek bele egy mondatba, ahogy végig tol egy láthatólag sötétebb folyosón lent földszinten, majd elhaladunk egy tábla mellett és valóban úgy érzem, hogy eltévedtünk. - Na jó, ha csak nem akarsz szándékosan betolni a patológiára, akkor azt hiszem, hogy nem jó helyen járunk. - nevetem el magam, ahogy érzem, hogy megáll és nem tol tovább. - Valld be Jason, hogy totál eltévedtünk. - fordulok hátra hozzá, hogy lássam mit reagál.

- Csak ideadták ezeket a gyógyszerrecepteket és azt mondták, hogy ne erőltessem meg, de teljesen mindegy, mert így is nagyon fáj. - nézek rá, ahogy válaszolok, látom rajta, hogy nincs jól hiába mondta azt, hogy már jobban van. Nem tudom, hogy tovább firtassam-e a dolgot, mert nem tartozik rám, nem vagyok én senkije sem és tolakodónak sem szeretnék tűnni, de hát ő is segített nekem és szeretném valahogy meghálálni neki ezt. - Azért ha szeretnél róla beszélni én szívesen meghallgatlak. - mondom halkan, nem hiszem, hogy többet mondanom kellene, mert még a végén csak én is tetézném a problémáit, ideges és mérges lenne, azt meg nem szeretném.
- Már így is eleget tettél, nagyon köszönöm. - nézek rá, ahogy eszembe jut, hogy nekem valójában itt senkim sincsen. Se család, se barátok, se senki, nem tudom senkivel sem megosztani az életem, egy idegen helyen vagyok, ahol én is mindenkinek csak egy lány vagyok a sok közül, nem vagyok én senkinek senkije. Felsóhajtok, ahogy ránézek. - A művészeti suliban lakom igazából, de senkit nem ismerek, szóval majd visszasétálok, gondolom neked is van épp elég dolgod. Még egyszer nagyon köszönöm, tényleg hálás vagyok. - pillantok rá, amikor feltűnik, hogy valami olyan más rajta. - Honnan szereztél pólót? - kérdezem a szemöldökömet ráncolva, ahogy egy picit elmosolyodom.

Ahogy felemel a földről érzem a pokoli fájdalmat a térdemben, soha semmi nem fájt még ennyire és mindez egy ostoba kő miatt és azért, mert nem bírok nyugton maradni, mert látok valamit, ami számomra szokatlan és egyből ez történik.
- Sajnálom. A barátnődet, nagyon sajnálom. - mondogatom neki, amikor egy műtőbe cipel be és az ágyra tesz, majd távozik. Az orvos töviről hegyire mindent megkérdez, hogy mégis mi történt és hogyan sikerült ezt ilyen " szépen " összehoznom. Először meg sem tudok szólalni, mert mégis mit mondhatnék, láttam valami olyat, amiről még én is nehezem hiszem el, hogy valóságos, aztán meg elbotlottam egy kőben. Mélyen hallgatok a részletekről és elmondom, hogy elestem a tengerparton, mert megbotlottam aztán pedig, hogy itt ráestem. A doktor még néhány kollégájával arról értekeznek, hogy vajon mi lehet a diagnózis, majd közösen megállapítják, hogy ez lehet, hogy el van törve, de az is lehet, hogy csak ficam, majd az egyikőjük arra kér, hogy forduljak el egy pillanatra. Nem tudom miért, de követem az utasítást elvégre mégis csak ő az orvos, mire az a kezébe veszi a lábamat és ránt egyet rajta, érzem, hogy a helyére kerül minden csont és szalag, de a fájdalom mélységesen gyötör ezért felordítok.
- Maga megőrült? - üvöltök sírva a doktorra, mire az megpróbál lenyugtatni, hogy ez csak az én javamat szolgálja, majd óvatosan megpróbálják lemosni az addigra már kétszeresére dagadt térdemről a vért. Alig érnek csak hozzá mégis borzalmasan fáj minden egyes mozdulatuk. Miután ezzel végeznek bekötözik a lábam és mindenféle gyógyszereket írnak fel és közlik, hogy tartózkodjak a megerőltető mozgástól. Az egyik doktor segít leszállni én meg bicegve indulok el kifelé, de valamiben mindig meg kell kapaszkodjak, mert különben lábra se tudnék állni. Még hallom ahogy utánam mondogatják, hogy kisasszony had segítsünk, de engem nem érdekel, látni sem bírom őket. Nagy nehezen kinyitom az ajtót és a folyosóra lépek, ahol meglátom Jason-t, hogy a falnak meleltt ácsorog, ezért elindulok felé. - Ezek nem is orvosok, hanem hentesek. - dörmögöm az orrom alatt, ahogy odabicegek hozzá és megpróbálok valahogy a falnak támaszkodva megállni. - Jól vagy? - kérdezem, ahogy rápillantok, hiszen látom rajta, mennyire gyötrődik.

Mikor megcsörren a telefonja, és mikor ránéz a kijelzőre teljesen megváltozik a viselkedése, bizonytalan lesz és megtört, az arca vonásaiba szomorúság költözik, a szemébe fájdalom és üresség. Nem tudom, mi történhetett vele, de úgy tűnik, hogy amikor először megláttam az valós volt és nem képzeltem, tényleg van egy friss seb a lelkében, amit úgy látom, hogy nem tudott senkivel sem megosztani. Nem tudom, hogy tolakodó leszek-e vagy sem, tudom, hogy nem tartozik rám, de azért megkérdezem hátha tudok valahogy segíteni. Néhány embernek már az is nagyon sokat jelent, hogyha meghallgatják. Csak bámul maga elé, döbbenetes a fájdalma, egészen kézzel tapintható, hiszen én is megérzem.
- Valami baj történt, igaz? - kérdezem kicsit félve, nem igazán tudom, hogyan is hozhatnám a tudtára, hogy segíteni szeretnék. - Tudok, tudok neked segíteni? - kérdezem, ahogy rápillantok, próbálnék valami biztató mozdulatot tenni, ezért óvatosan megsimogatom a hátát. Érzem, hogy az érintésemre összerezzen, én meg elkapom a kezem, talán nem kívánatos dolog ez számára. Pár percig hallgatok, nem is tudom arra várok, hogy talán magától kezdjen el beszélni, bár tudom, hogy nincs mondani valója a számomra, mert csak egy idegen vagyok neki és nem több, de mégis valamiért érdekel, hogy mi történt vele. Megpróbálok lenyúlni a törött telefonjáért, más sem hiányzik, hogy még az erre haladók is csak rátapossanak. Eléggé ügyetlen vagyok így a vérző térdemmel, ezért ahogy lenyúlok a mobilért, kiesem a tolószékből, egyenesen a sérült térdemre. Fájdalmasan szisszenek fel, próbálok nem kiabálni, de a fájdalom pokoli, még a könnyem is kicsordul. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen, édes istenem.

Kisebb - nagyobb problémákat áthidalva sikerült eljutnunk a kórházba, megmondom őszintén nem számítottam ilyen kalandos kis utazásra, de jó volt. Leszámítva azt a részt, amikor olyan gyorsan hajtottunk a motorral, hogy azon aggódtam, hogy vagy valami balesetünk lesz vagy Jason-t fogom megfojtani, olyan erősen kapaszkodtam benne. De nem tehetek róla valóban féltem egy kicsit, régen amikor gokartozni jártam az apukámmal én is hajtottam rendesen, de az ennek még csak a közelébe sem ér. Mindig is csodáltam az autóversenyzőket, de azt hiszem, hogy mostantól a motorosokat is beveszem azok közé, akiket mélyen tisztelek. Reméltem, hogy jól emlékszem majd arra, hogy hol van a kórház, de még mielőtt bármi történhetett volna, kifogyott a benzin és szegény Jason-nek a benzinkútig kellett tolnia. Gondolkoztam rajta, hogy felajánlom és segítek neki, de azt hiszem, hogy ezzel a lábbal inkább csak visszatartó erő lettem volna, mintsem segítség. Szóval nyugton maradtam és azt is szó nélkül tűrtem, hogy fizetés nélkül lógunk meg a benzinkútról. Miután megérkeztünk és beléptünk a kórházba, úgy bámultak ránk, mintha a Marsról jöttünk volna, pedig azt hiszem, azért még sem nyújtottunk olyan furcsa látványt. A várakozásomig kaptam egy tolószéket, de ahogy így elnézem annyian vannak előttünk, hogy még az éjszakát is itt fogjuk tölteni. Hosszas hallgatás után végre sikerül megszólalnom, bár nem igazán tudok neki mit mondani.
- Köszönöm, hogy behoztál, Jason, de ha menni szeretnél én nem tartalak fel tovább. - nézek rá, ahogy elmosolyodom egy picit. - A pólód pedig, valóban nagyon sajnálom, ígérem, hogy kárpótollak és veszek egy másikat neked.

Hosszú percekig csak bámulok rá, ahogy mellettem fekszik, ahogy beszél hozzám, ahogy a szemembe néz, ahogy hallom a hangját. El sem hiszem, hogy ez tényleg megtörténhet, hát mégis igaz? Igaz, amit a barátom mondott, igaz, hogy nem halt meg. De hiszen láttam,láttam őt holtan, akkor ez, hogy...? Biztos, hogy ő volt, Yago, visszaküldte hozzám, ugyanúgy mint amikor engem is visszaküldött. Amikor tőlem is megkérdezte, hogy szeretnék-e vele maradni vagy vissza akarok jönni. Megadta a lehetőséget nekem és most Grace-szel is megtette. Köszönöm, köszönöm, drága barátom, testvérem, lelki társam. A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, ahogy az egyik elhalványul, máris a másik üti fel a fejét. Az erős nyugtatótól még mindig borzalmasan kába vagyok, azt sem tudom mi van velem. A fejem zúg, a szemeim le akarnak csukódni, olyan mintha folyton csak aludni akarnék, miközben minden egyes porcikám zsibbad. Szóra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon, csak bámulok rá, bámulok azokba a nagy barna szemekbe, amelyekbe minden egyes pillanatban nyugodtan el tudtam merül. Végül nem szólok semmit, csak átölelem, magamhoz szorítom, már amennyire képes vagyok ebben az állapotban erősen szorítani, majd magamba szippantom a mámorító illatát.
- Szeretlek. - suttogom a fülébe ahogy lehunyom a szemem, a szívem hatalmasat dobban. Újra élek.

Lassan nyitom ki a szemem, a tüdőmet friss levegő tölti meg, ahogy a szempilláim látni engedik a külvilágot, a szemembe süt a Nap és bárányfelhők úsznak az égen. Elfordítom a fejem, zöld fű vesz körül, egy tisztáson heverek, ahogy meglegyint a kellemes nyári szellő. Óvatosan támaszkodom fel a kezemmel, körös körül zöld fű, a hátam mögött egy nagy tó és a távolodó hegységek. Megdörzsölöm a szemem, hogy jól látok-e, de tudom, hogy ismét csak álmodom, ez nem lehet valóság, én nem lehetek itt, nem lehetek Oviedo-ban. A kezeim végig húzom az arcomon, amikor előretekintek egy srác lépdel felém. Magas, barna hajú, sötét szemű, karakteres arcvonású, lépései játékosak és mégis határozottak. A hosszabbra nőtt haja balra van elfésülve, bizonyára ismét elfeküdte, kék inget és fekete színű nadrágot visel. A mosolyát milliónyi ember mosolya közül is felismerném, ő a legjobb barátom, Yago. Mosolyogva állok fel és kitárom a karjaim, hogy üdvözöljem, ő pedig mikor elém ér, minden szó nélkül átölel.
- Hát ismét találkozunk? - pillantok rá, ahogy megveregetem a vállát majd eleresztem. " Túl sokat jársz hozzám, még a végén azt hiszem, hogy hiányzom neked. " Mosolyogva intézi hozzám a vicces szavait, ahogy a vállamon pihentetett kezeivel végignéz rajtam, mintha bármi bajom is lehetne. - Hiányzol, nagyon is, de tudom, hogy csak álmodom megint. - nézek rá egy elhalványuló mosollyal, mire ő felnevet. " Betito, hiszen mindig veled vagyok, tudod, emlékszel? Kisfiúként fogadtam meg neked, ahogy te nekem. A halál csak egy állapot. De minket nem választhat el. " Karakteres arcával, ahogy formálja a szavakat, kis nyugodtság költözik a szívembe. - Yago, miért vagyunk itt? - pillantok rá kérdően. " Na szerinted miért, drága barátom, miért szoktunk ide jönni? " Megemeli a szemöldökét és a tó felé fordul, majd a kezembe nyom néhány kavicsot. - Játszani akarsz? - teszem fel a kérdést, ahogy a kezeimben lévő kavicsokat nézegetem, majd elindulunk a tó felé. " Tudod a szívem szakadt meg érted tegnap este, de van kiút, meg fogod látni, ugyanis Grace nem ment el, túlélte, ezért neked is túl kell élned, itt bent. " A fejemre mutat, de amiket mond, azoktól ráncok szöknek a homlokomra. - Hogy túlélte? - kérdezek vissza, mire ő aprót bólint. " Találkoztam vele, úgy mint amikor veled is, a kómád alatt. Megértem miért szereted ennyire, de vissza kell menned hozzá. Ez a sok nyugtató, valahogy tudasd, hogy érzed őt, azért reagálsz így, mert a szervezeted nem bírja már ezt a sok gyógyszert. Ne hagyd, hogy végül egy lecsúszott gyógyszerfüggőt csináljanak belőled, mert te nem vagy őrült, Beto! " A tó elé lép és elhajítja az első követ, amely hangosan csobban messze a tó közepén. - Yago.. - próbálnám szavakba önteni, azt amit hallok tőle, azt, amit gondolok, de végül nem mondok semmit, csak elhajítok én is egy követ. - Emlékszel, milyen sokszor jöttünk ide? - fordulok felé, ő meg ismét bólint. " Szép dobás volt. " Csak bámul a kő után. - Emlékszem, mindig megpróbáltalak legyőzni, hogy nagyobbat dobjak, mint te és sosem sikerült. - pillantok rá, ahogy hangosan felnevet, a táj csak úgy visszhangzik tőle. " Hogy nem-e? Nézd már meg az előbb mit dobtál! Beto, nem az számít, hogy nagyobbat dobsz-e nálam vagy sem... " - Hanem, hogy együtt nevessünk, addig amíg lemegy a Nap. - szakítom félbe, majd fejezem be a mondatát. " Pontosan, és látod, mindjárt lemegy a Nap, ideje aludni, neked meg felébredni, én mindig ott leszek, tudom, hogy hiányzom, de mindig veled vagyok, Beto, testvérem! " Ölel át újra én pedig viszonozom, közben érzem, hogy kiszakadok ebből a világból, a kezeim valaki mást ölelnek, valaki olyat, aki mindennél fontosabb számomra. Soha nem engedem el többé, soha. - Grace? - nyitom ki óvatosan a szemem, ahogy ránézek.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥