Daphné Bellefleur

- Nézd Daphné szeretnék hozzád őszinte lenni, mert úgy gondolom, hogy megérdemled, hogy tudd az igazat. - emeli rám hűvös jégkék színű szemeit Pierre, a legnemesebb párizsi kórház főorvosa, kihez már öt éve járok kezelések és kontrollvizsgálatok tömkelegére, hátha sikerül neki az, ami az orvostársainak nem ment.
- Mennyi idő? - kérdezem, ahogy a lábamat lóbálom az asztalon ücsörögve, miközben a kezemben szorongatom a legfrissebb laboreredmény kézzel fogható maradványait, de ezekből a latin szakszavakból én nem igazán értek sok mindent, bár néhány szó vagy írás már ismerősen hat a papírlapokból visszaköszönően. Ezekből a vékony fehér színű papírokból már olyan sokat összegyűjtöttem, hogy egy egész Eiffel tornyot újraépíthetnék belőle és még az a furcsaság is megesne, hogy magasabb lenne, mint az eredeti építmény. Az igazság az, hogy valahol számítottam rá, hogy ez a mondat el fog hangzani, még a hangsúlyt is meg tudtam volna tippelni, ahogy legördül az ajkairól, melyből egy alig halható fájdalmas sóhaj szökik ki a szavak között megbújva, ebből pedig arra következtethettem, hogy nem jó hírei vannak, mint ahogy az elmúlt 20 évben egyik orvosnak sem. De látom a szemében az aggódást és azt, hogy fél nekem elmondani az igazat, hogy nem is igazán akarja közölni a nyilvánvaló okot, hogy... meg fogok halni. Ez mindig is ott volt eldugva a tudatomban, bár mindig is reménykedtem benne, hogy egy napon valaki előállhat azzal, hogy van megoldás a betegségemre, aminek okára vagy miértjére szinte senki sem talált még megoldást, esetleg választ, mindenki csak azt tudja, hogy a vérembe van kódolva, de hogy pontosan mi is ez, azt mélységes és sötét, áttörhetetlen homály fedi.
- Ajj.. - akad el a férfi szava, majd közelebb sétálva, kiveszi a kezemből a papírokat és végül szorosan magához ölel, végül a fülembe suttogja alig halhatóan, hogy: " Sajnálom. " Pierre jól ismerte az egész családot, édesapám is az kezei között halt meg egy csúnya autóbaleset után és érzem a terhet, mely az ő vállát nyomja, miszerint most ismét az ő kezeiből kell, hogy elmenjen valaki, holott ígéretet tett apámnak, hogy mindig vigyázni fog ránk, történjék bármi. Lassan kúszik a vékony kezem a férfi hátára és körbefonva őt simogatom meg, hogy bizonyítsam számára, ez igazán nem az ő hibája, hiszen ő állta a szavát, nem kell rosszul éreznie magát. - Öt, legfeljebb tíz év. - mondja ki végül azt, amire rákérdeztem és a szívem egy láthatatlan tőrtől zúzódik darabokra. Vajon ha az embereknek lehetőségük volna tudni, hogy mikor lepi meg őket életük utolsó perce, akkor szeretnének róla tudni? Fel lehet-e egyáltalán készülni arra, hogy egyszer csak meghalunk, ugyanazzá a porrá leszünk, amiből megszülettünk? Azt hiszem a válasz nem.
- Köszönöm, Pierre, hogy elmondtad. - nézek fel rá könnyáztatta szemekkel, ahogy hátrébb lép, majd lazán leugrom az asztalról és jól ismert kecses mozgásommal elhagyom a főorvosi irodáját, anélkül, hogy bármiféle búcsút mondanék a férfinek. Nem szeretek búcsúzkodni, senkitől sem, mert nem igazán van rá képességem és az olyan, mintha hajlandó voltnék lemondani az illető szeretetéről, törődéséről, mintha lemondanék arról, hogy ápoljam a kapcsolatunkat és vigyázhassak rá. Nem, én nem köszönök el, egyszerűen csak remélem, hogy még újratalálkozunk.

***

Friss levegő, lágy szellő, a tenger halk morajlása, az égen a sötét felhők közül, néhány apró csillag integet, melyekre kedvesen mosolygok vissza, ahogy lehúzott szandálomat veszem a kezembe és mezítláb sétálok tovább a szemcsés homokban, mely alig halhatóan ropog a talpam alatt. Grandview nagyon szép hely, azt hiszem olyan helyet sikerült választanom, amilyet terveztem, valami nem mindenki által ismert, mégis egészen megkapóan különleges helyet, melynek van valami apró varázsa, amitől mindig mosolyogni kényszerülök. A világítótorony fénye hatol a szemeimbe, ahogy azok a sötétben megvillannak és a távolba nézve figyelem a tenger hullámzását, mely egészen elszédít engem, aztán közelebb lépve, leülök, hogy pont a lábamat érje a víz, míg a magamhoz közel húzott térdeimre hajtom a fejem és eszembe jut egy aforizma, amelyet halkan suttogni kezdek:  

" Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. "