Derek & Paige - Színházterem

Olyan megnyugtató, hogy végre itt van a közvetlen közelemben, hogy végre hallhatom a hangját, láthatom az arcát, megérinthetem és magamba szívhatom mindig markáns és férfias illatát. Bódítóan hat rám a jelenléte, elvarázsol és magával ragad, nem tudok tőle szabadulni és ha tehetném megállítanám az időt, hogy soha többé ne kelljen elszakadnom tőle.
- Nem, azt hiszem képzelődsz, én nem lettem szebb! És sosem szégyenkeznék miattad, soha. Sőt nagyon is büszke vagyok rád, csak hát itt nem kürtölhetem világgá. - nevetek, ahogy ismét egy csókban egyesülünk, amit mélyről lobbanó szerelemmel viszonozok, hiszen az, hogy ennyire régen láttam, olyanná tesz engem, mint egy hetekig a sivatagban mászó személyt, aki végre egy kis vízhez jutott és azt olyan gyorsan szeretné magához venni, ahogy azt csak lehet. Ha lenne rá képességem magamba olvasztanám Derek-et, hogy soha, de soha többé ne tudjon elmenni, hogy mindig mellettem maradhasson, hogy mindig érezzem azt a vibráló őrült dolgot, amit csak az ő jelenléte vált ki belőlem.
- Annyira szeretlek, hogy az már fáj! - nézek rá, ahogy végül kiválunk a csókból és megfogom, majd megszorítom a kezeit, végül pedig beletekintek világos színű szemeibe, amelyek most is valósággal megbabonáznak. - Valami baj van? Gondterheltnek tűnsz! - teszem óvatosan a kezem az arcára, majd végig simítok rajta, ahogy továbbra is a tekintetemmel tüntetem ki. Remélem, hogy nem történt újabb vita közte és az igazgató között, mert akkor most már komolyan el kell beszélgetnem ezzel az urasággal, hogy mégis mit képzel magáról. Bár engem is folyton méreget, amikor meglát a folyosón és úgy néz rám, mint egy - egy... na jó azt hiszem jobb lesz, ha inkább bele sem gondolok abba, hogy mi fordul meg a fejében, amikor rám pillant. Nem értem, a mai napig nem értem, hogy miért viselkedik így, hiszen nem elítélendő dolgot követtünk el Derek-kel, sőt azt hiszem, hogy ami velünk történt az a világ legcsodálatosabb dolga. Amíg nem találkoztam vele, addig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok a világban, de ő bebizonyította, hogy mindenkinek van egy párja, én pedig boldog vagyok, hogy ő az enyém, egy ilyen nagyszerű ember, akit minden téren csodálok, tisztelek és szeretek. Nagyon szeretek.
- Derek, bármi legyen is az, nekem elmondhatod. - fűzöm hozzá halkan, ahogy ismét elmosolyodom, tudom, hogy sokszor arra gondol, hogy inkább nem terhelne a gondjaival, de én azt szeretném ha megosztaná velem őket. Hiszen ő és én egyek vagyunk, nem csak a boldogságban, de a bajban is. Ezt azt hiszem Bonnie és Clyde sem csinálhatták volna jobban.  

Ahogy a lapokat szedegetem és rendezgetem össze a földről, fel sem tűnik, hogy valaki belép a terembe, jellemző is rám, hogy állandóan elvonja valami a figyelmem. Gondolataim most is valahol messze kalandoznak, valahol ott ahol most Derek is lehet, hiszen mint a legtöbb esetben most is nagyon hiányzik nekem. Mélyet sóhajtok immáron másodjára, komolyan mondom egy nyugdíjas öreg néni nem sóhajtozik ennyit, mint én mostanában és ezt még Adam is megjegyezte nekem a múltkor. Szerinte le kellene szoknom róla, hogy ezt művelem, mert nem áll jól nekem, én viszont már csak arra lennék igazából kíváncsi, hogy ő ezeket honnan veszi észre, hiszen rendre csak az fordul elő, hogy a munkahelyen olyan nagy a hajtás, hogy nincs időnk egy légtérben tartózkodni. És ha csak nem lát át a falakon vagy az utóbbi időben nem lett még annál is jobb hallása, mint amilyen most van neki, akkor fogalmam sincs, hogy mégis hogyan csinálja mindezt. Bár azt hiszem van egy olyan sejtésem ezt is a jó megfigyelőképességének köszönheti, néha belegondolva egészen félelmetes. Kezeim közé veszem a már rendbe tett lapokat, amikor egy ismerős hang szakít ki a gondolataimból, az a hang, amelyet bárhol felismernék, amelynek csilingelése oly karakteres, dallamos és lágy, hogy minduntalan megborzongok tőle. Hirtelen kapom a fejem abba az irányba, ahonnan a hangját hallottam, majd amikor megpillantom, a szemeim a legfényesebb csillagnál is szebben ragyognak fel. A kezeim közül ismét kicsúsznak a papírlapok, amit ezúttal észre sem veszek, csak bámulok rá és bár a lábaim fokozatos remegése visszatarthatna, hirtelen pattanok fel és elindulok az irányába. Először csak lassan lépkedek, végül aztán egyre sietősebben, addig a pillanatig, amíg elé nem léphetek és bele nem nézhetek a tengerszínű szemeibe, amik most is valósággal rabul ejtenek.
- Derek. - ejtem ki mosolyogva a nevét, majd mindenféle magyarázkodás nélkül karolok a nyakába és megcsókolom. Fel sem tűnik, hogy az iskolába vagyunk és lehetséges, hogy itt nem kellene ezt tennem, de nem érdekel, egyszerűen képtelen vagyok ép ésszel gondolkodni, hiszen amikor a közelemben van mindig teljesen megőrülök. Ha most valaki belépne a terembe minden bizonnyal lebuknánk és akkor mindenki rájönne, hogy miért is nem taníthat minket Derek, de valahogy most még ezt is bevállalnám. Nem érdekelnek mások, engem csak Derek érdekel. Mikor végre megszakítom a csókot, hevesen kapkodom levegőért, de a közelségétől nem tudok szabadulni így egész közel hajolva kezdek hozzá beszélni, szinte a szájába suttogom a szavakat.
- Kiléptél a gondolataimból? Annyira hiányoztál. - ölelem át végül, hogy éreztessem végül vele is a szavaim bizonyosságát.  

Jó ismét az iskolában lenni. Talán páran nem tudják, de kisebb incidensünk volt az igazgatóval, és eléggé csúnyán végződött. Egy ideig csak arról volt szó, hogy némely osztályban nem taníthatok, de úgy fest a tanári karrieremnek ebben az iskolában vége van. Erről csak az igazgató és én tudunk. titkolom. Előle is titkolom. Az elől aki a legfontosabb lett a számomra. Most is éppen azért jöttem, hogy a felmondólevelet aláírjam és a maradék holmimat elvigyem a színházteremből. A folyosón sétálgatva ezernyi arc szegül rám. Némelyek szomorúak, nyilván szerettek volna nálam tanulni, páran örülnek, hogy nem én leszek a tanáruk, de a többségen értetlenséget látok. Pletykák keringenek a suliban. Drogügyletek, sztárcsemete, titkos házasság, bevándorlás...a legelképesztőbb történetek terjengenek. Pedig az igazság nem is olyan hatalmas dolog, nem kell a 3. világháborút várni, hisz mindössze arról van szó, hogy beleszerettem egy lányba. Ez még így nem is lenne probléma, csakhogy ez a lány az egyik diákom. Etikátlan cselekedet, elismerem, na de kérem szépen...egy színházi embert még mélyebben érintenek meg az érzések! Nem foglalkoztam vele, hogy mi lesz a következménye az érzéseknek, de ez olyan intenzív és felemelő érzés, hogy a világ minden kincséért sem dobtam volna el. Úgyhogy most itt vagyok, hogy végső búcsút vegyek az iskolától. Síri csendben lépek be az ajtón, eleinte fel sem tűnik, hogy melyik osztály órájára toppantam be. Kollégám csak int, hogy nyugodtan menjek és intézzem a dolgaimat, amikor egy hangos zajra leszek figyelmes. Ezzel egy időben az óra véget is ér, ezt a csengő jelzi. a diákok mit sem törődve "bajba jutott" társukon kiözönlenek a meleg tavaszi időbe, így rám hárul a feladat, hogy segítsek. Ahogy egyre közelebb haladok a szekrény előtt guggoló lányhoz, elmosolyodom. ezer és egy közül is felismerném, ezt az alakot, ezeket a mozdulatokat és úgy mindent egybevetve, ezt a csodát. Vigyorogva ülök fel az egyik padra és megszólalok: - Szüksége van egy kis segítségre Lady? - nézek le rá. Végül ketten maradunk csak a teremben, és várom, hogy leessen neki a tantusz és végre megajándékozzon édes mosolyával.

- Hagyja csak tanár úr, majd én azokat elpakolom! - mutatok az asztalán hagyott szövegkönyvekre, ahogy rápillantok a harmincas éveiben járó színészoktatóra, aki azóta tanít minket, hogy az igazgató elvette az osztályunktól azt a lehetőséget, hogy Derek tanítson minket. Természetesen ennek okát rajtam kívül, mindenki más csak találgatja azóta a nap óta, hogy megkaptuk az új tanárt, én pedig úgy csinálok, mintha ez az egész nem nekem lenne köszönhető, holott nagyon is tisztában vagyok vele, hogy miért történt. Még most sem igazán értem, hogy miért kellett ezt csinálnia az iskola vezetőjének, de valahogy nem próbáltam meg nagyon firtatni a döntését sem, mivel ezzel csak azt érném el, hogy még idegesebb legyen, pedig már amúgy sem igazán tetszik neki a kialakult helyzet. Valójában egyetlen egy dolog az, ami visszatart engem attól, hogy hosszú monológokba belemerülve beolvassak neki, ez pedig nem más mint Derek, mivel őt sem bajba keverni nem szeretném, sem pedig kellemetlen helyzetbe hozni. A sötét hajú tanár elmorog egy köszönömöt az orra alatt, majd egy mosollyal megdicséri a mai teljesítményemet, aztán kapkodva összeszedi a dolgait és szinte úgy szalad kifelé a teremből. Sokszor megfigyeltem már ezt a furcsa viselkedést nála, komolyan mondom olyan, mint aki folyton menekül előlünk és látszik rajta, hogy amikor belép a terembe azt sem azért teszi, mert ő ezt így szeretné, hanem mert erre kötelezték. Annyival másabb lenne ha Derek taníthatna minket, hiszen ő mindegy egyes percét élvezi ennek és persze nem titkolhatom azt sem, hogy lényegesebben többet is tudnánk találkozni, mint jelenleg. Ő még mindig rengeteget dolgozik, én pedig suli után szaladok Adam-hez szintén dolgozni, annak érdekében, hogy fizetni tudjam a taníttatásom költségeit. A táblához lépek, amelyre az oktatónk mindenféle instrukciókat írt fel az új darabbal kapcsolatban, amit nem mellesleg ő írt és azt kívánja, hogy az éves előadáson, majd ezt adjuk elő. Mély sóhaj szakad fel a tüdőmből, ahogy olvasom a betűket szépen sorban, majd egy mozdulattal távolítom el onnan, végül pedig, a tanári asztal elé lépek és magamhoz veszem a már emlegetett szövegkönyveket. Kimért léptekkel sétálok a fölém magasodó szekrényhez, ugyanis sietségre igazán nincsen okom, miután a mai napon ez volt az utolsó órám és Adam-hez is csak este kell mennem, ugyanis neki is dolga akadt a városban, így csak később fog nyitni. Lábujjhegyre ereszkedem, hogy a legfelső polcra helyezzem a papírokat, de amikor úgy érzem, hogy már sikerült, kibillenek az egyensúlyomból és a fejemre hullik az egész, majd a padlón terülnek szét a fehér színű papírlapok.
- Nyavalyás polc. - rázom meg a fejem, hiszen sejthettem volna, hogy ez fog történni, miután ez már az első eset, hogy előfordult. Igazán remek voltál Paige, megint.