Színpad ♥

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Miközben megcsókol és én átkarolva viszonozom azt, óvatosan az egyik kezem a kezébe csúsztatva kiveszem onnan a slusszkulcsokat. Nem most voltak már a nagy versenyzői álmokkal dédelgetett napjaim, de vezetni természetesen nem felejtettem el és valószínűleg bajt okozni sem. - Legutóbb mikor komolyan vezettem a kórházban kötöttem ki, szóval ha mindezt az apró ám igen csak el nem hanyagolható tényezőt is bevállalod, akkor nagyon szívesen vezetek. - mosolyodom el, ahogy rápillantok. - Attól pedig nem kell félned, hogy lecsapnak a kezedről, bár ha jönne egy nálad tökéletesebb Rómeó. - lépek el tőle és úgy csinálok, mint aki erősen gondolkodik az ügyön és közben fel alá járkálok. Elég komoly arcot vágok, mint aki tényleg halálosan komolyan érti, aztán hirtelen Derek elé lépek és mélyen a szemébe nézve válaszolok neki. - Nem, nálad tökéletesebb nincsen, szóval el kell keserítsem méltóságodat, de még egy ideig nem fogsz megszabadulni tőlem. Vagy úgy nagyjából soha.  - nevetek fel, ahogy odabújok hozzá és ismételten átölelem. - Szóval ne is álmodozz arról, hogy lelépsz egy másik csajjal, mert bosszúból el fogom lopni tőled Faye-t és aztán addig járok a nyakadra, amíg vissza nem jössz hozzám. - bököm meg egy picit a mellkasát miközben az immáron nyugodt szívverése zökkent ki a gondolataimból. Behunyom a szemem és így hallgatom, engem is megnyugtat, oly annyira, hogy ismét elkalandozok és feltűnően sokáig hallgatok.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom, ahogy hallgatom a szavait, majd a tekintetem ráemelve válaszolok. - Rám esett egy könyvespolc. - próbálok viccelődni, ahogy átölelem, de közben tudom, hogy ilyen választ nem adhatok neki, hiszen bolondnak nézne miatta. - Nagyon sok pszichológiai könyvet elolvastam, sok olyat is, ami több ezer oldalas volt. Na nem azért, mert pszichológusnak készültem, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy fel tudom őket használni a színházban egy - egy szerephez. Tudod, könnyebb úgy eljátszani egy szerepet, ha képes vagy azonosulni a jellemmel és ha igazán meg akarod ismerni az emberi lelkivilágot, akkor mi más nyújthatna neked segítőbb kezet, mint a pszichológia. - mosolygok rá, ahogy elmesélem, talán nem biztos, hogy ésszerűnek gondolja, de ez legyen a legkevesebb. - Nem is tudom, most olyan jó itt, de esetleg bemutathatnál a sokéves szerelmednek Faye-nek. - mosolyodom el, ahogy felállok az öleléséből és előtte megállva lehámozom magamról a kabátját és átadom neki. - Azt hiszem megszáradt a ruhám, már nyugodtan visszaveheted, rajtad amúgy is sokkal jobban mutat. - mosolyodom el, ahogy odalépek majd a kezeimmel átkarolom. - De azért remélem, hogy nem kell, majd Faye-jel vetekednem a kegyeidért, mert azt hiszem vele még én sem vehetném fel a versenyt. - nevetem el magam, ahogy belegondolok ezekbe a dolgokba.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom, ahogy itt ücsörgök az ölében és rengeteg minden eszembe jut, hogy mi mindenen mentem keresztül, bár azok az ő élettörténetéhez képest lényegtelen és kicsi dolgok, de azt hiszem ha hihetünk annak, hogy előbb utóbb kiteljesedik az életünk, akkor valahol most úgy érzem, hogy ennek a kezdetén állok. Itt vagyok egy olyan férfi karjai között, akinél jobbat még csek el sem tudnék képzelni, egész egyszerűen minden várakozásomat felülmúlta, elképesztő, csodálatos, remek.. van erre egyáltalán jó szó? Aligha, amint megpróbálnám elmagyarázni ezt az egészet nem tudnám, mert csak összevisszaság lenne belőle, ezért nem tudok beszélni ha az ő közelében vagyok. - Nem tudom, azt hiszem, hogy valóban azt mondogatja, hogy Derek. - mosolyodom el, ahogy egyik kezemmel a nyakába karolok, a másikkal pedig az arcán simítok végig. Hogy csillog a szeme, a fény, amely visszatükröződik benne szinte elenyészik a természetes ragyogása mellett. Csodálatos, óvatosan a szeme alá csúsztatom a kezem, olyan furcsa, megszeretném érinteni, de végül csak elmosolyodom. - Tudtad hogy a zöld szemű személyeket mindig valami titokzatosság és érzékiség jellemzi, valami egészen megfoghatatlan különlegesség, akik nem csak a magánéletükben, de a munkájukban is nagy sikereket tudnak elérni. Nagyon kreatívak és igen meggyőzőek. - mosolyodom el, ahogy felevenedik bennem a régi pszichológia könyvek egyikében olvasott pár sor. Ha belegondolok mennyi ilyen témájú könyvet elolvastam, akár pszichológus is lehetnék. - Ez rád tényleg igaz, bár nem tudom ez most honnan jutott eszembe, talán a szemed csillogásából. - nézek rá majd egy puszit adok a homlokára és átölelem, hogy érezhesse mennyire is szeretem.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Leülök mellé, hogy figyelmesen tudjam hallgatni azokat, amiket mond, így végig ránézve követem minden egyes mondatát, hallgatom mintha csak egy mesét mondana el nekem, holott az élettörténete az, amit elém tár. Ahogy egyre inkább megnyílik és kitárulkozik előttem, látom, hogy változik meg az arca, hogy szomorú a szülei miatt, hogy eltitkolták előle az igazságot és rossz őt így látni. Eltűnik a mindig széles és őszinte mosolya, amitől nekem is is szomorúvá válik a tekintetem, ezért a felém eső kezét a kezeimbe fogom, óvatosan simogatom meg, tovább hallgatva a mondandóját. Őszintén még csak elképzelni sem tudom milyen lehet az, ha az életedről kiderül, hogy nem valódi, mármint biztos vagyok benne, hogy a nevelőszülei nagyon szerették és mindent megadtak neki, de akkor is súlyos titkot őriztek. Kicsit rosszul is érzem magam, ahogy eszembe jut én hogyan viselkedtem a szüleimmel, lehet, hogy nem álltak mindig jól hozzám, de mindent megtettek értem és amikor apám, azt mondta, hogy nem hálálom meg, azt hiszem igazat mondott. Egy halk sóhajtás szökik fel a tüdőmből, amely gyorsan el is veszik a szavai között, ahogy tovább fűzi a mondatait. Aztán mikor elkezd a testvéréről beszélni, akkor mintha némi boldogságot vélnék felfedezni benne, csodálatos dolog lehetett, hogy egymásra találtak. Végül kitér arra is, ami akkor történt vele mikor ideérkezett és szóba kerül egy másik lány, aki vele lakik együtt. - Derek! - szorítom meg a kezét, hogy rám nézzen, mert percek óta csak a földet bámulja, de még mindig nem néz rám, így elkezdem neki hát így mondani, amit szeretnék. - Most világosíts fel kérlek, mert nem teljesen értem, hogy miért kérsz bocsánatot? Azért, mert segítettél valakin, aki bajban volt? - mondom kissé kétségbeesve, mert még mindig nem néz rám. - Ezért nem kell bocsánatot kérned, sőt azt hiszem az volt a helyes, hogy segítő kezet nyújtottál, ezt mindenki másnak is így kellett volna tennie. Ez, ez remek dolog volt tőled, komolyan, nem tudom mennyit számít, de büszke vagyok rád. - mosolyodom el ahogy picit közelebb hajolok, egyszerűen nem bírom így látni, és nem bírom azt sem, hogy nem néz rám. Miért nem néz rám? - Másrészt, pedig az, hogy megcsókoltad, rendben van. Semmi közöm nincsen hozzá, hogy mit csináltál akkor amikor még nem is ismertél engem. Nekem nem tartozol elszámolással Derek, de örülök, hogy őszinte voltál és elmondtad. Nem kell rosszul érezned magad, hiszen nincs miért. - nézek rá nagy szemekkel, ha ismét nem tekint rám teljesen el fog lepni a kétségbeesés, még az sem kizárt, hogy elsírjam magam. - Ami pedig a szüleidet illeti, sajnálom, úgy értem az egész történetet, de valahol azt hiszem mégis csak jó, mert ez formált ilyen emberré, amilyen most vagy. Ilyen odaadó, segítőkész és csupa szív emberré. És hát megtaláltad végre a testvéred is, akit mindig is szerettél volna és azt hiszem, végül is akkor megérte ez az egész. - bámulok továbbra is rá nagy szemekkel várva, hogy mondjon valamit.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom egy pillanatra, majd viszonozom a csókját ismételtem elveszve a karjai között. Talán igaza van, butaság ezeken gondolkoznom, ahelyett hogy itt van, itt van teljes valójában és nem képzelődöm, nem álmodom, ez a valóság. - Igazad van Mr. LA. - mosolyodom el, majd a színpad széléhez húzom és leülök a szélére, de a kezét nem engedem el, így tudok felnézni a gyönyörű szemeibe. - Akkor mesélj még valamit magadról kérlek. Mondjuk, hogy miért pont idejöttél tanítani vagy bármi. Igazából minden érdekel, ami veled kapcsolatos. - mosolyodok el, ahogy felnézek rá és elgondolkozom, milyen magas. Mármint ezt eddig is észrevettem, hozzám képes, hiszen állandóan lábujjhegyre kellett állnom, ha meg szerettem volna csókolni. Szemrevételezem az arcának apró vonásait újra és újra, örömmel nézem a csillogó szempárt, ami letekint rám, a ragyogó mosolyát, ami mindig ott ül arcán. A fény megcsillan egy pillanatra a haján, szinte varázslatos, ahogy az illata most is körbe ölel. Azt hiszem odafent jókedvükben voltak, amikor őt megalkották és hálás vagyok, akárki is intézte úgy, hogy az utamba kerüljön. Azt hiszem Rómeó és Júlia tehet róla, vagy hogy még nem tudok olyan tökéletesen hangsúlyozni, vagy lehet csak a színpad, a színház. Igazából fogalmam sincs. - Azt szokták mondani, hogy valahol a világban mindenkinek van egy párja, azt hiszem én megtaláltam. - mászok fel a színpad tetejére és megtámaszkodom a vállain, immáron magasabb vagyok mint ő, most először is minden bizonnyal utoljára is. Elmosolyodom, ahogy közelebb hajolok és ismét egy mindent elsöprő csókban forrunk össze.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom, ahogy hozzám beszél, a hangjának csilingelése varázslatos erővel jár át és egy pillanatra lehunyva a szemem, csak hallgatom, sokszor fel sem fogom először, amiket mond csak hallgatom, mert a hangja elképesztően hat rám. - Én tényleg csak azt szeretném ha nem lenne bajod belőle, mert, mert akkor nem is tudom, akkor megmaradok a háttérben is, úgy értem titokban. Érted megtenném. - nézek rá, ahogy eszembe jut ennek a lehetősége is, hiszen végül is akkor ha nem tudná senki, nem is kellene ezeken gondolkozni vagy azon, hogy ebből neki problémája lehet belőle, az túlságosan nagy önzőség lenne a részemről ha hagynám, hogy bajba kerüljön. Átölelem még inkább szorosabban, mint eddig, hogy biztosítsam arról, hogy tényleg ha ez a jó megoldás én erre is hajlandó vagyok. Ismét behunyom a szemeim és lepergetem azokat a dolgokat a szemem előtt, amiket eddig történtek, olyan mint egy kellemes film, valóban mintha csak álom lenne, egy álom amiből sosem szeretnék felébredni. Olyan magával ragadó, olyan mesébe illő, olyan hihetetlen. Észre sem veszem, hogy egyre inkább szorongatom, mint aki soha nem akarja többé elengedni, aztán hirtelen egy picit arrébb lépek, nem akarom megfojtani, mert lassan már ott tartunk. - Ne haragudj, Derek, csak, végre itt vagy, úgy értem, hogy mindig is valaki olyan valakire vártam, mint te. Nem kizárt, hogy pontosan Rád. - állok meg előtte, ahogy hevesen mutogatva kezdek beszélni, sőt mit beszélni, hadarni. - Nem tudom, hogy mi lenne a helyes döntés, a helyes lépés, fogalmam sincs. Én csak azt tudom, hogy veled szeretnék lenni. - lépek ismét közel hozzá, ahogy suttogni kezdek mélyen a szemébe nézve. Olyan ez mint egy mélyen őrzött titok, amit csak vele szeretnék megosztani és vele is csak azért, mert róla szól a titok.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Ismételten elgondolkozom azokon a dolgokon, amiket mond, hogy ez az állásba is kerülhet és én nem szeretném bajba sodorni a legkevésbé sem, tehát nem is tudom, hogy mit mondjak erre az egészre. Szeretném, nagyon szeretném, de ha problémát jelentek, akkor az már úgy nincsen rendben és ez az aggodalom az arcomra is kiül, ahogy tovább gondolkozom. Csak úgy peregnek bennem az eshetőségek, hogy mik lehetnek a lehetőségek, vagy hogy végül is mi lenne a leghelyesebb megoldás. - Én nem tudom, Derek. Úgy értem, valóban ez annyira jó volna, de mi van ha tényleg a munkádat kockáztatod vele? Én, én azt nem szeretném. - rázom meg egy picit a fejem bizonytalanul, olyan rossz azt mondani, hogy nem tudom. Hiszen mégis annyira szeretném ezt az egészet. - Nem akarlak bajba keverni, mert tudom, hogy szereted ezt csinálni. Látom rajtad, imádod a munkádat és remekül meg tudnál mindenki mást is tanítani, mert borzalmas nagy alázat, szeretet és tisztelet van benned a színház és a színészet iránt. A profizmusod magas fokú, a tehetséged határtalan. Ez már nem is egyszerű munka, ez művészet, ez életcél. És ha ebbe nem férek bele ilyen módon, akkor én nem szeretnék akadályt jelenteni, nincsen jogom hozzá, hogy romba döntsem azt, amit eddig felépítettél, mert tudom, hogy keményen dolgoztál érte. - mondom szomorúan, ahogy belegondolok ezekben, mert hát valóban nincs jogom ezekhez a dolgokhoz. - Én tényleg szeretnék egy párt alkotni veled, mert amiket ezidáig mind elmondtam az valóban igaz, de csak akkor, ha nem jelentek hátráltató okot. - nézek rá nagy szemekkel, majd egyszerűen csak szó nélkül újra hozzábújok. Az ölelése megnyugtat és elfeledteti velem a a problémákat, miközben mélyet sóhajtok. Egész életemben ezt történt velem, amikor végre valami jó dolog is ért, akkor mindig számolnom kellett azzal, hogy a boldogságom nem tart majd sokáig. De Derek-et nem akarom elengedni, ő a boldogság és ha most őt is elveszítem, akkor abba minden bizonnyal beleőrülök.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom azokon a szavakon, amiket a csókunkból kiválva intéz hozzám, de közben még mindig ugyanúgy ölelem, mint előtte. - Na ha itt, ezen a kemény padlón leástad volna magad, akkor egyrészt bizonyára megtapsollak, hogy milyen erős vagy. Másodszor utánad ugrom, hogy kihúzzalak, inkább ne ásd magad sehová, ha kérhetem, mert akkor itt maradok egyedül és akkor mégis mit fogok csinálni? - biggyesztem le a számat, mint egy kisgyerek. - Még a Rómeó és Júliát se tudnám rendesen megtanulni, mert nem lenne, aki megmutassa a hangsúlyozást. - mosolygok rá ismételten, bár amióta csak a közelemben van ezt csinálom, nagyon mást nem is tudnék azt hiszem, mivel olyan boldogsággal tölt el a jelenléte, mint senki másé. - A csodálatossal viszont nem biztos, hogy egyet érthetek, de a boldog drámatanár kifejezetten tetszik. - simogatom meg óvatosan az arcát, majd bevillan egy - két gondolat a fejemben, amiknek úgy érzem hangot kell adnom, hiszen, mint ahogy már korábban is említettem neki, nem fogok eltitkolni semmit. - És most akkor mi.. mi..szóval érted..mi most.. akkor egy pár vagyunk? - kérdezem kissé félve, bár nem is tudom, miért félek ezt megkérdezni, totál bénán jön ki ez az egész helyzet, megint össze - vissza beszélek, arról nem is beszélve, hogy hozzám képest a rákok elbújhatnak, már ami a vörösséget illeti. Ég az egész arcom, úgy elpirultam és kissé félek is vajon mit fog most erre válaszolni, végül is ő még mindig tanár, én pedig a diákja és az iskolában vagyunk. Zavartan elmosolyodom, ahogy rápillantok újra, totál nem vagyok normális, hogy itt hebegek-habogok össze vissza. Megint. Remek, pedig már éppen kezdtem örülni, hogy egész szépen formálom a mondatokat, még értelmük is volt, bezzeg most. - Jól van tudom, hogy ennek a kérdésnek semmi értelme nem volt, vagyis de, volt, csak én nem tudok már megint beszélni. - nézek rá még mindig totál zavarban, de azt hiszem már egészen hozzászokott.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Ahogy feláll és magához húz már teljesen magától értetődően nyújtom ki a kezeim, hogy hozzábújva átkarolhassam. Óvatosan végig simítom a hátát, miközben hallgatom, ahogy hozzám beszél, végül pedig eltol és a kezeibe fogja az arcom, csak nézek rá nagy szemekkel várakozóan, hogy mit is szeretne elmondani nekem. Ahogy kimondja, megcsillan valami a szememben annak ellenére, hogy valóban váratlanul ér a vallomása. A szívem hatalmasat dobban és a tüdőmből ismételten kiszorul minden levegő, a lábam jobban remegnek, mint eddig bármikor. Percekig meg sem tudok szólalni, mit mondhatnék neki, tán nem túl korai vajon erről beszélni tényleg? De ha egyszer érzem, ha én is érzem. Egyáltalán létezik ilyenkor az, hogy túl korán? Elvégre szerelemben bármit szabad vagy nem, itt minden együtt töltött pillanat értékes és ki kell őket használni. Ez az egész olyan gyors, viharos, örült, végzetes, felemelő, megmagyarázhatatlan. És ha kimondom, nem rontom-e el? Nem fogom megtörni a varázst? De ő is kimondta és az, amit most érzek az minden mást felülír és felülbírál, felülmúlja minden egyes gondolatomat, kétségemet, úgy tűnnek el belőlem, mintha újra elővette volna a varázspálcáját és ütött volna vele egyet. Megtisztultam belülről, a fejemből is eltűnt az a káosz, ami eddig ott volt. Még közelebb lépek, szinte egész testemmel préselem magam hozzá, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni. - Én nem tudom, hogy korai-e vagy sem, hogy őrültség vagy butaság lenne, csak azt tudom, hogy ez az érzés, ami bennem dolgozik az nem éri meg a várakozást és az nem is ismeri az idő korlátait. Szóval, igen, azt hiszem minden ilyen jelzőt vállalok, amit csak akarsz, de szeretlek Derek. - mosolyodom el kedvesen, majd ezúttal én fogom a kezem közé az arcát, lábujj hegyre állok és megcsókolom, mindezzel megpecsételve mindazt, amit mondtam.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Már éppen tovább szeretném mondani, amit akartam, de akkor hirtelen mélyről jövő szenvedéllyel csókol meg, ezért minden, amit valaha akartam mondani egész egyszerűen eltűnik. Elfelejtek mindent, mintha kitörölnék az elmémből, mintha soha ott sem lett volna. Csak Ő létezik. Az érintése, az édes és forró csókja, a pillantása, az illata, az egész mivolta. Olyan mintha szárnyaim nőttek volna és képes lennék repülni, egészen fel messze a fellegekig, hogy aztán egy puha felhőn pihenhessek meg, az erős mégis óvatosan érintő karjai között. Hát csodálkozik még bárki is, hogy úgy érzem magam, mint aki álmodja ezt az egészet? - Szeretném, így szeretném, minden, mindent amit most elmondtál. - nézek fel rá, közben a mellkasára helyezem a kezem, aztán óvatosan végig csúsztatom a vállán majd a kezén végig simítva pihentetem meg. - Tán őrültség, tán álom, tán nem is tudom minek nevezzem, de valóban csodálatos volna, soha el nem szakadni tőled. - bújok végül az ölelésébe, magamba szívva markáns illatát, amely eltölti a tüdőmet. Azt hiszem ennél kellemesebb illat, még sosem érintett, ennél kedvesebb érintés még sosem talált meg. Azt hiszem tényleg bele lehet halni a gyönyörűségbe és akkor én most egy picit meghaltam, itt remegve a karjaiban, szorosan hozzábújva.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Az agyam ismételten kikapcsol, minden gondolat úgy tűnik el a fejemből, mintha csak kiszívnák őket onnan, mintha az érzések minden józan gondolatot megölnének. Hát ilyen az amikor az ész és a szív hadakozik egymással, bár az én estemben úgy tűnik fölényesen nyert a nagyot dobbanó érzékszerv, az érzések, amelyek újra és újra fellobbannak bennem, mint az új lángra kapó tűz. Ahogy átfordít és én kerülök a földre, automatikusan kapaszkodom meg benne, a nyakát átkarolva. Érzem, hogy a hideg padlóhoz hozzáér a testem, amitől kicsit összerezzenek, tán mert egész testem túlfűtött. De talán jobb is, hogy ne ő fekszik ezen a hideg padlón, hiszen rajtam legalább itt van a kabátja. Szorosan burkolózom az oltalmazó ölelésébe, mintha valami utolsó mentőnőövbe kapaszkodnék, mintha csak egy fuldokló lennék és ő volna az utolsó esélyem az életre. - Tolakodásnak dehogy venném, nem vehetném, hiszen ugyanazt érzem, egy perc töredéke alatt vont körbe ez a csodás varázs. - nézek fel rá csillogó tekintettel, ahogy elmosolyodom, tán még bele is pirultam. Dehogy talán, hiszen így történt. - Csípj meg, hogy nem álmodom, hogy igazi vagy és nem tűnsz el a hajnal megjelenésével. Nem szaladsz el, ha beszökik a napfény az ablakon, hogy nem maradok egyedül az ágyam szélén kuporogva, hogy nem tűnik el a pillantásod, amiben elveszek, hogy nem szalad el a mosolyod, hogy létezni fogsz és itt maradsz, akkor is ha én most lehunyom a szemem. Itt kell maradnom, mert ha kinyitom a szemem és nem leszel itt, akkor véget ér a varázslatos álom, melyből sosem szeretnék felébredni. - nézek rá egyenesen a szemeibe, hiszen tényleg úgy érzem magam mint aki álmodik, hiszen ilyen még sosem történt velem.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

- Angyal? Hol? - mosolyodom el, ahogy viccelődve körbenézek, persze jól tudom, hogy rám célzott és jól is esik, nem sok mindenki szokott angyalnak hívni, a zakkant tyúk népszerűbb megnevezés szokott lenni az esetemben, bár nem tagadhatom, hogy olykor valóban rászolgáltam ezen megnevezésre. Ahogy hozzám ér ismét átjár ez a furcsa bizsergés, egyszerre ráz ki tőle a hideg és mégis egyszerre érzem, hogy égek el a forróságtól, ami ellep. Megtámaszkodom a mellkasán, hogy ránézhessek így az az arcának összes apró vonásait jól láthatom. Nyugtató mosoly ül az arcán, szinte majd kicsattan a boldogságtól, ezért is lehet olyan igaz, amiről beszél. - Nem tudom, hogy ha egészen őszinte akarok lenni, akkor nem tudnám megmondani, de valami olyasmit érzek mint, amit te is. Úgy érzem mintha néhány lépéssel a föld felett járnék, pedig esküszöm, hogy érzem magam alatt a talajt, jelen esetben meg téged, mégis olyan mintha lebegnék. - nevetem el magam, ahogy ismét ránézek, majd az arcára teszem a kezem és végig simítok karakteres vonásain, végül az ajkaira helyezem az ujjaim és elhúzva onnan közelebb hajolok és ismét megcsókolom. Hihetetlen, hogy minden egyes csókjában, érintésében vagy pillantásában így el tudok veszni, mintha csak valami labirintusba tévedtem volna. Még mindig csak remegek a karjai között, elképesztő hatással van rám, amivel soha senki, ha ez lenne a szerelem, akkor igazat beszélnek, akik azt állítják ez a legszebb érzés a világon.