Virágoskert ♥

Ahogy behúz a bokorba írtózatosan megijedek. És közben rájövök,hogy ezek azok az embere,akik megverték őt.
Amint összeesett kifutok a bokorból és leütve a napszemüvegest a bekönyökölök neki.
A földön össze esik,aztán megrúgódom majd,amikor látom,hogy nincs púlzusa,Hopehoz rohanok és élesztgetem.
-Hope! Hope! Ébredj már fel!-ütögetem az arcát,és közben rájövök,hogy újra megöltem egy embert. Az új Camilla is gyilkos,és kegyetlen. De Hopért megéri!
Közben,Hope magához tér én meg egy újabb támadóval bánok el. Kap tőlem egy gyomrost,aztán amikor elájulva a földre zuhan oda szaladok és megpróbálom megfojtani. Az közben felébred,és kapok tőle egy kézhátast. Elindul az orrom vére,de én hosszú küzdelem után megfolytom
Hope tovább sikítozik,de már nem tudok időbe oda érni.
Végig kell néznem,ahogy lefogja az utolsó két vadember,és nem tudok neki segíteni. Ő közben eszeveszetten kiabál a segítségért,de hiába minden próbálkozásunk.
Sírva zuhanok magamba,és térdre esek. Ott sírok,rimánkodok közben pedig leordítom a saját fejem.
Borzalmasan érzem magam,hogy hiába ígértem meg neki,mégsem tudtam segíteni rajta.
Észreveszek egy fiút,aki talán tud segíteni.

Elhúzom a szám
- Kár. Viszont örülök hogy Dexel jóba lettetek. - mosolygok. Jól esik hogy ilyen megrtő és nem faggatja a múltam. A hajamhoz kapok
- Én így igazából nem szeretem. Csak zavar ha belelóg a szemembe. És nem találtam csattot.- magyaráok-De köszönöm!- az út végére nézek és majdnem felordítok. Ott áll az egyik srác... Aki elrabolt. Mielőtt még észre venne minket berántom Camyt az egyik fa mögé
-Maradj csendben!- mondom idegesen. Elkezdek remegni a félelemtől. Kellett nekem kijönni sétálni. De nem tudok rajta elgondolkodni. Hirtelen valaki elkapja hátulról a nyakam. Annyi időm sincs hogy kiáltsak Camynak aki mögött egy másik ember jelenik meg. HAsba verem a támadómat és próbálok ordítani a lánynak de érzem hogy valaki rácsap a hátamra.FElkiáltok és földre esek.

Meglep,hogy a történtek után képes mosolyogni,és tud viccelődni. Ez azért pozitív dolog. Ezennel felfogadom magamnak,hogy kizökkentem ebből a súlyos traumából. Muszáj tennem valamit,hogy ne érezze magát ennyire rosszul. Látom,hogy fáj neki,de túl konok ahhoz,hogy ezt nyíltan vállalja. Na de én így szeretem,és megszoktam már,hogy nem szeret panaszkodni.
-Nos hát,a betegségen kívül semmi sem történt,csak rossz-húzom el a szám-szakítottam a Deszkással,mert megtudta,hogy megcsókoltam Seant. Ezért egyszerre két csajjal csalt meg,én meg megtaláltam őket. Dexxel viszont egész közeli barátság alakult ki,rengeteget szoktunk beszélni a tengerpart hullámait bámulva.-mosolyodom el.
Tudom,hogy szereti Dexet,és igazán szoros kapcsolat köti őket össze.
-Nagyon jól áll neked,így összekötve a hajad!-mondom neki,hogy addig se jusson eszébe a sok iszonyú emlék.
Muszáj helyrejönnie értem,és Dexért. Meg saját magáért!
Közben tovább sétálgatunk,közben pedig elmerengek az olvadó tájban.

A vicc kedvéért elkomolyodok
- Igen. Camy képzeld. Már volt köztünk valami. Èppen tegnap előtt. Egybként igen,van tesója. Én nagyon örülök neki. Szinte együtt nőttek fel, Dex azt mondta. Végre van mellette valaki a családjából. Mondjuk még nem sikerült vele össze futnom. Kár... Biztos aranyos. Ha hasonlít Dexre- egy kicsit arrébb húzódok a hátam miatt- már kezelés alatt vagyok. Majd idővel begyógyul. Nem annyira rossz- magyarázok. Pedig ha tudná mennyire fáj. De próbálok helyette nagyokat mosolyogni- De a betegségen kívül mi történt veled amíg távol voltam? Mesélj valami jót is- karolom át

Látom,hogy gondterhelt,és ahogy sétálunk kezdek feloldódni.Érzem,hogy kínos neki ez a téma,de még úgy is vissza térek majd rá..
Felnevetek,ahogy hallom amit mond.
-Dexxel? Egymás mellett? Ketten?-mosolygok és próbálom terelni a rossz hangulatot..
-Mindig is tudtam,hogy van köztetek valami-kacsintok rá és érzékeltetem vele,hogy vicc az egész.
-És neked? Pasi? Vagy Dex? És ki az ő unokatesója??-nézek nagyot és mintha rémlene a kórházból egy fiú,akinek voltak hasonló vonásai Dexxel.
A modora és talál vele,de a nevét ha fejbe ütnek sem tudom megmondani..Martin? Vagy..Mathias?
Fogalmam sincs,de kiderül
Közben tovább nevetgélek vele,amikor megérintem a hátát,és hangosan szisszen a fájdalomtól.

Látom hogy nem akar nekem hinni. Ez nem jó így. Hiszen tudom hogy mire képesek. Bár jobban örülnék ha nem így lenne. Nézem ahogy a lehelete felszáll majd eltűnik. Elgondolkodok. Nincs ember aki mellettem lenne rajta és Dexen kívül. Szeretem őket. Furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Nem szerettem ennyire még senkit úgy ahogy most őket.
- Camy sajnálom hogy ezeket mondom. De szeretlek mint a saját tesómat és lehet hogy megtudod védeni magad-itt elgondolkozok- de lehet hogy nem. És nem kockáztatok. De most nem akarok erről beszélni-sóhajtok fájdalmasat.
- Képzeld múltkor azon "vitáztunk" Dexel hogy ki hol aludjon. Mert az unokatesója az én helyemre költözött. Végül arra jutottunk hogy mi alszunk együtt-nevetek. Jó lenne ha ez a nevetés önfeledt lenne. Úgy örülnék ha anyám végre eltűnne az életemből örökre...

Türelmesen végighallgatom amit mond aztán tovább sétálunk.
A lehelletem látszik a levegőben,kissé vacogok a hidegtől és ebben az idegesség is közre játszik. Nem tudom felfogni,hogy miért nem érti meg,hogy a nálam levő vegyszerek,amiket a nagynénémtől örököltem halhatatlanná tehetik,és begyógyíthatják az összes sebét. Már én is halhatatlan lettem,de nem mondhatom el neki. Végig kell majd néznem,ahogy meghalnak a szeretteim.
Borzasztóan fáj,hogy azt hiszi megölhetnek engem. Nőtt az erőm,és nem tudnak legyőzni.
Láto,hogy szívesen terelné a témát,de nekem valahogy nincs kedvem hozzá. Szívesebben beszélném meg vele azt,ami igazán nyomaszt.
-A pasikkal? -kerekedik el a szemem-Velük aztán semmi érdekes. -mondom teljesen megnyugodva. Várva a csodát,ami megnyugtatna engem..

-Nem tudsz megvédeni. Túl erősek... Nem akarom hogy kinyírjanak. Elég hogy egyszer majdnem megtették velem. Nem maradhatok veled.. Bármikor elkaphatnak ha látnak velem. Olyan ez mint egy rosz film Camy. Ebben az egy hònapban még aludni is alig mertem. Ez mostmár változott Dex miatt. De félnem még félnem kell. Nem lehetsz mindig mellettem bármennyire is szeretsz vagy szeretlek. Majd megvédem magam. Tegnap is azt tettem..-sóhajtok egy nagyot. Nem akarom hogy azt higyje legyőzheti ezeket az embereket. Nem tudja. Megvédem őt. Nem eshet senkinek baja. Hogy megpróbáljam terelni a témát elmosolyodok
-És a pasikkal mi a helyzet?- kacsintok rá. Már elegem volt a rossz Gondolatokból.

Kezd kitisztulni a kép,és kezdek megbizonyosodni a valóságról. Bánom,hogy ennyire megszidtam,és kezdek egyre bizonytalanabb lenni önmagamban. Abban mér egész biztos vagyok,hogy nem potyára éreztem ekkora aggodalmat. Szóhoz sem jutok,nem tudom mire véljem. Most már még inkább féltem ezektől a mondatoktól. Fogalmam sincs,mit mondjak erre,csak az eggyüttérzésemet tudom kifejezni.
-Hogy mi van? Nagyon sajnálom. De azért jobban vagy már? Szóhoz sem jutok,annyira hihetetlen. Csípj meg kérlek,ez biztosan csak egy rossz álom.-nem akarom elhinni amit mond,valahogy nem tudatosul bennem. Teljesen önkívületi éllapotba kerülök,és küzdök magam ellen,hogy nem kapjak síró görcsöt.
-Ne félj! Nyugodj meg,nem lessz semmi baj.-próbálom megnyugtatni,miután rájövök,hogy ez tényleg megtörtént. Talán jobban félek,mint ő,de ezt nem tudhatja meg.
Közben vérben kezd forogni a szemem,és örök bosszút esküdök ellenük.
-Majd én vigyázok rád! Mellettem biztonságban leszel,majd én megóvlak mindentől. -kacsintok rá,de legbelül óriási haragot érzek az elkövetők ellen.
Próbálom megnyugtatni,és igyekszem biztosítani arról,hogy nem kell nyugtalankodnia.
A testvéremet bántották. A nővéremet verték meg. Kisebb vagyok nála egy évvel,de megvédem,ha az életem is lesz az ára.
-Te ne félts engem nővérkém. Én a jég hátán is megélek,és amúgy is a rossz pénz el nem vész!-próbálok nyugottságot színlelni miközben teljesen ki vagyok akadva. Bizonyára nem vagyok elég meggyőző,de akkor sem adhatom fel. Ha képes voltam legyőzni a vérrákot,akkor erre is képes leszek. Az igazság mindig győz!

- Nem akarok megnédeni senkit- meghökkenek. És én nem voltam itt mikor beteg volt. Milyen barátnő vagyok-Sajnálom hogy nem voltam itt. Az igazság az... Hogy elkaptak. Elhurcoltak anyám emberei. Bátnottak megvertek. A seb a hátamon...- megfordulok és a pólómat felhúzva megmutatom a sebet- Rámütöttek ostorral... Menekülnöm kellett. És ide nem jöhettem vissza mert elkaptak volna titeket is. De egyszer megöltek. De Dexter rám talált és megmentett. De tegnap előtt láttam őket itt!!! Érted??- emelem fel a hangom a félelem miatt. Eszembe jutnak a dolgok amiket egy hónapon keresztül átéltem - Azért ráztalak le mert nem akartam hogy téged is megöljenek. Féltelek Camy!
Össze húzom magamat. Így elmondva még tehetetlenebbnek érzem magam. Egyszerűen félek. És ez az érzés szörnyű...
- Kikaptak az ágyból és elvittek... Félek tőlük. Mostmár ezt nem tehetik meg mert Dexter ott fekszik mellettem. De... Rettegek...- öntöm ki a lelkem neki

Tulsagosan is jol ismerem ot,szoval nem tud nekem hazudni. Latszik,hogy at akar ejteni,de nem tud. Nem ma szalltam le a falvedorol,szoval atlatok a hazugsagan. Nem tudom miert titkolozik? Nem tudna nekem elmondani nyiltan ilyen korulirt hazugsagok nelkul?
Aggaszt,hogy nem bizik bennem,csak ennek okat nem tudom.
Kisse cinikussa vallok,mert utalom,ha be akarnak csapni.
-Ohh,talakozod? Nem haragszom,de hogy is? A sebet a hatadon is ott szerezted? Nem hiszek neked Hope,szoval jobb,ha nem probalsz meg becsapni. Mi tortent? Ez nem jatek,el kell mondanod! Nem tarthatod a hatad,es ezt most szo szoros ertelmeben is mondom. Ne kontorfalazz,inkabb legy oszinte,es vald be mi tortenik korulotted!-csak ugy omlenek belolem a szavak,mert igazsagtalannak erzem,azt ahogyan velem viselkedik.
-Az egeszseg nem jatek Hope! Hidd el en tudom. Harom hete meg korhazban fekudtem,es nem tudtam allni a labamon. Leukemias voltam Hope! Erted? Leukemias!
Nem jatszhatod el az eleted csak, igy,hogy veded a tettest. Rendorsegen voltal mar?-nezek a szemebe,es latom,hogy banja a dolgokat.
Sajnalom,hogy igy kellett megtudnod. Nem akartam ezt elmondani neked,de ha csak igy terithetlek eszhez,akkor vallalom.
Hihetetlenul bant ez a kozvetettseg,amit felem sugall. Zavar,hogy szamara nem vagyok megbizhato,es nem meri elmondani nekem a dolgait.
Minden esetre a leteremtes utan remelem eszhez ter.

Nehezen véve a levegőt sántikálok. A tegnapi napról gondolkodok. Már megint elkaptak. Már megint elvertek. Már megint nem tudtam magam megvédeni. Olyan szerencsétlennek érzem magam hogy azt nem tudom elmondani. Mért kapnak el mindig? Aztán a gondolataim ráterelődnek Camyra. Szegényt ott kellett hagynom. gy elmondtam volna neki hogy mi bánt. De nem bírnám elviselni hogy őt is elkapják és át kell élnie amit nekem. Hirtelen meghallom ahogy köszön. Lenézek.
-Szia! Minden oké? kérdezem és mellé ülök. A fájdalom belenyillal a lábamba és hangosan felszisszenek. Tegnap elég csúnyán elestem azért most már hivatalosan is minden végtagomon van egy sérülés. Nem nézek ki valami jól... És ezt Camy is észre vette. Látszik hogy sejti hogy nincs rendbe valami. El kell mondanom neki. Kénytelen leszek.
-Bocsánat hogy tegnap úgy leléptem. De már minden oké. Csak találkoznom kellett... valakivel füllentek. Látszik rajta hogy nem győztem meg. De mit tudok csinálni? Ahogy néz rám... Olyan mintha látná a gondolataim.

A kiszaradt virag szarak kozott kovalygok,es ugy erzem en is az vagyok. Nyugtalan vagyok,hisz a baratnom,akit szinte noveremnek tekintek bajban van. Valami nagy bajban,es fogalmam sincs,hogy mi tortenik. Karban tett kezzel kell vegignezem,ahogy szenved?
Nem tehetem! Valahogyan muszaj segitenem neki,de nem tudom a problema forrasat. Egyre rosszabb gondolatokkal szembesitem magam,es egyre inkabb elsapadok a szomoru igazsagtol.
Regebb meg mindent megosztott velem,oromot es kint is. Erre most,leraz,mintha nem is ismerne.
Valami oriasi galiba veszi korul,amibol egyedul nem fog tudni kikeveredni. A baratnoje vagyok,sot a testvere. Ha nem segitek,talan meghal,vagy ki tudja,mi lesz vele akkor. Szeretem,es nem tudom csak ugy vegignezni,hogy megjarja a poklok poklat. Borzalmas gondolatok jarnak at,es egyre idegesebb leszek.
Kozben Isaac is eszembe jut,aki irto kedves srac,viszont mar ket hete nem talalkoztunk. Bejon nekem,es azt hiszem nincs a legjobb lelki allapotban. Fel kellene keresnem,es segitenem kene rajta.
Egyre inkabb lepnek el a gondok,s nem tudok segiteni rajtuk. Megvaltoztam,es mar nem tudom vegignezni,ha szenvednek a korulottem elo emberek.
Zavarja a lelkiismeretem,s nem hagyhatom annyiban.
Kozben megjelenik az emlegetett szamar,es nem birom a kivancsisagom.
-Szia Hope!-mondom aggodva,s mar a kerdeimet probalom megfogalmazni. Nem hagyhatom annyiban,ezt el kell meselnie. Nem hagyhatom,hogy a pokol legmelyebb bugyraba keruljek,az onzosegem miatt.

- Nem te hoztad rám Lucifert, Chris, ezt el kell hinned nekem. - nézek rá, ahogy belegondolok a múltamba, a történetembe, amelyet már akkor megírtak, amikor ez az egész világ teremtődött. - Minden a kezdet kezdetén dőlt el, ők akik hittek a jóban, szörnyű csapásként döbbentek rá, hogy semmi sem tökéletes és amikor Lucifer megölte Nimuee-t, csak akkor jöttek rá igazán, hogy ahol jó van, ott a gonosz is felüti a fejét, mert erről szól az egyensúly. Az egyensúly, amit ők maguk teremettek és a tudat, hogy talán ezzel mindent elrontottak örökké emésztette őket. Ők is talán csak féltek, hogy az a világ, az a jó, túl korán veszik oda, a kicsinyes hatalommánia miatt. Kendra talán, amikor varázsolni kezdett, akkor nem gondolt bele, hogy idáig fajulnak a dolgok, ők talán nem is tudták, hogy ennyire nehéz lesz. De Chris, nem te voltál, aki rám hozta Lucifer-t, hiszen ő már akkor tudta , hogy egyszer el fogok jönni, amikor belökték a lángoló láncai közé. Végig várt rám, mindenki csak eszköz volt a kezében, Gabriel, a követői, én...bábuként irányított engem is és bár fáj ezt kimondanom, de azt hiszem, hogy téged is, az volt a célja, hogy bántson téged. De had mondjak valamit, most módomban áll, hogy tegyek valamit, azért, hogy jóvá tegyem ezt neked. - bámulok a szemeibe. - Szeretnék neked boldogságot biztosítani, hogy olyan életed lehessen mellettem, amit elképzeltél, mint amikor Milánóban voltunk emlékszel? - fogom meg a kezét, ahogy megszorítom, közben hallgatom a szavait, amelyek teljesen belém ivódnak, ezek már a részemmé válnak. Mind erős impulzusként ér és mind megmozgat bennem valamit, ha behunyom a szemem, érzem, ahogy a lelkem láthatatlan húrjain játszik. Ez a dallam, az a tökéletes dallam, amit a hátralévő életemben mindig hallgatni szeretnék. Ha a szemébe nézek mindig látom azt az angyalt, akit az első találkozásunkkor, hiszen még most is ott van a szívében, ott bontogatja a szárnyait, kitörésre készen. Sosem fogom megérteni azokat az embereket, akik ezt nem vették észre, akik egy pillanat erejéig sem tudtak túllépni önmagukon és az ítélkezéseiken. Bár látva láttak, mégis szemük sötétségbe borulva vakult el. Ráemelem a tekintetem, ahogy a karácsonyról beszél és eszembe jut a nem olyan rég elmúlt ünnep és az, hogy bár szerettem volna ha érzi a szeretet legteljesebb csodáját, ehelyett csak azt tudtam adni neki, hogy összeestem a padlón holtan a Mester keze által. Szeretném valahogy mégis megmutatni neki, hogy igenis boldogok leszünk, boldogok, mint ahogy megálmodta, amikor ott voltunk ketten a családi házunkban. Igen, így lesz, nem lehet másképp. Gondolataim közepette a karjaiba kap, majd megcsókol, amit jólesően viszonozok, kellemes borzongás fut rajtam ismét végig, közben átkarolom a nyakát. Elindulunk az iskola irányába, a fejemet a vállán pihentetem meg. - Istenem, ne vedd el tőlem, kérlek. - suttogom, majd egy puszit nyomok a vállára, ahogy belépünk az ajtón.

Semmi sem sziklaszilárd, bár remélem az álmaim azok lesznek, ha pedig nem, hát így jártam, szövögetek tovább! - mosolyodom el - Megértelek Mia! Egyedül sosem jó, a szeretteink nélkül nem! Bár mit tudok én erről.. - emelem meg a szemöldököm egy pillanatra.
Leveszem a kabátom majd ráterítem - Hiszek neked! Nem kell aggódnod! Ne gondolj a halálra kérlek! Engem borzaszt el, akárhányszor látom magam előtt a képet nem megy ki a fejemből! Csak egy napot adj, és minden rendben lesz! - puszilom meg az arcát ahol végigcsordult a könnye - Én hoztam rád ezt az egészet, sajnálom! Kezdhettem volna másban is hinni, de nem, nekem Lucifer kellett és meglett a következménye! - szalad ráncba a homlokom a dühtől - Szeretném ha ez meg sem fordulna benned! Mi együtt, de nem, én nem akarom, hogy menekülnöd kelljen, borzalmak közt, gonoszság közt! Egyszerűen ez nem élet! - nézek rá ahogy végigcikáznak rajtam a gondolataim - Nem, pusztulniuk kellett, én is oda jutok, de nem most, nem veled! Ha hallották is, azt kapták amit megérdemeltek, jókora bűntudattal! A karácsony szép ünnep, családias! - mosolyodom el halványan - Szóval a sors kifürkészhetetlen útjai?! - kapom a karomba majd megcsókolom - Erről mesélj nekem odabent! Kíváncsi vagyok! - indulok el vele be az iskolába. -

- Azt meg sem akarom hallani, hogy ha te már nem leszel. - szorítom az arcomat a mellkasának, ahogy továbbra is erős ölelésébe burkolózom, miközben a félelem is egyre inkább erőt vesz rajtam. Újabb remegés fog el a rettegéstől, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel soha nem is tudtam. - Értsd meg, ennek az egésznek, csak akkor van értelme, ha te is ott vagy. Nem tudok abba a házba egyedül belépni. - gyűlnek könnyek a szemembe ismételten, ahogy belegondolok a szavaim esetleges lehetőségébe. - Mert annak nincsen értelme, tudom, nélküled nincs értelme. - mondogatom egyre többször és egyre erősebb hangsúlyt erőltetve a szavakra, hogy elhiggye azt, amiről beszélek. - És tudod, hogy miért? Mert te jelented számomra az életet. Mielőtt megismertelek, minden gondolatomat az töltötte ki, hogy el kell hagynom ezt a világot, állandóan az öngyilkosság erős tudata volt bennem, és tudod hogy nem ijedtem meg tőle. Én nem félek a haláltól, hiszen már annyiszor voltam a küszöbén és azon is túl, hogy nem ijeszt meg. Az ijeszt meg, ha egyedül maradok, nélküled. - emelem rá a tekintetem önkéntelenül is lefolyik egy könnycsepp az arcomon. - Ha olyan ember miatt kell meghalnom, akit szeretek, akkor a halál nem tűnik borzasztónak. De ha anélkül az ember nélkül kell élnem, aki szeretek, akkor az élet igenis borzalmas. - szipogok. - Úgyhogy, tetszik vagy sem, ki fogok állni érted, legyen szó bármiről, hiszen eddig is már annyi mindent megoldottunk, nem? - nevetem el magam a könnyeim közepette, tényleg mint, aki megőrült, mostanság úgy viselkedem, de megőrjít a tudat, hogy elveszíthetem. - Mi. Mindig. Ezt értsd úgy, hogy jöjjön bármi én készen állok rá, hogy szembe nézzek vele. Jöjjön ezután bármi, kelljen menekülve élnem vagy borzalmak közt vagy bárhogy, ha rossz jön, azt is vállalom, mindaddig, amíg ez a két szempár néz rám esténként. - teszem a kezem az arcára, óvatosan megsimogatva azt. - Szeretlek, Christian. És nincs több kérdés vagy gondolkodni való. És ha ez talán segít, akkor tudom, hogy az angyalok megbánták vagy megbánták volna, ha életben maradnak. Én bocsánatot kértem tőlük és azt hiszem, hogy hallották, furcsa, de mikor kicsi voltam, karácsonykor mindig elképzeltem egy angyalt, úgy hívtam, hogy Kristály. Nem tudom miért, de amikor kitaláltam még 3 éves voltam így aztán később eszembe sem jutott változtatni rajta. Egyszer azt kértem tőle, hogy had találkozzak vele. Azt hiszem sikerült, végül is a Christian, akár Kristály is lehetne. - mosolyodom el, ahogy az arcát fürkészem.

Végigborzongatja a csók.. hazudnék ha azt mondanám nem esik jól látni, hogy így megérinti.
Élvezem, mert ezzel is megmutatja, hogy viszonozza, amit érzek, így elmosolyodom én is - Igazad van! - nézek rá - Azokat a sebeket Te gyógyítod be, Mia! Senki más! - válaszolom - Az angyalok már csak ilyenek, és mivel a vezetőjükké avanzsáltak, a felelősség az enyém! - húzom el a szám - Köszönöm, hogy ennyire támogatsz és mellettem vagy! - puszilom meg a kezét - Ne szégyelld a könnyeid, kérlek! - emelem meg az állát - Azok az emberek nem miattad haltak meg Mia! És immáron menekülnöd sem kell, egyrészt mert vigyázok rád, másfelől meg nincs aki bántson! Nem is lesz! - mosolyodom el biztatóan - Lucifer és a Mester egy szinten voltak.. - szitkozódom magamban - De az angyalok közül Gabriel időben észbe kapott és a pártunkra állt! Ezért hát az angyaloknak is tiszteletet kellett volna tanúsítaniuk, hiszen ha Gabe képes volt a változásra, akkor mi miért nem!? Legalább is szerintük?! Ítélkező banda az egész, ők sem voltak soha jobbak! Sem egyikünknél sem másikunknál! - nézek rá tanúsítva az állítást - Nem fogok az utadba állni, természetesen tiszteletben tartom a döntéseid! - bólintok rá - De az életedet, ott nem fogom kockára tenni! Ha kell az egész Tanács elpusztul, de Te Nem! - mondom határozottan - Szeretlek Mia! Nagyon! - simítom meg az arcát - Büszke vagyok rád, határozott vagy! Erős! - mosolygok - Nem, azt nem! Nem hagyom, hogy ebbe belehalj! A Mi együtt jó, ebben igazad van, de szeretném ha egyszer a gyerekeinknek Te ott lennél, ha én már nem tudnék! Ha annak a rengeteg kiscicának lenne egy olyan kedves és törődő gazdája, mint amilyen Te vagy! - ölelem vissza szorosan - Életem végéig szerelmes leszek beléd, és ezt a halálom sem törölheti el! Az utolsó valami boldogabb legyen! Amit a szívedből szeretnél! Ne az angyalok hada ott fent! - rázom meg a fejem - Örökre vigyázni fogok rád, te vagy az életem! - puszilom meg a fejét ahogy a karomban tartom - És mérhetetlenül boldog vagyok, hogy velem vagy, hogy szeretsz és fontos vagyok neked! Ez mindennél többet jelent és ezért érdemes kitartani és élni! - mosolygok könnyes szemmel. -

Viszonozom a csókját, amely vibráló erőként fut végig minden egyes porcikámon, hogy apró remegéssel jólesően törjön ki rajtam a boldogság.
- Azt gondolom, hogy valahol senki nem tehet erről. - nézek a szemébe, ahogy a kezével megsimogat, nekem pedig egy apró mosoly kerül az arcomra. - Azt hiszem, hogy mindannyian csak a magunk módján, de jobbá akartuk tenni ezt a világot, még akkor is, ha néha nem sikerült. Akkor is, ha sokszor elestünk a kikövezett úton és akkor is, ha ott ragadtunk időről időre bámulva a saját sebeinket, közben azt hajtogatva, hogy nagyon fáj. De látom, ahogy rád nézek, minden pillanatban látom, hogy a sebeid, amiket az úton szereztél, azok mélyek és valóban nagyon fájnak, de ebben az a csodálatos, hogy Te sosem ragadtál ott. Felálltál és továbbmentél, nem kerestél kifogást, nem kerestél bűnbakot, csak mentél előre és ettől, nézz magadra, a sebeid szépen lassan begyógyulnak. Ha benned hibást keresnek, vagy vétkezőt, akkor ők tévednek a legnagyobbat. Mindenki követ el hibákat és mindenki okozhat fájdalmat, csalódást, mert ilyenek vagyunk, az érzések tesznek minket ilyenné. Ha nem éreznénk talán könnyebb lenne, de akkor üresek lennénk és mindettől függetlenül azt gondolom, hogy nincs olyan bűn, amit ne lehetne megbocsájtani. Ezért aztán ha nem tudsz magaddal vinni, akkor is menni fogok és akkor is elmondom nekik, hogy tévednek veled kapcsolatban, nagyon tévednek. - nézek a szemébe, ahogy az esti holdfényben megcsillan egy könnycsepp a szememben, amiért aztán lehajtom a fejem az pedig kihullik a szememből egyenesen az összekulcsolt kezünkre. - Az én életem felett mindig csak döntöttek. Olyan borzalmakat kellett elviselnem, amiket soha nem akartam. A múltammal együtt élni és hogy emberek haltak meg miattam, hogy én vagyok a leghatalmasabb boszorkány, hogy az erőm és a hatalmam miatt örökké talán menekülnöm kell, ezeket még talán ma sem tudom elfogadni. Aztán Lucifer, az angyalok, a Mester, a családom elvesztése, én ezeket egyiket sem akartam, de nem volt választásom. - emelem rá a tekintetem nyelve egy hatalmasat, hogy az ismét kitörésre készülő sírásom visszatartsam. - De most van választásom, Christian. Most először eldönthetem, hogy mit szeretnék és ha már van jogom arra, hogy döntsek, akkor meg is teszem. Tehát nem érdekel, ha egy egész királyi tanács fog  velem szemben hadakozni, ha maga a Mindenható fog elítélni, akkor sem érdekel, mert ők hozták meg helyettem a döntést. Most az egyszer úgy érzem, hogy nem kívánok egyetérteni azzal, amit ők akarnak, azzal, hogy elvegyenek tőlem, mert ez nem igazságos. - mosolyodom el zavartan, ahogy végig fut rajtam a saját szavaim súlyossága és megdöbbentő tény, hogy tényleg a saját döntésem eredményeképpen született meg bennem ez az erős elhatározás. - Ha téged visznek, vigyenek engem is, mert most mi vagyunk, mindörökre. Ha nem adnak lehetőséget nekünk a boldogságra, akkor nem adnak, de nem akarok úgy élni egy percet sem, hogy te nem vagy itt. Lehet, hogy ez lesz életem utolsó kívánsága? Előfordulhat, de akkor sem hagylak magadra. - bújok hozzá, hogy megöleljem és megerősítsem benne is a tényt, hogy amit mondtam, az valóban így is fog történni.

Az egyik kezemet az arcára teszem majd közelebb húzódva gyengéden megcsókolom - Te mentetted meg ezt a szigetet, helyrehoztad a hibád! - nézek rá majd a kezünkre ami összefonódott - Ha szeretnél velem jönni nem tarthatlak vissza, de nem hiszem, hogy betudlak juttatni a Királyságon belül is! Nagyon nehéz oda bejutni még egy angyalnak is, de nem foglak kint hagyni, nem engedem, hogy bajod essen! - simítom meg az arcát - Az igazi hibás ebben az egészben valójában én voltam! Ha időben veszem észre Lucifer tervét és átállok a jó angyalok közé a Királyság Tanácsához, akkor elkerülhettük volna, hogy féljenek és akkor is lázongjanak! Hisz kitaszított voltam és azt hitték, hogy ártani akarok! Ami valójában talán így is volt, de azóta megváltozott! Ha akkor az élükre állok és én vezetem őket, esélyük sem lett volna a kételkedésre, de mivel nem így volt és téged is belekevertelek elítéltek mint, ha te is bűnös lennél holott nem voltál az! Csodálatos királynő vagy Mia! - mosolygok rá biztatóan - Megtettél mindent amit csak lehetett és bátran küzdöttél ellenük, ezért hát senki se merje a szemedre vetni, hogy hibáztál és bűnös vagy mert az Életedet adtad, hogy ez a sziget és lakói ne pusztuljanak el, hogy a Mester eltűnjön és mindezek mellett, Te többet szenvedtél mint ők! Igazságtalanok, ha azt hiszik önös érdekeid miatt alakult így és felelősségre vonnak! Hisz helyrehoztál mindent! Sőt én úgy gondolom, hogy ez Nem a te hibád volt! Senki sem tudhatta, hogy így fog végződni! Az igazi hős ebben az egészben Te vagy, mondjon bárki bármit! Többet tettél, mint ártottál és ezt befogom bizonyítani! - nézek a szemébe - Nekem a legbátrabbak legbátrabbika vagy! - puszilom homlokon - Mi, mindörökre! - ismételem a szavait elmosolyodva - Szeretnél velem ott boldog lenni?! - csillan meg a szemem - Szeretnék veled menni oda, sőt szeretek ott lenni ahol Te vagy! És ha ez az a hely, a világvégére is veled tartok! Azon az estén, amikor a karjaimban aludtál volt egy álmom, Milánóhoz volt köthető, a Dómhoz, a barátainkhoz! Amikor pedig a képek előtt álltunk, dallamos hang, mosolygós és vidám kis gyermekek jutottak eszembe! És Alessio szobránál töltött el az a béke, szerelem és boldogság, amit Veled akartam érezni! Az a tiszta és mélységes szerelem, amit egymás iránt érzünk, ami a csillagokban köttetett és amit senki sem szakíthat szét! Amit őrizni fogok mint a legféltettebb kincsemet, amíg világ a világ, amíg mellettem vagy és élsz! Amíg meg nem öregszünk! Mennybéli érzés volt, mint ha elértem volna azt amit kerestem, és onnantól már nem kellett semmi több! Az a pillanat volt az, amikor rájöttem ki vagyok és mit akarok! A végzetem beteljesülése! - nézek bele abba a szempárba, amely a megismerkedésünkkor elvarázsolt és magával ragadott Örökre, amely békét és csendességet sodort hullámzó, viharos tengerem felszínére. -

Oltalmazó ölelésébe bújva, óvatosan teszem a fejem a mellkasára, miközben lehunyom a szemem és hatalmasakat szippantok az éjszakai, tiszta levegőből, amely lassan tölti ki a tüdőmet. Ahogy hallgatom a szavait, ahogy formálja a mondatokat a lezárt szemhéjam vászonná változik és mint egy régi mozifilm úgy peregnek le előttem az elképzelt képkockák. Nyugtatólag hatnak rám ezen csodálatos elképzelései és a szörnyűséges káoszból, ami keletkezett bennem az elmúlt percekben, egyik pillanatról a másikra rend varázsolódik. Minden a helyére kerül, úgy érzem így végre mindennek van értelme és ha bár sok volt a rossz, amin át kellett mennünk, akkor is megérte, ezért az egy pillanatért megérte. Amikor a szemébe nézhettem és szinte lélegzet visszafojtva mondhattam el azt, hogy csak Ő az, akire szükségem van. Éreztem és tudtam, hogy ez az aprócska gondolat, amely bennem született meg az ő egyik szívdobbanásában él majd tovább.
- Ha elé kell majd állnod, ott akarok lenni veled, nem foglak magadra hagyni, ahogy te sem tetted soha. És bár nem szándékosan csináltam, de valahol tényleg én nyitottam meg az utat a Mesternek, ezért aztán nem is helyénvaló az, ha egyedül járulsz a színe elé. Ha hibásokat akar keresni, akkor nem a megfelelő embert vonja felelősségre a te személyedben. Nekem kellene ott állnom és ne mond, hogy nem. Valójában azt hiszem, hogy ez egy nagy összeesküvés elmélet, amiben mindenki csak egy bábú. De én elrontottam, csúnyán elrontottam, előbb Luciferrel, aztán azzal a repedéssel, a Mesterrel, még az angyalokkal is. Azt hiszem az őseim nem igazán ilyen királynőre vágytak. - mosolyodom el kínosan, ahogy visszaemlékszem az első napra amikor tudomást szereztem a kilétem valódiságáról. Ahogy bevillannak a halvány emlékképek az autóbalesetről, majd arról a férfiról, aki gyenge testem felett állva kést szegez rám, végül pedig lehullik a feje, mintha csak egy guillotine-nal csapnák le. Feldereng bennem pontosan ugyanaz a megnyugvás, amit akkor éreztem, amikor Dexter először nézett a szemembe és mondta nekem, hogy: " Megvédelek királynő! " Ő volt az, aki elmesélte a történetem, aki többet tudott rólam, mint én vagy valaha is az egész családom, pedig Dexter-nek semmi köze sincsen a felmenőimhez. - Ezért aztán nem is fogom hagyni, hogy egyedül menj! - zökkenek ki a gondolataimból, folytatva a Christian-hoz intézett szavaimat. - Ha folyton elmenekülnék minden elől, amikor csak felelősségre kerül a sor, akkor nem lennék olyan bátor, mint ahogy te mondtad. - emelem rá a tekintetem, melyben azt hiszem most a határozottságomnak nem csak a szikrája pattan ki, hanem az erős hitem és a támogatásom lángja is lobog. - Csináljuk együtt, legyen most akkor ez a valaki, aki én vagyok, és az a valaki, aki te vagy, legyen mostantól mi. - mosolyodom el majd egy pillanatra a tenyeremre pillantok, aztán belekulcsolom a kezem az övébe és megszorítom. - Mi. - ismétlem meg az utolsó szót. - Mindörökre. Hiszek abban, hogy egyszer mindenki boldogan fog élni és hiszek azokban a dolgokban, amiket te most az előbb elmondtál, jöjjön bármi, tudom, hogy ezért érdemes kitartani. Amikor azt kérdezted tőlem, hogy nem gondoltam-e arra, hogy visszamenjek Milánóba, azt mondtam, hogy már nincs miért odamennem. De amikor ott álltunk a házunk nappalijában a családom festményei és fotói előtt, amikor ott aludtunk a szobámban, akkor rájöttem, hogy mégis csak van még miért odamennem. És ez a valami a veled való közös életem, Christian. - nézek a szemébe, hogy őszinte szívből jövő vallomásom az ő szemében tükröződjön vissza.

Gyengéden letörlöm a könnyeit ahogy a karomban tartom - Öntsd ki a szíved bátran, szeretném tudni mit érzel! - nézek a szemébe - Sosem vehetnek el tőled, ahogy téged tőlem! Nem hagyom, nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen! - mondom ki határozottan - Az égiek miatt nem kell aggódnod! Egy valaki van ott fent, akivel tárgyalni fogok, és Ő hallja az imáidat, tudja mennyire fontos vagyok neked és mit jelentek! És ha olyan igazságos mint amilyennek állítják, megadja a lehetőséget, hogy szabad akaratommal azt válasszam amit, és akit szeretnék, és ez TE vagy! Életem végégig Szeretni foglak! Történjék bármi, legyen még száz olyan alkalom amikor veszélyben forog majd az életünk, vagy nyugodt napokat élünk meg, utazzuk be a földet, vagy kötődjünk egyetlen egy helyhez mindent csak Veled! Megvédelek ahogy megígértem, és megadom neked azt a boldogságot amire mindig is vágytál! Azt a békét, amit akkor láttál a szememben első nap, amikor össze találkozott a tekintetünk! Felidézzük azokat az emlékeket, amiket a felhőn töltöttünk, megannyi találd ki, vagy gondoltam egy szóra és te gondold tovább játékot fogunk még játszani öregkorunkra! Ha akarod végig kergetőzhetjük is a napokat, akár ezerszer elmesélem neked Alice történetét és a csillagos ég alatt a karomban tartva figyeljük a felhőket és a csillagokat, és találgatunk vajon mire hasonlíthat! Akár kertészkedhetünk is, tudom, hogy mennyire szereted a virágokat vagy a Dómnál etetjük Luce ismerőseit, ha ehhez volna kedved! Akár levelet is írhatunk Alessio-nak, hogy Mi végre tényleg megtaláltuk a boldogságunkat, szerelmet amiért küzdeni fogunk, és ami mellett olyannyira ki fogunk tartani, mint Ő! - mosolyodom el -
Kérj vagy tégy bármit, én Itt leszek, melletted! És még, ha akarnád sem tudnálak elengedni!
Megváltoztattad az életemet, és ezért örökre hálás leszek neked! Te hoztál ebbe a sötét és elveszett életembe fényt, boldogságot! Senki sem törődött még velem így, mint Te! És ha kibírtuk, hogy megannyi rosszal néztünk szembe, még is volt eredménye, mert itt lehetünk, akkor megérte!
Bocsáss meg magadnak! Ne törődj mással, csak is Magaddal! Ne érdekeljen mások véleménye, hisz Te a magad ura vagy! Senki sem szólhat bele az életedbe, és tiporhatja le az álmaidat! Egyrészt, mert hihetetlenül erős nő vagy, másrészt mert én sem fogom ezt hagyni nekik! És legyen bárki, aki bosszút akar majd, vagy szenvedést okozni, valójában magát bántja, mert nincs még önmagával sem megelégedve! Kicsinyes érdekeik és bosszúságaik szakítják majd őket darabokra, és ez Nem a Te Hibád! Nem a mi hibánk! Van lehetősége minden egyes embernek lépni, ha valaki ártani akar, azt is fogja visszakapni, és ha nem ismernek, hát megfognak! Tudja meg ez a sziget is, hogy kivel van dolguk! Nem láttak még angyalt bosszúra szomjazni! De ha ez kell ahhoz, hogy leálljanak, állok elébe! - nézek rá - Az életem árán is! Örökre! - fejezem be. -

Ahogy magához ölel és hallgatom a szavait, mint valami harcot vívó tenger, úgy tőr elő belőlem a zokogás, a könnyeim patakokban folynak le az arcomon végig egészen, majd a ruháján érnek véget, melynek anyaga úgy szívja őket magában, mint az életet adó nedűt. Reszketek a kezei között érzem, hogy ha most elvesznék talán lenne egy biztos kéz, aki visszarántana, tudnám hogy vigyáznak rám. - Én, kö..kösz..köszönöm. - nyögdécselem, alig tudok bármit is mondani, a fejemben annyi minden van, el akarom mondani neki, hogy hálás vagyok ezért és hogy érte, ha valakiért hát érte szeretnék erős maradni, de hiába vannak a fejemben a gondolatok szólni nem tudok egy szót sem. Mintha megnémultam volna, egyre erősebben kapaszkodom benne, ahogy az arcomat a nyakához szorítom. A könnyes szempilláim mögül próbálok rá felnézni, de csak homályos kép az ami kirajzolódik, mert a könnyeim elmosták arcának karakteres vonásait. Óvatosan emelem meg a kezem, majd az arcára teszem, ezzel is meggyőzve magamat, most nem álmodom. Halkan kezdek egy imát mormolni az Úrhoz, hogy hallgasson meg ma este ismét. - Nem veheted el tőlem, nem veheted el tőlem. - motyogom, talán ő sem érti, de ha mégis hallotta azt sem bánom, hiszen jól tudja mennyire szeretem és talán jobb is ha kimondom. - Nem vehetnek el tőlem, Christian. - nézek rá határozottan, a szempilláim megremegnek és még én is meglepődöm a hirtelen bennem felgyülemlett káoszhoz hasonlító érzelmeken és gondolatokon. - Nem fogom hagyni. - rázom meg a fejem, a sírás még mindig fojtogat. - Nem érdekel, hogy mibe kerül és ezek után az sem érdekel, ha sosem bocsájtanak meg nekem, de én csak egy valamit szeretnék... - hallagatok el egy pillanatra. - És az TE vagy. - emelem rá a tekintetem, ahogy a könnyeim végig folynak az arcomon, majd a semmibe hullanak alá.

A fájdalmadat is meg kell osztanod, még ha úgy is gondolod, hogy ezzel tönkre tennél bármit is! Mert nincs így! Az, hogy tudom neked rossz erősít abban, hogy jobbat kell nyújtanom, támogatnom téged, hogy együtt kell átvészelnünk és nem külön! - nézek rá bíztatóan - A gyász amit érzel, átérzem! Bár én akkor dühöt éreztem, te pedig fájdalmat, talán a kettőnek van köze egymáshoz! Talán az egyikből kiváltódhat a másik is! A lényeg, hogy az elengedés, sosem történik meg igazán, mindig itt lesz az emlékük veled, ebben pedig az a jó, hogy a rosszak és a hiányuk inkább erősít és inkább jóra vált, mint sem felemészt és rosszra! Meglehet, hogy balgaság amit összehordok, de úgy értem, hogy most még fájó pont és jó ideig az is lesz, hogy nincsenek itt veled, de ha sok év múlva visszagondolsz vagy a holmijukat kezded el nézni, vagy kimész hozzájuk a temetőbe, nem a rossz emlékek fognak fogadni, hanem a velük töltött idő, még ha fáj is! Talán eszedbe jut majd az is, hogy miért mentek el, hogy mi történt.. de ha ki tudod zárni akkor csak a velük kapcsolatos szép emlékek fognak eszedbe jutni! Olyan emlékek amelyeket közösen alkottatok! Legalább is én így tudom elképzelni! És ha a sírás segít, ha az, hogy itt vagyok engedi, hogy elérzékenyülj annyira, hogy most egy pillanat alatt megtörj akkor bátran! Ne fojtsd vissza, szeretnék osztozni a fájdalmadban, segíteni lelkileg is, hogy könnyebb legyen! És nem számít ha egész este a vállamon kell majd sírnod! Te számítasz, és ez hozzátartozik, hozzád! És én ezt akarom, mindenestül akarlak! Ne tedd hát félre ezeket jó?! - pillantok rá - Mert ezek maradtak, ezek a féltett kincseid, természetes, hogy még nem tudtál túllépni! Még ez is hozzátartozik, egy kis őrület a szomorúságos fájdalom mellett! Te így fejezed ki, mindenki máshogyan, én például a legrosszabb módon úgy, hogy nem volt mellettem senki! És szeretném ha veled ez meg sem történne! Hogy olyat kelljen átélned amitől még a bűntudat is marcangoljon rosszabb esetben felemésszen! Ezért melletted leszek és osztozok benne! Mert mindig szükség van rá, hogy álljanak mellettünk és szeretném ha te ezt éreznéd! és tudom, hogy hálás vagy érte, de ne tedd, egyszerűen csak fogadd el, ezért nem tartozol köszönettel még ha így is érzed, vagy mert megszoktuk ezt tenni, most ne! Egyszerűen csak add ki, és ígérem, hogy ezen könnyíteni fogok! Megértelek Mia! Jobban mint hinnéd! - törlöm le az arcát gyengéden - Nem, nem nézlek őrültnek, ilyenről szó sincs! Őrülten szeretsz és szereted a körülötted lévőket! Ez az amit én sosem tudtam, de Te megmutattad! Ha ez nagy hiba, akkor én szent vagyok te meg ördög! De ez nincs így! nem is haragszom, ebből még annyi minden kisülhet, de ha azt szeretnéd, hogy melletted legyek és most átbeszéljük ezt, azt is ugyan olyan szívesen teszem mint azt, ha mást csinálnánk! - ölelem meg szorosan. -

- Nem kell megijedned. - suttogom, mert valószínűleg most éppen arra gondolt, hogy valami rossz dolog történt és emiatt mondtam. - Talán, csak tudod... - szakítom meg a mondatom, amíg veszek egy mély levegőt és kibontakozva az öleléséből a tekintetét keresve próbálom megnyugtatásra inteni. - Talán csak.. - kezdek egy újabb mondatba, ami végül zavart mosolygásban tör ki, miközben érzem, ahogy néhány könnycsepp óhatatlanul nagy erővel próbál kiszakadni a szemem sarkából. - Milan miatt, a családom miatt. Egy ideje már csak ki - be pakolgatom a személyes holmijait ezekbe a dobozokba. Elteszem mondván, hogy itt az ideje valahogy túljutni ezen és elengedni őket. - mosolygok továbbra is kínosan, mintha ezzel megkímélném magamat is és őt is attól, hogy lássa összetörhetek egy pillanat alatt. Nem akarom, hogy azt higgye ez vár majd ránk innentől kezdve mindennap, mert azt szeretném ha boldog lenne és nem attól félne, hogy ez sosem valósulhat meg.
- De abban a pillanatban, hogy kiléptem az iskola kapuján vagy elindultam volna, kényszeresen éreztem, hogy vissza kell mennem és kipakolnom azokból a dobozokból. - hadonászok most már a kezeimmel, az elmémbe ismét beköltözik a kétségbeesés félelmetes ereje. - Mert még mindig elhiszem, ha nem pakolom el a holmijait, akkor még mindig van esély arra, hogy kinyíljon az ajtó és felébredjek, felébredjek azzal a tudattal, hogy ez csak egy rémálom. Érted? - folyik le az arcomon egy égető könnycsepp, miközben lehervaszthatatlan mosolyom nem hagy alább. Biztos vagyok benne, hogy furcsa viselkedésemet nem is tudja hová tenni, de nem is akarom, hogy ezzel törődjön, talán ha eltemettük a szüleimet, ha eltemettük Milan-t, akkor megszűnik ez a kényszeres érzés, a kényszeres érzés, ami egyetlen másodpercre sem hagy el. Ez az érzés pedig a gyász. Úgy érzem saját sorsom és életem zár be, mint egy foglyot, aki nem tud megszabadulni rabláncaitól.
- Sajnálom, biztosan most teljesen őrültnek gondolsz, csak egyszerűen nem tudom még hová tenni ezt a dolgot, amíg nem volt ilyen közel a dolog, amíg nem volt kézzel fogható bizonyítéka, annak hogy el kell őket temetnem, addig kapaszkodtam abba a bizonyos reménybe. Ne haragudj rám, tudom, nem így képzelted el ezt az estét, de szükségem van rád. - pillantottam rá, az ajkaim görcsbe rándulva tüntették el mosolyom, miközben letöröltem az az égető könnycseppet az arcomról.

A karjaimban tartva kirázza a hideg, szinte remeg egy-egy érintésre, elmosolyodom rajta, a pillanaton, hogy vele lehetek itt, virágok közt, csillagos ég alatt!
Nincs olyan ima, amelyet figyelmen kívül hagynék, és olyan amelyet ne hallanék! - nézek rá ahogy ölelésbe fonódunk össze - Minden egyes percben! - simogatom a hátát ahogy a hajába temetem az arcom - Örülök, hogy tetszik! - simítom meg az arcát - Sétálni mentem, nem akartalak felébreszteni! Legalább néhány órát pihenni is tudtál! Láthatatlan erő?! - komolyodom el, elönt az aggodalom is, hogy valami nincs rendben, pont úgy ahogy meg is éreztem, de kizártam abban a reményben, hogy csak az idő teszi és a gondolataim, hisz ezek már elmúltak, már nem kell ördögi alakokkal harcolnunk azért, hogy életben maradhassunk! De úgy látszik ismét nagyot tévedtem, valami megint nincs rendben, vagy csak túl paranoiás lennék!? Felüti fejét hát ismét a reménytelenség, az elveszettség, a tehetetlenség érzése, megint nem leszek képes uralkodni magamon, pedig elhatároztam, hogy ezúttal másként lesz, ezúttal minden megfogok tenni azért, hogy itt minden rendben legyen! De ez az elhatározás is kevés ahhoz, hogy elhiggyem már csak boldogság vár ránk. Tudom, hogy itt van és kopogtat az ajtónkon várva, hogy kinyissuk, beengedjük és mélyen a magunkévá tegyük és annak is érezzük, de ezek a kétségek még váratják, még nem engedik be, hogy az otthonunkba léphessen. Ha vele leszek a nap minden egyes percében esély van rá, hogy ne történjék baj?! - rágódom mélyen belül ahogy rápillantok - Nem akarom elveszíteni, szóval igen, azt gondolom, hogy ha nem lépek el mellőle egy percre sem, nem eshet baj! Így is fogok tenni, még ha túl sok is leszek néhanap, sokkal fontosabb az élete, mint ha a gondoskodásom miatt megutál! Legalábbis erre a pontra lyukadok ki, majd visszatérek a jelenbe befejezve a gondolatmenetemet. -