Virágoskert ♥

A gondolataim egyre kétségbeesettebben mélyülnek el, mintha minden egyes gondolat egy óvatos, alig látható mégis jelentős karcolással dúlná fel az elmémet, amikor a pillanat töredéke alatt érzem meg két erős kar körém fonódását. Nem kell hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam ki ez a személy, mert ez az egyetlen olyan ölelés, amiben biztonságot érzek, nyugodtságot, békét és mélységes szerelmet. Az illata bódítóan leng körbe, a hangjának kellemes csilingelése tölti ki a teret, az érintésébe pedig minden érzékszervemmel beleremegek. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy a rossz gondolatok eltűnjenek a fejemből, amikor érzem az arcom és az ajkai találkozását, melytől apró mosolyra húzódik a szám.
- Szóval hallottad? - suttogom a kérdést, ahogy reagálok a szavaira, bár azt hiszem ha nem szólalt volna meg, akkor is ugyanígy érezném magam. - Akkor tudod, hogy hiányoztál. - emelem rá a már sokszor nehéznek tűnő szempilláktól eddig eltakart tekintetem. - Én is szeretlek. - válaszolom a szemébe nézve, közben a kezembe veszem a rózsát amit elém nyújtott. - Nagyon szép. - mosolyodom el ismét, ahogy eszembe jut, hogy miként is válik számomra ilyen gyönyörűvé ez a virág. Mindig rá emlékeztet, arra, hogy mit is mondtam neki a rózsáról és hogy hogyan hasonlítottam össze vele. A rózsát az ölemben lévő naplóval a doboz tetejére helyezem, amit most ha nem is örökre de, egy kis időre biztosan lezártam, majd Christian felé fordulok közelebb kúszva, hogy meg tudjam ölelni. Szükségem van rá és arra, hogy itt legyen velem, éreznem kell azt, hogy a sok ima nem hiába való.
- Meg akartalak keresni, de nem tudtam merre is lehetsz és mintha valami láthatatlan erő nem engedett volna túl az iskola falain, de vártalak, mert tudtam, hogy visszajössz. - karolom át, majd egyre szorosabban ölelem, miközben felidézem a pillanatot, amikor elvittem őt Alessio szobrához és elmeséltem neki a történetet az öregúrról, aki élete végéig várta a szerelmét, azon a kopott öreg padon Milánó egyik legismertebb parkjában.

Az utazás és az utcai séta után, ami kissé furcsára és meglepőre sikeredett az iskola felé készülök vissza sétálni, hogy megtudjam mi történt azóta, hogy beszélhessek a barátainkkal, hogy új lépésre készüljek az életemben. Tudni akarok mindenről, mert amiről nem tudsz az bajt hozhat rád, úgy érzem nem engedhetem, hogy újabb baj érje ezt a szigetet, vagy a lakóit, vagy éppenséggel Miát! Az út remek volt, még sosem láttam és éreztem ilyen békét mint ott! Most, hogy egy lépéssel közelebb vagyok ahhoz, hogy tudjam lesz megoldás a problémáinkra nyugodt szívvel vágyakozom vissza egyetlen kis reményben, hogy ott boldogok lehetünk és teljesülhet egy álom, amit azon az éjszakán láttam, amikor kettesben voltunk a szobájában, ő a karjaimban aludt én pedig csak figyeltem és a haját cirógattam. Az a pillanat volt az az életemben amikor tudtam, hogy jól döntöttem! Hiába Lucifer az oka, hogy idejöttem és ebbe a társaságba keveredtem, megérte! Megérte a pillanat is, amikor először találkoztunk a parkban, amikor fényes nyári nap lepkére vadászva botlottam belé és kezdtünk el beszélgetni! Talán nem minden rossz dolog érte meg, de mindenben van jó és ha ebben az volt, hogy Ő az enyém, hogy mellettem van, akkor igen mondhatom, hogy a rossz dolgok is jelentősek voltak és ha bánom, ha nem, ez kellett ahhoz, hogy végre megtaláljam magam és a boldogságot az Ő személyében.
Szóval ilyen gondolatok közepette sétálgatok, még sem magam elé nézve, minden egyes lépéssel egy csillagot figyelek az égen, minden egyes mozdulatra köszönetet, hálát és mélységes békét érzek, szinte árad belőlem. A virágoskert végében kötök ki, amikor az egyik bokor mellett megállva észreveszek egy rózsát, ami egyedi és különlegesebb, sokkal másabb mint a többi. Eszembe jutnak emlékek és Ő, leszakítom hát és a kezembe véve beszívom mélységesen mámorító illatát. Az apró dolgokban is van valami nagyszerű, egy illat, ami Rá emlékeztet, egy érzés, hogy mennyire törékeny, egy pillantás, hogy mennyire gyönyörű!
És amikor ezeket elképzelve kinyitom a szemem és felpillantok az égre, látom a csillagot ami miénk, ami a szerelmünket tükrözi.
Amikor a rózsára nézek látom benne, a körülöttem lévő világ Rá emlékeztet, beljebb sétálok hát, hogy az iskolába lépve első dolgom legyen meglátogatni, de ehelyett a kertben pillantom meg, ahogy egyedül ücsörög. Odasétálok hozzá elmosolyodva, majd letérdelek és hátulról átkarolom - Hallottam az imáid! - suttogom ahogy rápillantok - Bár nem voltam odafent, de hallottam és éreztem is, köszönöm! - puszilom meg az arcát lesve minden egyes mozdulatát, ahogy kettesben a virágok közt ülünk, elé tartom a rózsát, amit útközben szakítottam, egyetlen egy szóval egészítem ki a pillanatot - Szeretlek Mia!

Minden egyes eltűnő perc kínzóan marcangolja össze a szívemet, mintha jogában állna egyre kisebbre és kisebbre préselni azt az érzékszervemet, amely másodpercenként jelzi, hogy még életben vagyok. Meredten bámulok az előttem lévő dobozra, amelyben néhány órával ezelőtt helyeztem el az ikerbátyám, Milan holmijait. Az elmúlt napokban ezzel töltöttem az időmet a sötét szobám falai között, ahol  még villanyt se voltam hajlandó kapcsolni. Úgy éreztem talán ha nem látom, akkor nem kell tudomást vennem arról, hogy a családom nincs többé. Dobozokba pakoltam össze minden személyes tárgyat, de amint belehelyeztem őket ebbe a papírbörtönbe, úgy éreztem magamat is eltemettem vele. Hullámzó érzéseim közepette azonban sokszor vadul szórtam szét a korábban oly precízen összepakolt ruhákat, könyveket, mindent, ami valaha a testvéremé volt. Sokszor képzeltem azt, hogy ez az egész csak egy álom, hogy amikor a szétszórt holmik közül felemelem a tekintetem kinyílik az ajtó és belép rajta Milan, majd átölel. Átölel, miközben azt suttogja, hogy nincs semmi baj, hogy mindig mellettem lesz. Nem tudom, hogy a gyász meddig képes valakit fojtogatni, de engem már nagyon mélyre ledöngölt és hiba volt azt hinnem, hogy majd túl lépek rajta. Furcsa érzés fog el, ahogy a kezembe akad az új naplóm, amit Christian-tól kaptam, azzal a szándékkal, hogy ezentúl azt szeretné, ha ebbe írnék. Minden egyes nap fellapoztam az üres oldalakat, azonban képtelen voltam egyetlen sort is írni bele, nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert úgy érzem, nem kaptam engedélyt rá, hogy egyáltalán kinyissam és belenézzek, nem hogy még írjak is bele. A kezemmel végig simítok a borítón, majd kinyitom és az első oldalra pillantva elmosolyodom, ahová azért mégis írtam, még akkor, mielőtt elmentünk Christian-nal Milánóba. Azt hiszem életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, hogy megmutathattam neki azt a helyet, ahol felnőttem. A fűben ülve az ég felé emelem a tekintetem, ahogy eszembe jut, hogy most őt is elveszíthetem, hogy elvehetik tőlem. Bár nem találkoztam vele azóta, talán hallotta ő is, ahogy újra és újra imádkoztam az Úrhoz, imádkoztam éjszakákon át, imádkoztam érte.