Temető ♥

Vendég

" A halál nem a legrosszabb. A legrosszabb a tartós szenvedés, a folytatódó iszonyat. "

Temető ♥ Tumblr_inline_mtwyucSXK31r2nydy

Le sem veszem róla villogó, jeges tekintetem, amikor erőszakosan kikapja a kezeim közül a nyakláncot, a gyilkolási ösztöne szinte testet ölt a szemeiben, ahogy meglátja a családi ékszert, mit elébe tártam. Tán ismeri? Bár mi legyen is erre a fel sem hangzó kérdésre a válasz, most semmiféleképpen nem elsődleges ezen szempont, de mégis érdekes fordulat lehetne, ebben a már amúgy tragikusan pusztuló történetben. Látom rajta, hogy kitartóan küzd saját magával, a mozdulatai, cselekedetei mind elárulják, hogy még nem lépett túl a múltján és talán soha nem is fog. Az emberek általában azt hiszik, hogy egyszerűen maguk mögött hagyhatják, azokat a dolgokat, amiket szeretnének elfelejteni, de az igazság abban rejlik, hogy soha sem történik ez. A múlt mindig is ragaszkodik hozzánk, még akkor is ha mi már nem ragaszkodunk ő hozzá. Hiába tagadjuk le igaz valónkat, attól az még ott van és ugyanúgy létezik, jellemünk teljes részét képezi. Ő sem fog megváltozni, legfeljebb mélyen elnyomja ezen lelkét képező jellemvonásokat. Nem szólalok meg addig én sem, míg ő mondatra nem nyitja a száját, majd óvatosan csúsztatom a kabát zsebeimbe mindkét kezem, ahogy közelebb lépek hozzá. Tudja, hogy nem fogom elragadni a lelkét, hiszen egyenlőre nem képezi a listám egyik részét sem, így teljesen nyugodtan szemlélheti minden tettemet, nincs is benne félelem és ezt jól érzem. Döbbenetes mégis valahol felszabadító érzés volna, ha érdekelnének ezek a dolgok, de jól tudom, hogy hamarosan egy másik kellemetlen probléma is felüti a fejét, mely eddig féreg módjára csak a sötétben leledzett. Bár tulajdonképpen nincs is min meglepődni, hiszen csak ehhez értett egész létezésében, nem más csak egy eltaposni való porszem, az igazságot pedig azt hiszi tudja. De mily ostoba, hiszen hinni és valóban tudni két különböző dolog. - Csak elém hozhatod a lányt, Daniel. - nyomatékosítom a szavakat benne, bár tisztába vagyok vele, nagyon is tudja mi a feladata. De ismerem a többi személyt is, akik keresni indultak őt, nagyon is jól ismerem. És ha jól sejtem, ami itt éppen előttünk készül kibontakozni, arra valóban csak a lány halála hozhat megoldást. - Senki más nem viheti el, engem pedig csak hívnod kell. - továbbra is hideg tekintetemmel nézek rá, majd a Salvatore sír mellé sétálok újra és a kezemmel azon megtámaszkodva bocsájtom útjára. - Indulj és ne késlekedj. - mondom, miközben a lábaim alatt zizegni kezd a talaj és gomolygó fekete füst tűnik elő, amely még a sötétben is tökéletesen kivehető.

Vendég

Killian Ray Jones & Daniel Bright

"Az élet darabokra hullik, de mindig van egy összetartó erő, amely helyre hozza egy pillanat alatt.."

Érdekes, hogy a Halállal beszélgettek, nem? S ezen személy is kér tőlem valamit, nem fura? Más számára lehet, hogy igen, de nekem kicsit sem. Enyhe borzongás fut át rajtam szavai miatt, s majdan emberi alakom felvételekor. Oly különös ez a helyzet, hogy találjak meg neki egy lányt, akit nem mellesleg ő is ismer. De mi dolga van neki eme személlyel? Sőt ha már itt tartunk, akkor ő az egyik diákom; Mia Salvatore. Mily érdekes az élet, hogy eme fiatal hölgynek velem kellesz szembe néznie. Én leszek a végzete! Mármint én előbb megtalálom őt, mint ahogy más ezt megtehetné. Óvatosan figyelem Killian tetteit, s akár hihetném, hogy most lecsap rám, de úgy sem fogja megtenni. Viszont meglepetésként ér a nyaklánc meglátása, s majdan a Halál szavai. A felém nyújtott nyakláncot szinte azonnal kapom ki végül kezei közül, s szinte agresszíven pillantok a férfire, aki láthatja izzó tekintetem mögött a gyilkolási vágyam. Ez a címer, vagy legyen szimbólum, amely szerepel a nyakéken, az számomra ismerős.. ezért is lettem dühös, de ezt csillapítva rákoncentrálok a lányra, akinek a pontos tartózkodása hirtelen bevillan. Azonnal tudom, hogy hol van, s merre mozdul.. érzékeim kifinomultan megtalálják őt, s a lány előtt úgy villanhat be arcom képe az ablak övezetében, hogy ijedtében akár hátra is ugorhat. Igen immáron az enyém, hisz tudom merre van.. A nyaklánc kihullik kezemből, ahogy arra rátekintek. Mégis miért kell eme családi jelet látnom annyi év után? Öcsém bal kezébe ezen jel volt megkarcolva, amelyet vér áztatott, s amiért nem tudtam kivenni a jelet, ezért letöröltem az ő vérét onnan. Killian már rég megszólalásomat várhatja, hisz mióta már, hogy befejezte a beszédet, én meg semmit sem mondtam még. Lehajolok felsóhajtva az ékszerért, amelyet dzsekim belső zsebébe csúsztatok, majd úgy pillantok rá a Halálra kiegyenesedve.. Amióta nem ölök az életem más irányt vett, és talán jobban is alakul, mint régebben, bár az ölési vágyam, és ez a kényszeres érzés nem csillapodik, mintha bele véste volna magát az életembe, sőt a lelkembe teljességgel. Létezésem nem hiába való, hisz jelentőséget nyújtok az olvasóimnak, akiknek példákon keresztül mutatom be az élet formáit; fájdalom, szeretet, avagy szerelem. Az élet önmagában kiszámíthatatlan, és épp ezért kell egy támasz pont, aki jelenleg én vagyok, bár már más eset, hogy nekem is kellene egy. Farkasszemet vívok az előttem álló egyeddel, míg a dühöm egy pillanatra sem csillapodik le. Ingerült vagyok, amiért eme jelet kell látnom, de lehet, hogy csak puszta véletlen ez, és nem több. Olyan érdekes, hogy annyi év után újra eme jelzést látom. Talán most majd megtudok valami érdemlegeset..
-A kérdésemre egyértelmű volt a válasz, de meg sem kellett volna felelned, hisz anélkül is tudtam a választ... Tudod megérzem, hogy azzal, akivel szemben állok kivel, vagy kikkel találkozott már élete során, és azon személyeket egyből megtalálom.-Szavaim komolyan csendülnek fel, és úgy nézem őt eközben.-Az óvatosság a véremben van, de nem félek egyetlen egy természetfeletti lénytől sem! Sem az Úrtól, sem pedig egy nála alacsonyabb rendű angyaltól..-Szavaim kissé kegyetlenek, de hát nem tagadhatom.. a félelem nem létezik a szótáramban.-Szóval nem kell engem félteni.. hidd el már meg van a lány hol léte.. nos csak azt mond meg, hogy hova hozzam..? Eléd?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet, ahogy a szemeibe pillantva kérdezem meg tőle ezt. Le sem tagadhatnám, hogy élvezem ezt a fajta vadász dolgot.. a véremben van.

Vendég

" A halál nem a legrosszabb. A legrosszabb a tartós szenvedés, a folytatódó iszonyat. "

Egyre erősebben és hangosabban verő szív játéka cseng a fülemben, ahogy pumpálja a vért az ereken át száguldozva végig az az egész testben, hogy életre keltse még azokat is, akik már régen halottnak hiszik magukat. Rándulsz egyet, rándulsz még egyet és görcsösen utasítod el az életet, de az elméd eldugott helyén szinte ordítják: " Élsz! Élsz! " Hallani a szívdobbanást, érezni a mozdulatokat, belegondolni a rejtegetett, elfojtott érzéseinkbe, amit lelkünk hordoz, látni mindent, ami valaha történt velünk. Undorító fintor borítja be arcunk kellemes vonásait és egyre erősebb hányinger kerít a hatalmába. Mindez egy dolog miatt, mert iszonyatosan fáj tudomásul venni, hogy még élünk. - Valahol mindenki magányos. - emelem rá a villogó tekintetem, amely még a sötétben is olyan biztos útmutató lehetne, mint tengeri hajósoknak a parton álló világítótorony. Fénye nem szűnik meg még a ködben sem, amely egyre inkább ráereszkedik a temetőre és gomolyogva húzza maga után a fagyos és nedves levegőt. Méreget engem és ezáltal én is őt, hiszen talán a bizonytalan viszontlátás akaratlanul is megkívánja mindezt. Elmosolyodom, ahogy emberi valójában is mutatkozik előttem, tán érzékelhetném ezt megtiszteltetésnek is, bár miféle tiszteletet mutatna bárki is a Halál felé? Egy valamit holtamban is megtapasztaltam, hogy a tisztelet, az alázatosság, az erények hamar elvesznek és elfelejtjük kik vagyunk és honnan jöttünk, vagy mit akarunk. Közelebb lépek, felé nyújtja a Salvatore örökségből fent maradt nemesi származásra utaló nyakláncot. - Tán nem lesz szükséged kapcsolatra, de bármikor előfordulhat, hogy mégis. Fogd a nyakláncot, a lány tulajdona és ezzel azt hiszem egyértelműen választ adtam az előbb feltett kérdésedre. - formálom meg lassan a szavakat, ahogy így áll előttem, felmérhetem, hogy semmit sem változott. Egy aprócska dolgot leszámítva, de ennek ellenére még mindig ugyanazt látom megcsillanni a szemében, amit egykoron. - Légy óvatos, bizonyára nem te leszel az egyetlen, aki keresni fogja a lányt, hiszen ezen az elátkozott helyen vannak még páran, akik szeretnék őt megtalálni. Első sorban a labilis angyal, Christian, kinek szíve választottja a szóban forgó személy. Bármire képes érte és ha ellepi az elméjét a sötétség, akkor képes felégetni maga körül mindent. - intézem hozzá a szavaimat, amolyan jó tanácsként? Nem, ez csak egyszerű tényközlés, bár jól tudom, hogy mit fog erre válaszolni. - Vedd hát a nyakláncot és ne késlekedj, mert az idő bár lassan, de ketyeg. - pillantok rá, ismételten komolysággal beborítva arcomat, szinte meglepő, hogy egyetlen név mozgat minden szálat és amikor ez a név elhangzik mennyire másképp reagál mindenki.

Vendég

Killian Ray Jones & Daniel Bright

"Az élet kegyetlen, míg én magam is az vagyok.. de egy ajánlatot nem utasíthatok vissza semmikép, hisz azzal magamat tagadnám meg a Halál előtt.."

Az élet múlásával változunk, míg én sem az vagyok, aki egykoron voltam. Az egész jellemem egy gyilkos hajlamra van felépítve, amely kínzó érzést kelt bennem, ha emberek haladnak el mellettem, ha ölésre alkalmas tárgyat látok. Lelkemet a pokoli vágy égeti, elmémet a képzelgések uralják, és gondolataimat a jelenettel kapcsolatos mondandók alkotják. Behunyva szemeimet vért látok mindenhol, hullákat, emberi maradványokat, és magamat ahogy nevetve járok köztük. Oly nehéz megállni ezt a nyomasztó érzést, amely belülről darabokra szedve tép szét. Mégis mit tehetnék ellene? Két éve leálltam, és visszafogtam magam, ugyanakkor kerültem az éles tárgyakat, embereket, a nagy tömeget, a kettesben való találkozókat.. Életem küzdések árnyalatairól szól, melyek nagy nehézségembe teltek, de végül kibírtam, és eljutottam eddig. Néha oly könnyű lenne visszaesve nem ellenállni tovább, megszegve fogadalmam kielégíteni a szomjamat, mely bélyegként van rajtam amióta felhagytam az öléssel. Miért ennyire nehéz ez? Miért nem tudok nemet mondani csak úgy ennek a megrögzötten fanatikus vágynak? Tekintettem végig megy a sírokon; a szüleim, és a testvérem is ilyenben fekszik holtan, bár ezek közül csak az öcsém halála rázott meg, míg a másik kettőé nem. Apám szoktatott rá erre a fanatikus ölési gondolatra, ő kínzott, vert, és égette belém eme szörnyűséget, míg az anyám minden szó nélkül tűrte! Ezek lennének a szülők? Na hát, akkor nekem egyik sem kell, sőt soha nem is tekintem majd annak őket, hisz csak szenvedést hoztak, viszont mára sok mindent tanultam, hisz rengeteg időm volt a változtatásra, és egyben arra, hogy átgondoljam az életemet, hogy mit is szeretnék, és hogy mit merre helyezek. Igazgató vagyok egy iskolában, emberek életét mentem meg az ölés helyett, író vagyok és ím ez lettem, aki, de kegyetlenségem, ridegségem, és érzéstelenségem nem múlik el.. Eltűnhetne már, mert szeretném, ha így lenne, de nincs így.. Mély levegőt veszek, és úgy nézek a "Halál" szemeibe, hogy aki ezt látná megirigyelve bámulna rám, hogy; "Mi van elment az eszem?", hisz tudni illik, hogy ő osztogatja ki, hogy ki hal meg, és ki nem.. Bár tudom, hogy nem miattam van ez az egész mostani jelenet, és hát miért is lenne miattam?
-Igen az.. ebben egyetérthetünk.-Farkas létem még közelebb lép Killianhez, de a tekintettemet nem veszem le róla.-Azok után, hogy annyi embert megöltem, és régen csak annak értem, sőt segítettem neked, azt mondom, hogy ez maga a mennyország.-Tekintettem árulkodik arról, hogy hülyéskedem, de ez nem sokáig marad így, hisz komollyá válik a hangulat, ahogy beszélni kezd, majd eközben megjelenít egy pergament, nos igen.. ezen szerepelnek a nevek, míg egyetlen név csillan fel oly tisztán, hogy az megtéveszthetetlen; "Mia Salvatore". Mintha már olvastam volna ezt a nevet.. Oh igen! A suliban a tanulók sora közt bent van a neve, és persze az egész adata, de ez már röpke részlet kérdés csupán, és most nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, amit Killian ecsetel.
-Először is nem unatkozom, sőt nem vagyok magányos.. tudniillik, hogy író vagyok.. az meg csak nem unatkozik.-Egyik mancsommal kaparni kezdem a földet.-Tökéletesen láttam a lány nevét.-Bólintok jelzéskép a fejemmel, és leülök egyúttal. Kíváncsian nézem a földet, mintha választ adna helyettem a kérdésére, de nem fog, hisz az nem beszél.. Tűnően elgondolkozom, míg végül lentről felfelé végig mérem magát a "Halált", így időzve el ezzel a folyamattal. Érzem, sőt tudom, hogy már találkozott a lánnyal süt róla teljes valójából, míg mintha a szívén viselné ezt az ifjú hölgyet. Mégis a halálnak miért lenne fontos egy emberi élet? Vagy ő maga akarná megölni, de akkor tudnia kéne, hogy hol van.. Mindegy a lényeg, hogy feladatot kaptam, amelyet vagy elvállalok, vagy nem. Egy hirtelen mozdulattal állok fel az ülésből, majd hátrálni kezdek egészen addig, hogy felugorva emberi alakot öltsek. Ugyanúgy nézek ki, mint azelőtt mielőtt átváltoztam volna farkassá; a ruha tökéletesen rajtam van.. és nincs szétszakadva. Na igen rengeteg időmbe tellett mire megtanultam ezen módszert, de megérte, hisz megszenvedtem magamnak ezt a szívességet, így legalább nincs gondom most már. A férfi elé sétálva pedig megállok lazán, és egy mosollyal ötvözöm a válaszom;
-Benne vagyok, de mond csak találkoztál már a lánnyal?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet, miközben érdeklődve várom a válaszát, amire már úgy is tudom, hogy mit fog felelni, de azért jobb a megerősítés.. Felsóhajtok végül, hogy ezzel nyugtassam meg a gondolataimat, melyek össze-vissza cikáznak a fejemben. Ezernyi kép, emlék, és gondolat.. szavak, melyeket apám mondott, az öcsém.. vagy pedig mások. Könyveim jelenete egy-egy darabja, mely a valóságot ötvözve mond ellent;

"Lásd azt, ami észrevétlenül történik, és akkor látnak majd téged is.. hisz látni nem csak azt kell, ami szemet vonzza, hanem néz a felszín alá. Egyszerű példa erre, hogy míg vannak gazdagok, akik az utcákon sétálva járkálnak, és csak magukkal törődnek, a pénzükkel, a munkával, és legfeljebb a családdal addig nem látják meg azon egyedeket, akik szenvedve nincstelenül ülnek egy padon pénzt koldulva maguknak. Segíteni kellene, de legtöbbje semmit sem tesz, csak a maga módján tovább áll.. és miért? Mert saját maga érdekli! A tanulság pedig az, hogy nem magaddal kell csak törődnöd, hanem az emberekkel is, akikkel egy környezetbe élsz, hisz ők is hozzád tartóznak, s még ha nem is az életedbe, de léteznek.."

Visszacsöppenve a valóságba csak komoran nézem Killiant, míg nem változik rajtam semmi. Tekintettem üres, arcom érzéstelen, és teljes lényem pedig kegyetlenséget áraszt, nos igen ez vagyok én, hisz ki más is lehetnék?

Vendég

" Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy."

Süvítő szél egyre gyorsabban szalad el mellettem, újra és újra beletépve a túlvilági öltözékembe, amely vadul ellenállva csap vissza a fagyos természeti erőnek. Messziről farkasok üvöltése hangzik fel ütemesen a fülemben, amely egyre erősebben és erősebben szól, de tisztán csak egyikőjük beszéde érthető, azé a farkasé, aki végül lábaim elé sétálva villogó tekintetem kitüntetését élvezi. Daniel Bright. Sokszor láttam, ahogy emberi életeket elvesz, néztem, ahogy dolgozik és vittem magammal azokat a lelkeket, kiket ő oltott ki mindörökre. Most azonban nem ezért vagyunk itt, hiszen tudom, hogy jó ideje nem ontotta egy személynek sem a vérét, így tiszteletben tartva a döntését nem is kérném már ilyesmire. Meglepő, hogy még a Halál is tiszteletben tart valamit? Kalóz voltam nem gazember, a kettő különbözik és bár nem sok maradt belőlem előző életemből, most nem is az számít, hogy én ki vagyok, hanem, hogy mi vár itt ránk. - A viszontlátás öröme kissé nosztalgikus. - válaszolom egyöntetű hangon, ahogy közelebb lépek, majd a magasba emelve a kezem óvatosan elcsúsztatom az ujjaim egymáson, a temetőt egy apró csettintés tölti ki, majd felcsapó fénysugárként hullik alá az aranypergamen, amely az én listám. - Lenne egy feladatom, ha érdekel téged, addig sem fulladsz bele a magányodba. - veszem szemügyre a neveket újra és újra, majd lassan fordítom felé, annyira, hogy jól látható legyen számára is az összes listán szereplő személy neve. - Látod a lány nevét a listám kiemelt helyén? - kérdezem, bár nyilván ostoba kérdés hiszen jól láthatja az ott szereplő Mia Salvatore nevét, akinek felkerülése óta csak úgy izzik a papiros. Ritkán kerül kiemelt helyre valaki is ezen sorban, de ha mégis akkor annak nagy jelentősége van. Napokig tartott mire az égiek nekem is hajlandóak voltak elárulni, hogy mi miért történik. Ahogy egymásra nézünk bennem is teljesen össze áll a kép, volt némi részlet, ami hiányzott abból a kirakósból, de most már minden teljesen egyértelmű. Egy jóérzésű mosoly fut át az arcomon, ahogy elhúzom előle a listámat, majd egy újabb csettintéssel el is tüntetem. - A kérdés tehát a következő, vállalod-e, hogy meg keresd a lányt? - teszem keresztbe a kezeim várakozóan, ahogy körbejárom a Salvatore sírhelyet, amikor az elmémből kitudja honnan felüt egy ismeretlen ismerős mondat. Sokszor hallottam elhangozni a saját számból úgy, hogy nem is én mondtam, de ahogy végig gondolom, mindig is megállta a helyét, akárhányszor kimondták. " Hát így ér véget egy tragikus történet. "

Vendég

Killian Ray Jones & Daniel Bright

"Az életem szilánkokra hullott, apró darabokra, de aggodalomra nincs ok, hisz csupán lelkileg haltam meg, és testileg még nem.."

Az életem a kezdetektől kezdve nem volt szokványos, hisz egyrészt nem emberi teremtmény vagyok, hanem annál jóval több, míg másrészt egy családi átkot viselek magamon immár. Még hozzá az ölési hajlamot, amelyre a beteges apám szoktatott rá eleinte csak képzeletben, de testvérem halála után nem tudtam magamat türtőztetni mindez idáig. Viszont mostanra készen állok küzdeni teljes erő bevetéssel az ellen, hogy eme szörnyű állapotba ne esek vissza, de gondolataim nem hagynak nyugodni. Ha csak egyetlen egy emberi alakban lévő teremtménnyel is szembe állok el száll a józan eszem.. és megszűnik minden eddigi érvem, amellyel felléptem ezen cselekvés ellen. Többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy miért kellett ennek így lennie? Miért kellett oly sok ártatlan lelket elragadnom? Nem itt most szó sincs bűnbánásról, hisz csupán csak azt bánom, hogy 2 év után is ez a vágy emészt fel teljesen, és ez kényszerít arra, hogy képzeleteimben újra, és újra öljek.. Nem nyúltam azon nap óta késhez, fegyverhez, sőt semmi olyasmihez, amely az ölés egyetlen egy szikrájára is emlékeztet. Nem akarok ölni, és újra gyilkossá válni, akinek ártatlan vér tapad a kezéhez.. Mély levegőt veszek, és az íróasztal mögött ülve veszem a kezembe immáron a poharamat, amely a jól megszokott márkás whiskyvel van tele töltve. Csak ez feledteti a bajokat, csak ez az egy, amely lebír nyugtatni.. csak ez képes engem elnyomni olyan mértékben, hogy ne keljen gondolkozni. A papír lapot megemelve olvasom azon sorokat, amit még a gondolatmenetem előtt írtam a könyvem részéhez. Szép történet, amely igazságot formáz, amely valóságot nyújt, és amely problémát old meg a maga szokatlan módján. Elégedettség tölt el hisz tudom, hogy az, amit írok a teljes emberi lényemet tükrözi.. Tudom, hogy a karaktereim egy-egy személyiségi stílusjegyemet viselik, s tudom, hogy a történet azt ábrázolja, amit az olvasóval szemben közölni akarok.. Nekem nem holmi értelmetlen emberek kellenek, akik végig olvasva nem értik a lényeget, hisz nekem olyan személyekre van szükségem, akik átlátnak a dolgok mögé, és a teljes érzelmi tartalmat képesek ezáltal meglátni. Szeretném, hogy ha az, aki eme művet olvassa tudná azt, hogy mit olvas, és hogy ennek az egésznek mi az értelme;

Esős nyári nap, és enyhe szél fuvallata járja át a közérzetet. Történetünk immáron javában kifejtette az emberi problémákat, amelyek átlagosan érnek bennünket. Volt már szó a szerelemről, a szeretetről, az elvesztésről, a feladásról, a szegénységről, a fukarságról, az irigységről, és minden egyéb olyan témáról, amely jellemzi a mostani embereket. Persze a főszereplő tudtában van, hogy ezen problémákon kénytelen lesz tovább lépni, ha szeretné megtartani az életét.. Elbukott, elvesztett mindent, ami egykor létfontosságú volt neki, és immáron teljességgel padlóra került ahonnan nem szeretne felállni, de hogy ne csak üres tényeket vetítsek így lássuk hát, hogy mi is történik Demetrivel.. azzal a személlyel, aki a teljes értelmi lényegét adja ennek a világnak:
Lassú léptek, gyors szívverés, kapkodó levegővétel, könnyek áztatta arc, és szívszorítóan fájdalmas nézés. A falnak dőlve, térdemet a mellkasomhoz húzva, és kezeimet arra rátéve, sőt fejemet lehajtva sírok, zokogok, és szenvedek.. Megöl a folytonos érzés, amely kering bennem szüntelen, megöl a tudat, hogy már semmim sem maradt.. 2 év.. mily hosszú idő, mily fájdalmas, és kínzó perceket jelent.. Úgy elvesztem, meghaltam belülről, mint még soha ember, és úgy kívánom a régi életem, hogy képes lennék feláldozni érte az egész földet, és akár önmagamat is. Szüleim halála egy sorozatgyilkos által, szerelmem más férfihoz való hozzá menetele, barátaim elfordulása tőlem, mert szegény lettem.. és bátyám kitagadása volt a tetőpont az életemben. Semmim nem maradt, hisz mindentől megfosztott az élet, így ezáltal jelentéktelenné vált a létezésem apró árnyalata is. A színes világ ahol éltem megszűnt, s helyette egy sötét - fekete-fehér - világ vette át a helyet. Oly magányos vagyok, egyedül lévő személy, aki nem találhatja meg az önönérdekét, mert már semmi sem tartja életben.. Kés fekszik tőlem nem messze, és tudatosan gondolok a halálra.. megakarok halni, elakarom temetni azt, ami, vagy aki vagyok. Nem akarok létezni, élni, és szüntelenül szenvedni. Szívemet marcangolja a kín, testemet szétveti a fájdalmas láz, és lelkemet ezernyi apró darabra tépi szét a szenvedés.. Pecsétet viselek a lelkemen, egy súlyos terhet.. egy értelmetlen bélyeget. Lángokban hever az egész lényem, hisz égek belülről, és kívülről is. Forró lázas tudat gyötör, amelybe lassan már-már beleőrülök. Szemeim láttára hunyt ki a szüleim élete.. a szemem láttára végeztek velük. Kegyetlen, kíméletlen, és átkozott szörnyeteg az, aki elvette tőlem őket, az egyetlen egy értelmet, amely megadatott nekem! Ők voltak a mindenem, és most már ők sem léteznek.. Fejemet megemelem, és a falnak támasztom, kezeimet leszedem a lábaimról.. majd az egyikkel a késért nyúlok. Esőcseppek ütik meg a fülem.. hallom, ahogy az ablakot verve áztatják el a kinti környezetet. Remegve húzom magamhoz a kést, míg másik kezemet a kés alá helyezem, hogy ha elvágom az erem vérezni kezd majd a seb, és nem fog megszűnni a vérzés.. megfogok halni, ha elég jól húzom végig a megfelelő helyen. Már épp oda tartom, amikor hirtelen erőtlenül engedem azt el, ami eleinte a kezemre esve enyhén megkarcol, majd lesodródva rólam a földre érve koppan egyet a padlózaton. Képtelen vagyok megtenni, hisz nem tudom saját magamat megölni.. Egyszerűen nem megy, mert nem vagyok gyilkos.. sohasem öltem meg senkit, és soha nem ártottam egy embernek sem, s így hogyan ártsak magamnak? De ha nem teszem meg az ölési kísérletet, akkor.. akkor én ezt hogyan éljem túl? Ezt a kínt, ezt a szenvedést, és ezt a kínzóan pokoli fájdalmat, amely úgy tép darabokra, hogy szinte majd belepusztulok? Tanácsot akarok, segítséget kérek, csak egy fényt, vagy jelet, amely reményt ad.. csak ennyit kérek!

Tollamat lerakom oldalra, míg a kis könyvet bezárva, és a széket eltolva állok fel végül.. Néha kikészít egy-egy könyvben leírt jelenet, hisz amit írok azt át is érzem, de nem kell azt képzelni, hogy érzem, hisz de hogy az egy rossz vicc lenne csupán, és egy értelmetlen lehetetlenség! Nem érzek, csak átélem azt, amit leírok, amit megjelenítek a lapokon..
Magamra kapva dzsekimet hagyom el a házamat immáron, és egyből futásnak eredek, mint egy őrült, aki nem találja a helyét eme világban.. egészen az erdőig futok ahol egy hirtelen neki futással felugorva farkas alakra váltok, majd így folytatva tovább az utamat futok a fák közt egyre beljebb, és beljebb. Nem törődök az idővel, a térrel, és a végtelennek tűnő úttal. Lényegtelen számomra, hogy merre tartok, hisz csak azon cél vezérrel, hogy fussak.. fussak valami elől, ami valójában nem is üldöz. Gondolataimba marcangolok.. emberi testrészek fekszenek előttem, vér áztatja a látómezőmben a teret, és ennek megfelelően növekszik a futásom, a száguldásom lényege is, hogy meneküljek ez elől, hogy ne érezem magamat gyilkosnak, hogy ne legyek egy őrült elmebeteg, aki öl. Szívverésem hangosan üt, és minden mozzanatot kiválóan hallok, hisz farkaslétem ezt biztosítja számomra. Nem akarok, és nem is fogok megállni, ha csak meg nem állít valaki, de ezt kétlem.. nem akarom, hogy ilyenkor zavarjanak meg.. de ekkor váratlan fordulat üt be.. egy hang.. egy minden természetfeletti hang szólal meg a messzeségből, amely magához hív. Ezernyi szellem hangja sóhajt fel, és hideg cikázz végig a bundámon. Négy lábammal lassítani kezdek a hely megrémiszthetne, de én már régóta nem félek. A temetőben járok, és a sírok közt haladok egy személy felé, akinek a pontos útját tudom hol találom, hisz érzem a jelenlétét; őt magát. Lassú léptekkel megyek immáron előre az ismeretlen sírok közt, és az egyed felé haladva olyan érzés kerít a hatalmába, amely leírhatatlanul végig cikázz rajtam. Halál érzelem fog el, de nem a sajátom, hanem az ő kisugárzása adja ezt.. Nem félek, nem rettegek, sőt nem tartok semmitől, hisz tudom, hogy nem ezért hív. Nem sokára megérkezek elé, meglátom őt, és úgy tekintek rajta végig. Ezen alak ismerős.. nagyon is, hisz ő maga a Halál, ő az aki elrabolja az emberek utolsó szívdobbanását, de nem az enyém kell neki.. nem. Nem a halálomért vagyok itt, hisz más miatt kelhettek neki. Mozgásom végül abba marad, és nem messze megállva tőle nézek a szemébe farkasként. Tekintettem árulkodó, ha nem ismer fel, akkor mindösszesen egy farkasnak tekinthet, de nem vagyok az.. a szememben szerepet játszik, hogy én vagyok az.. Daniel Bright.
-Hívtál.. nos eljöttem.-Szólalok meg tiszta, és érthető hangon, mintha ember lennék, mintha nem farkas alakban volnék. Rengeteg időmbe tellett mire elsajátítottam ezt az egészet. Nehezen, de összejött végül, és így megtanultam külön választani a két beszéd nyelvet; az állatokhoz intézetet, az emberitől.. Kíváncsiság uralkodik tekintettemben, míg várom szavait.. várom azt, hogy közölje miért is kellek neki!

Vendég

Csend és hullaszag.
Vajon mi vár rám a halál után? Megváltás és könnyebbség? Megszabadulok az életem során nehezen vonszolt rabláncaimtól? Vajon amikor a szívem az utolsót veri, a tüdőm az utolsó levegőt veszi, vajon amikor a szemem örökre lecsukódik, vajon amikor a lelkem eltávozik, akkor megszűnik minden? Minden, ami a lelkemhez köthető? Megszűnik-e a fájdalom, elfelejtem-e a félelmeimet, kiírthatom-e a rigolyáimat, semmisé tehetem a kimondott vagy eltitkolt szavakat? Mi vár rám az elmúlás utáni pillanatban, egyáltalán szalad-e még vándorlelkemmel az idő, kötnek még engem a percek? Milyen lesz majd odaát? Létezik az a végtelen hosszú, sötét folyosó, amiről mindenki beszél? Aminek a végén ott pislákol a fény? Lesz-e, aki megfogja a kezem és segít, hogy ne tévedjek el? Lesz, aki támogat? Nem akarok egyedül lenni! Félek!
Örökre megválaszolatlan és nyomorba döntő kérdések gyötörték az én folyamatosan pusztuló kalózlelkemet is azon az éjszakán, amikor egy villanásra éles fájdalmat éreztem a mellkasomban, kitöltött a jéghideg mégis melengető vérem, majd mindörökre megszűntem evilágon létezni. A temetők mindig emlékeket hoznak elő a kegyetlenségem óráiban is és hosszúra nyúló éjszakába temetkezve döbbenek rá a kérdéseim sokaságára egyöntetű választ adó szóra: NEM. A halállal nem szűnünk meg létezni, akkor kezdünk csak igazán örülten és vibrálóan, végtelen határokat feszegetve kínlódni. Nem létezik sem megváltás, sem könnyebbség, a pokoli életnek nevezett lét, ehhez képest édes mennyország. Nem törölhetjük el vétkeinket, hibáinkat, egytől - egyig kegyetlenül ránk olvassák a végítélkezésnél, örökre megbélyegezve löknek minket tébolyulatba, amit annak a tudata okoz, hogy nem élhetünk többé. Soha többé. Elárultam-e valakinek? Nem, soha. Az igazság poklának súlya nyomja a vállam már 261 esztendeje. Mikor látom a szemekben kihunyni a fényt, én mosolyogva hazudok. Szent esküvel ígérem, hogy nem fog fájni...de mindig fáj. Kegyetlenség hazudni? Vagy épp kegyesség? Csak egy pillanatra valami, olyat nyújtani a távozó léleknek, amitől a félelemmel felvértezett pajzsát áttörhetem, ledobathatom, eltüntethetem...nem, ez nem kegyetlenség. Ilyenkor talán igazi a remény. Mert ez, a remény, az első, ami meghal, minket csak a hitünk tart életben, mindenki hisz valamiben és a legtöbben éppen ebben az átkozott megváltásban, amely valójában egy cukormázzal bevont jól megkomponált egyoldalú átverés. Tehát eldöntheti mindenki, hogy valami reményszerűt adni nyomorult éltük végének és kínlódásuk kezdetének, kegyetlenség-e. Túl tudjuk tenni magunkat a lebegésen? Hogy oly könnyűek vagyunk, mint a tollpihe, egy fuvallat is játszva sodor tovább, figyelembe sem véve, hogy mi esetleg nem kívánunk haladni. Ha gyökeret vernénk sem maradhatnánk, mert nincsen akibe kapaszkodjunk, nincs amit rögeszmésen szorongassunk, nincs ami az adott helyen tartson minket, azon a helyen, amit mi választottunk és nem más. Vajon feldolgozható-e a tény, hogy az eddig éltető levegő, most egyszerűen szűrődik keresztül a tüdőnkön, akár víz a szivacson. Megtelít, felrepít, de végül nehéz súllyal húz alá, hogy kifacsarjon és ott hagyjon a semmi közepén. Tapintunk, de nem érzünk. Mániákusan ragadunk magunkhoz tárgyakat, anyagokat, személyeket, kétségbeesve keressük a választ, hogy miért ilyen nagy a csend. Miért nem hallunk? És miért nem hallanak minket? Minden pillantás kín, mert nem látnak viszont, visszajárunk azokhoz, akik....az elménk üres, nem tudjuk kik ők, csak ragaszkodunk hozzájuk. Elvesztünk. Megőrjít ez semmisség és nem múlik el, nem telik az idő, mindig ugyanazt az órakoppanást játssza le valaki a fejünkben. Ez történik mindenkivel? Megőrül, tébolyult lesz? Van innen menekvés? És miért nem segít senki? Szerencsésnek érzem-e magam, amiért nem kellett soha a kínpadra kerülnöm, foglalkoztat-e mások sorsa, érdele-e hogy mi történik mikor elveszem az utolsó színdobbanásokat, tettek-e már rám mély benyomást? Miért vagyok kíméletlenül érzéketlen? Vannak-e még bennem emberi mivoltomból elhalványuló részecskék, emlékszem-e még ki voltam egykoron? Kijavítom-e mások tévedéseit, hibáit? Ösztönös vagyok? De hát ki vagyok én?
Én vagyok a Halál.
Óvatos, határozott és kimért léptekkel suhanok a sírok között, a köd az utánam szaladó szellővel párbajozik, mely minden lépésemet árgus szemekkel figyeli. A kabátom suhogása a nyirkos időben utat vág a sötét éjszakába, tűnő lábnyomaim, mint az elköszönő emlékek. Ujjaim apró mozgatása, a pecsétgyűrűim egymáshoz dörgölőzése, pozitív hangulatot kölcsönöz a sikító és pusztító jelenlétem okozta borzongásnak. A lábam alatt ismét halkan reccsennek össze a földre hulló korhadt faágak, a nyöszörgő fűben kis ecsettel nedvesre festik hosszú szárú csizmámat. Határozott irányváltással fordulok a késői utam célpontjához, ahogy elhaladok a sírok mellett. Alig-alig megérintve őket, végig húzom a kezem a hideg, merev kőtömbökön. Az érintésem nyomán semmibe tűnő vérfoltok jelzik, hogy itt megtalál az, aki keres. Mögöttem susognak a szél fújta fák, az ébenfekete eget a ragyogó csillagok helyett a jeges tekintetem töri millió darabkára. Felhők takarják el az égi palettát, a levegőben érezni a morduló eső ízét, ami határozottan szájon csap. Elhaladok a régi szobrok felé, ahol alig halhatóan halott angyalok fuldokló segélykerése veszik el az éterben, mert választ immáron nem kapnak és nem is érdemelnek. Sariél volt a vezető, mégis Uriél kicsinyes rettegő vágyára hallgattak. Annak idején Gabirel-t, a pokol kénköves pellengérére állították, kivetve őt az az égi fellegekből, mert vonzódott a sötétséghez. Uriél nem csupán vonzódott hozzá, hanem maga volt a sötétség, mégis Gabriel szárnyait piszkítja a fellobbanó tűz koromfekete hamuja. Ingaszerűen leng, hol jobbra, hol balra a kis faágon elhelyezett nyaklánc, amit a lány hagyott maga után, megbocsájtást és békét mutatva a haszontalan szárnyasoknak. Halált kiáltottak reá és ő mégis a vérükben fürödve, utolsó erejéből, mindent elfelejtve adott nekik nyughelyet. Talán örök életükre kőbe égve kellett volna sustorogniuk, mert szárnyukat bontva és megszökve a Pokol kapujából, rettegő, paranoiás, égi lényekké változtak, amely semmi jót nem hozott magával. Tekintetem az ékszeren pihen meg, leguggolva érek hozzá és ragadom magamhoz, ha minden szívből élet fakad, akkor ne az ő kék vibráló szívdobbanásuk elfajzott érzése legyen az, ami az eredő létet neveli. Elhaladó lépteim nyomán az égből könnyek peregnek, hideg cseppek arcomba marva folynak végig és szempilláimon új utat találva maguknak hullanak alá a semmibe. A szembogaraim elől elzáródik a külvilág, miközben megérkezem ahhoz a sírhelyhez, amely biztonságot és családot nyújt egy lánynak. Annak a lánynak, aki önmaga árnyékán átlépve is inkább lett elutasítandó alkuszegő, minthogy hagyja a világot romba dőlni. Életet biztosított azoknak, akik végső pusztulásra voltak ítélve az idő megdönthetetlennek hitt korlátai között. Ő tudja milyen lebegni, marcangoló fájdalmak közt kínlódni, a pokol tüzében megégni, a tébolyda peremén folytonosan zuhanni. Zuhanni alá egyre mélyebbre, tudván, hogy sosem lesz érkezése. Milyen színe van a tiszta léleknek? Vakítóan hófehér. A szemeid nem bírják elviselni a fényét, undorítóan kivájja magának a helyet és befészkeli magát, döbbenetes ürességet hagyva maga után, mikor távozik. A lány, az övé ilyen. Kalitkába zárt izzó vörös szívdobbanása volt, a minden sebből vérző univerzum egyetlen mentsvára, melyet egy legyintés úgy döntött magába, mint a részeire hulló kártyvárat. A sírfelirat mögött hóviharban és öldöklő szárazságban is ott áll a lila virágot bontó cserje, melynek mámorító illata minden erre járót megbódít egy elvesző pillanatra. Ezen a félre eső részen fedték el mindörökre Paolo, Barbara és Milan Salvatore-t. A lány még hiányzik, de már neki is kimérték az örök nyugvóhelyet biztosító parcelláját, mely ironikusan foglalja magában a nyugvó szót. Az eső csendesen kopog a bőrkabátomon, a csizmámon, ahogy várakozóan pillantok a messzi távolba. A lábam alól szinte kiszalad a talaj, jómagam is elveszhetnék egy pillantásban, amikor újra kinyitom a szemeim. A lány, akit a lebegésből kiragadva másodiknak titulál sokadik esélyt adva, hoztam vissza az életbe, nem akárki és nem véletlen a jelenléte sem, ezen az exitáló szigeten. De most nincs jelen. A homokórába tuszkolt idő pereg, minden elveszett pillanat számít az ostobaságba gyalogló Cooper fiúnak. Megoldást keres tán? Meglebbentem a kabátom, a hideg nevetve futkos körbe körülöttem. Olyan személyre fogom bízni Mia felkutatását, aki előtt minden fátyol azonnal lehullik, biztosítva a célja elérését. A Halálnak vannak ismerősei? Természetesen nincsenek, de mint mindenki, a túlvilági kiáltásokon túllépve, én is kapcsolatba tudok lépni az evilágiakkal. Üzenetem a szél vitte, szavaim az eső mossa, jelenlétét az elhomályosuló táj ordítja.

Vendég

Ahogy lehunyja a szemét a karomba veszem megállok vele és az ég felé tekintek. Megsimogatom az arcát, csókot lehelve rá, majd amikor imádkozni kezd megpróbálok hangtalanul hozzá szólni, kissé tudat alatt.. - Isten kegyes Mia! Kegyes lesz hozzád! - mosolyodom el halványan ahogy szemeimet lehunyva tartom - Ne könyörögj többet hozzá, ne kérleld és ne rebegj imát! Teszek róla, hogy véget érjen ez a rémálom! - veszem suttogósra a hangnemet még ott, magamon belül is - Nem vagy senki fiának szolgája! Kérlek ne ostromold magad! - letörlöm a könnyeket az arcáról - Ahogy mondod! Mint egy kisebb kirakós! Összefonódott lelkük tovább él.. - eszembe jut egy rövidke vers, melynek sora ez.. csak bámulok rá ahogy mesél az emberi lelkek rejtelmeiről, magukról az érzésekről, a tekintetében veszem el, ahogy egy határozott mozdulattal végre, de elindulok vele ki a temetőből - Mint az első nap, csak Mi! Az aranyfonál mely még mindig összeköt. - mosolygok ahogy egyre csak kifelé tartunk a helyről, át a szigeten majd a sötétségben veszünk el. -

SZABAD A JÁTÉKTÉR!

Vendég

A legteljesebb nyugodtság jár át, hogy itt állok átkarolva, ő pedig a hajamat simogatja. Nem szól semmit és sem beszélek már, nincs mit mondanom, ebben a pillanatban nincsen szükség szavakra, ugyanis a szívünk egy ütemre való dobbanása mindent elmond. Hallgatom, ahogy levegőt vesz, semmi sem ad nagyobb békét számomra, mint az, hogy hallom lélegezni. Ez jelenti az életet, hogy itt van mellettem, hogy nem képzelődöm és nem álmodom. - Szeretlek. - suttogom halkan, a szempilláim a szemeimre zárulnak, érzem, hogy kezdek fáradni, mert kimerített ez a mai nap. Csak állok előtte és szorosan ölelem, majd magamban kezdek egy imát mondani, nem tudom, vajon ezt is hallja? Istenem, kérlek, ne vedd el tőlem, ha nekem adtad, ha voltál így kegyes hozzám, hát kérlek, ne ragadd ki a kezeim közül. Könyörgök hozzád, kérlek, nagyon kérlek, minden este hallhatod az imáim, hiszen már az első alkalommal elmondtam, hogy addig imádkozom, ameddig csak kell. Légy kegyes hozzám, földi szolgádhoz, ki mindig hűséges volt hozzád és a mennyek országához. Nem kértem mást soha tőled, csak egy kis boldogságot, és hát ha már megadtad, akkor kérlek ne kelljen mennie. Az ima közben lecsordul egy könnycsepp az arcomról, majd elmosolyodom. - Ha van valami, ami teljessé tesz engem, akkor az te vagy. Ha van valami, amiért érdemes volt, akkor az te vagy. Nem azért, amit adtál, vagy amilyenné válok ha veled vagyok, hanem a puszta létezésed miatt. - nézek fel rá ismét, a szememben megcsillan egy újabb könnycsepp, közben elmosolyodom és az arcára teszem a kezem. - Csodálatos ha valaki megtalálja a párját nem? Amikor megtalálja a lelkének azt a darabkáját, amit mindig is keresett. Aki visszatudja suttogni neki a belsőjében csilingelő dallamot, akiben a saját érzései kapnak új erőre. Csodálatos amikor két tekintet így találkozik. Mert onnantól nevezzük a te és ént, minek. - mondom továbbra is mosolyogva, azt hiszem talán vele menni fog, menni fog, hogy túllépjek a fájdalmas rosszakon és tiszta lappal kezdhessek, kezdhessünk.

Vendég

Amikor a hátamhoz ér kiráz a hideg, szinte végigfut rajtam egy kisülés ami a szívemnél ér célt és nagyot dobban - Akkor hálával tartozom neki, hogy még a Lucifert követő időkben is, csak egyet akart nekem, boldogságot és reményt adni, és Téged! - nézek rá mosolyogva ahogy lehunyja a szemét.
Ahogy minduntalan ölel és érezteti velem, hogy szeret újra és újra megdobban a szívem a teljes boldogság árad szét bennem, ennél többet kívánni sem lehetne! - viszonozom az ölelését teljesen átadva ennek az érzésnek magam, szinte a karjaiban hamvadok el, kicsordul a könnyem ahogy elmondja, hogy Én voltam az, aki miatt szeretett volna szeretni, szerelmesnek lenni, aki után vágyakozott, akit keresett. Igaza lehet, mindig is azt gondoltam, hogy nem lehet véletlen az, ha egy csillag csak úgy magától megcsillan.. és ezt nem úgy értem, hogy gombostű méretnyire, hanem mint egy házakat ledöntő vasgolyó, sőt még annál is hatalmasabban és méretesebben ragyogott fel, amit csak az űrben lehetett volna jól látni, szinte szikrázott hiszen mind a ketten arra az egy csillagra összpontosítottunk, akkor ott összeért a lelkünk és ezt, ha az égieken is túl van még valami, nos azok is láthatták! - Még sem figyelmeztetett rá időben! - húzom el a szám, ahogy legördül a könny az arcomról - Azt hiszem ez fordított esetben is megállná a helyét! - mosolyodom el megsimítva az arcát - Neked is szükséged volt rá, hogy láthasd te jó vagy, sőt a legjobbaktól is messzemenően a legjobb! A legtisztább, a legtisztességesebb, a legemberibb és istenibb ember, lány, nő akit valaha teremthetett Isten! Akinek a lelke, maga a vihar vert tenger után a nyugodtan ringatózó, hullámzó kék színű víz! Akinek a szeme az a csillag, aki keresi a párját, aki nem adja fel, reményt sugároz, s keresi a jót minduntalan! Aki képes olyan apró csodákat látni, amit mások soha, vagy figyelmen kívül hagynak! Aki az én viharos tengeremet varázsolta el egy szempillantás alatt, egy nyugodt és békés hellyé, ahol nincs bánat, nincs harag sem pusztítás, ahol csak fényesség van, melegség, szeretet! Csak általad Mia! Általad vagyok képes erre, erősnek lenni, szépnek mutatkozni! Előtted megnyílni és levetkőzni, önmagamat adni! Miattad kitartani és nem feladni! Hogy ha van valaki aki mellett nem kell védekeznem, az Te vagy! Lucifer sosem kaphatta meg igazán a szeretetet, sőt nem is tudja mi az! A hatalma nem volt semmi, nem volt teljes! Mert nem az igazi hatalmat tudhatta a magáénak! Csak olyat ami elvakította, de nem olyat ami vele együtt ragyoghatott volna, nem látott szempárt amelyben a tükörképe látszódhatott volna! Nem találta meg a másik felét, a társát! Egyedül volt, ez volt az ő nyomora, hiába álltunk mellette! Számomra, mondj bármit, s mondjon bárki bármit, az vagy, s leszel! Idegesíteni?! Ezt nem mondanám, inkább aggódni, ez a jó szó! Az pedig tudtommal az őrült pszichopaták esetében normális! - mosolygok rá - Ahogy mondod! Szeretném ha te ezeket mind megkapnád, egytől egyig! - nézek a szemébe - Szeretlek! - csókolom meg ahogy az ajkát harapdálja majd amikor a mellkasomra dönti a fejét a haját simogatom - A csillagokban köttetett! - nézek az égre majd köszönet képen lehunyom a szemem. -

Vendég

Ösztönösen bújuk hozzá, ahogy átölel, majd én is viszonozom azt, közben a hátát simogatom a kezemmel. - Talán a Mindenható akarta, hogy így legyen, talán mivel ismerte mindkettőnk vágyait, érzéseit és gondolatait, talán úgy találta, hogy nekünk kettőnknek találkoznunk kell. Talán egy láthatatlan aranyfonalat húzott kettőnk közé, hogy ezzel életben tartsa mindkettőnk számára a reményt, hogy találkozni fogunk, mert mindenki számára létezik a boldogság. - mosolyodom el, közben lehunyom a szemem és csak hallgatom, ahogy levegőt vesz, ahogy megdobban a szíve, a lüktet az ereiben a vér. - Nekem te vagy a boldogság, Christian. - ölelem mind szorosabban, hogy éreztessem vele, mennyire szeretem. - Talán nem tudtam, de miattad jártam Alessio szobrához, aki az igaz szerelmet testesíti meg, a levél, amit neki írtam, talán nem tudtam, de rólad szólt. Még nem is ismertelek, de már benne voltál az életemben, a legteljesebb része voltál, mert már akkor megírták ott fent a csillagokban, amikor egyszerre néztük őket. Talán a Mindenhatónak tetszett a szemed csillogása és keresett egy szempárt, amiben viszont láthatod csillogni, amiben a legteljesebben elveszve is végre megtalálgatod az utad, megtalálhatod, amit mindig is kerestél. Talán csak akart valakit melléd, hogy tiszta tükröt tartson eléd, hogy amíg mások nem látnak téged, addig mellette levehesd az álarcot és láthasd ki vagy, hogy ne felejtsd el önmagad, hogy ne felejtsd el, hogy nem adhatod fel. Hogy felejtsd el, hogy tüskék ellenére, amivel védekezel, még mindig te vagy a mennyország kertjében a legerősebb és legszebb rózsa. - suttogom a szavakat óvatosan, mintha csak egy mesét mondanék, mintha ezzel el tudnám törölni a sok rosszat vagy mind azt gyötrődést, amin át kellett mennie. - Azt mondják okkal történik minden, lehet, hogy Lucifer mindig azt mondta, hogy miatta választottak ki engem, de azt nem tudta, hogy neked választottak ki és nem neki. - folytatom a mondandómat. - Talán nem voltam mindig olyan jó vagy olyan tökéletes mint sokszor szerettem volna lenni és tudom, hogy volt idő mikor bántottalak és volt olyan is, hogy idegesítettelek és feldühítettelek. De tudom, hogy egy mosoly, egy ölelés a legdrágább kincs, amit adhatok és ezt sokszor adtam neked és még sokszor fogom is. - emelem rá a tekintetem, amiben megcsillan egy könnycsepp közben elmosolyodom és megharapom a számat. - Ez kifogyhatatlan, ebből nagyon sok van, mert ez innen jön. - teszem a kezem a szívemre, majd aztán az ő mellkasára helyezem a kezem a szívéhez. - És ide tart. A láthatatlan aranyfonál még most is összeköt minket. Úgy hívják szerelem. - döntöm újra a fejem a mellkasára, majd jólesően ölelem át ismét.

Vendég

Akkor volt a születésnapod!? - nézek rá meglepetten majd lehunyom a szemem ahogy kéri - Gyönyörű voltál abban a ruhában! - mosolyodom el ahogy látom a képeket - Milántól kaptad az első naplódat, különleges lehetett! Szeretném ha vissza kaphatnád! Ha az újra a tiéd lenne! - simítom meg az arcát - Ugyanakkor bámultuk az eget mind a ketten?! - döbbenek meg a kép láttán - Te ránk gondoltál! Én pedig a szeretetre akkor érezni akartam, hogy valakinek fontos vagyok! Rád gondoltam, de tudat alatt, nem ismertelek és nem találkoztunk viszont akkor is volt már egy erős kötelék ami azt súgta, hogy valahol ott van és találkozni fogok vele! - suttogom ahogy tovább nézem a képeket - Érezted ahogy egy angyal megérint?! - ezen elmosolyodom és kissé furcsállom is, volt vele valaki, talán a védő angyala!? és ha igen, ki lehetett az?! - ahogy elmondja a varázst megérzem, hogy valami nincs rendjén így kinyitom a szemem - Mia, miért vérzik a szemed?! - nézek rá aggódva - Kérlek ne gondolj a rémálmokra vagy arra, hogy te vagy a hibás! Szeretnélek elvinni innen, ez a hely nyomasztó! Én is jobbnak látom ha elmegyünk innen! Nem, nem szeretném ha ezzel a vérzéssel valami bajod esne, vagy bármi más! Nem tartom jó előjelnek, hogy ez történik, így kérlek téged ne akard megmutatni! Vond vissza a varázst, van ennek más módja is, hogy lássam! Kérlek Mia, amíg nem tudom miért történik ez, ne varázsolj többet! Mindig elragad a félelem amikor látom jelét, hogy a varázserőd fizikailag is kihat rád! Nem szeretném ha bajod esne! És kérlek ne is titkold el, hogy ezek még mindig kísértenek! Hiszen érzem, az érzéseimet pedig nem tudod eltörölni! Szeretném ha ez nem lenne, de még nem jöttem rá, hogyan csináljam! Viszont most jobb lenne ha hazamennénk, egy napot még aludjunk ott, ha nem is a te szobádban, hát az enyémben, aztán elmegyünk és vissza sem jövünk ígérem! - fejezem be, ahogy megsimítom az arcát és átölelem. -

Vendég

Elmosolyodom azon, ahogy arról mesél, hogy mit csinált azon a napon, amire rákérdeztem. - Látod, biztos vagyok benne, hogy ugyanazt éreztük. Akkor este nem tudtam aludni, más volt ez a szülinapom, mint az összes többi, itt bennem más volt. - fogom meg a kezét és a mellkasomra teszem egyenesen a szívem fölé. Próbálom felidézni az érzést, amit akkor éreztem, ezért lehunyom a szemem és percekig csak hallgatok. - Csukd be a szemed, mutatok valamit. - mosolyodom el, majd erősen kezdek koncentrálni arra az estére, meg akarom mutatni neki, ahogy ott ültem az ablakban és bámultam a csillagokat, megragad egy erős érzés, amely magába szippant, ahogy egy hullócsillag esik le az égről. Talán kívánnom kellene, amikor kinyitom a szemem és felnézek az égre, de helyette csak elmosolyodom és ismét visszacsukom a szemem. Már minden itt van, amit még szerettem volna, hiszen itt áll előttem. Emlékeimben kutatok és felidézem, ahogy aznap este a világos színű ruhámban sétáltam fel a lépcsőn, a hajam a vállamra omlott és sosem felejtem el, hogy egy pillanatra visszafordultam a nappali felé és láttam a családomat, amitől boldogság költözött a szívembe. Milan utánam futott a lépcsőn, hogy megállítson és megöleljen, aznap este utoljára. " Hercegnő, még oda sem adtam az ajándékod! Gyere! " A hangja ugyanolyan éles, mintha csak most történne velem, érzem ahogy megragadja a kezem és magával húz az emeletre, akár csak akkor. Különleges volt az ajándéka, akkor kaptam tőle az első naplómat, amiben nagyon sok mindent leírhattam és amelynek ha lapjai a semmibe is vesztek, talán egyszer majd valakinek hasznosak lesznek a papírról lepergő szavak. A következő emlékképem az, ahogy már a szobában ücsörgök az ablakpárkányon és bámulok ki a sötét éjszakába, sosem láttam annál szebben fényleni a csillagokat. "Tudom, hogy léteznek angyalok, hallom őket suttogni és érzem, ha néha megérintenek. Látom őket, mert a csillagokban az ő szemük csillogása rajzolódik ki. " Jól emlékszem ezekre a szavakra, amiket akkor mondtam, talán elmondhatnám most is őket, de azt szeretném ha inkább látná és érezné.
- Awọn inú ba de, o wa lati isalẹ ti okan mi, bi ni mimu commemorative fun ni imo fun akoko kan ni iwaju rẹ oju. Awọn oju wo, awọn etí ki o si tun le joko ni okan ti érzjen opin. - mormolom a varázsigét, mellyel az ő elméjébe juttatom a saját emlékképeimet, kitárva ezzel az életem egy igen apró, mégis jelentős momentumát. Talán az angyalok, akikről akkor beszéltem, talán már akkor is őt éreztem valahonnan egészen távolról. Az is lehet, hogy ugyanazt a csillagot bámultuk, ezért megéreztük egymás jelenlétét. A varázslat bár nem erős, mégis a szokásos mellékhatással jár, vér folyik a szememből végig az arcomra, amit szinte azonnal megpróbálok eltüntetni. Talán ez egyfajta büntetés a sok áldozatért vagy egy jel arra, hogy az őseim velem vannak? Eszembe jutnak az álmaim, az a sok szenvedés amit láttam, örökre beleégett az elmémbe, ugyanakkor nem tudom miért jöttek újra elő. Talán a családom elvesztése az oka, talán az, hogy kétszer éltem túl a halált, talán egy üzenet? Fogalmam sincs. - Csak mostanában, azt hiszem, hogy talán a temetés miatt. - pillantok rá az álmaimra utalva, közben még mindig az arcom törölgetem egy félmosollyal, hogy meggyőzzem nincsen semmi baj. - De akkor sem szeretnék többet az iskolában lakni. - mondom alig halhatóan. Sok jó emlékem köt oda, de Milan elvesztése egy olyan pont az életemben, amely örökre megbélyegez majd. - Szeretnék még valamit mutatni neked. - gondolkodom el, majd megfogom a kezét, ami még mindig a mellkasomon pihen.

Vendég

Hosszasan eltöprengek arról az éjszakáról, annak a töredéke jut eszembe, egy átlagos ember átlagos estéje rémlik fel, ahogy visszagondolok majd kisvártatva megszólalok -Akkor este kivételesen a templomból mentem haza, holdvilág és csillagos ég alatt - nézek rá - aztán a parton kötöttem ki, feküdtem a tengerparton, hagytam, hogy a víz érjen a lábamnál, közben sárkányt eregettem, szép emlékek - mosolyodom el - Ahogy kívánod, megyünk, ha szeretnél! - pillantok rá a kezembe véve a kezét megszorítom - Oda megyünk ahová csak szeretnél, akár minél messzebb innen, akárhogy is, a lényeg, hogy boldog légy, számomra ez a legfontosabb! - hajtom a fejem a vállára ahogy mögötte állok. - Még most is gyötörnek az álmok?! - nézek rá kissé döbbenten és együttérzőn ahogy elmondja képtelen maradni. -

Vendég

- Mielőtt még találkoztunk volna? - emelem rá a remegő pilláim, amik a boldogságtól csillogó szemeim takarták el eddig. - Azt hiszem egyszer biztosan, úgy 4 évvel ezelőtt május 20-án. Emlékszel rá, hogy mit csináltál akkor este? - nézek rá, közben felidézem az akkori szülinapomat, hogy hogyan is zajlott, miket csináltam és mi mindenre is gondoltam aznap este, amikor ott ültem a szobámban, csendben a csillagokat bámulva az ablakból. Jól emlékszem, hogy akkor éjjel valamiért megmagyarázhatatlanul másnak láttam a csillagokat és olyan sokáig néztem őket, mint előtte soha. Volt bennük azon az estén valami egészen különleges, megnyugtató és reményteljes. - Ha elmeséled mit csináltál akkor, persze ha emlékszel rá, akkor talán meg tudom mondani. - mosolyodom el, közben hallgatom, ahogy tovább fűzi a mondatait én pedig, ahogy ölel újra lehunyom a szemeim és elképzelem azokat, amiket mond. - Azt szeretném, ha valóban így lenne, Christian. És megígérem neked, hogy mindent meg is fogok tenni ennek érdekében. És ha már itt tartunk, tudod gondolkoztam rajta és én nem akarok tovább az iskolában lakni. Nem tudok, félek és Milan emléke... kérlek Chris, keressünk valami mást. - a tekintetem könyörgően találkozik az övével, miközben tolmácsolom a fejemben megszületett gondolatot. Valóban képtelen lennék ott maradni, nem megy, túl sok a rossz dolog és a legszörnyűbb az, hogy valóban Milan emléke az, ami mindennap gyötör abban a szobában, ahol alszom. - Kérlek, tudod, a rémálmaim... mostanában újra rosszakat álmodtam, talán ha nem kellene ott lennem, akkor ez megváltozna.

Vendég

Elmosolyodom a reakcióira, amikor rám néz el áll a lélegzetem is, ahogy neki is a váratlan csóktól - Elértük azt a csillagot, már itt lakozik a szívünkben! - teszem a kezem a mellkasára érezve a szívének ütemes dobbanásait - Mit gondolsz, volt már olyan pillanat, hogy mindketten ugyan azt éreztük!? Mielőtt még nem is ismertük egymást!? - simogatom meg az arcát ahogy elmosolyodom - Ha megérintetted a csillagot, kellett lennie egy olyan pillanatnak amikor távolról is, de tudtuk, hogy megtaláljuk majd a másikat, éreztük, hogy itt van valahol! - nézek a szemébe, majd a kezembe véve a kezeit mindegyikre puszit nyomok amikor megcsókol - Szeretném ha már csak a jót kapnád! - ölelem vissza a haját simogatva - Szeretlek Mia Salvatore! Életem utolsó lélegzetvételéig! - mosolygok a hajába temetve az arcom, mélyen beszippantva bódító illatát - Amikor megkértelek, igent mondtál. Szeretném ha nem csak a jegyesem volnál, hanem a menyasszonyom, a feleségem! Szeretném összekötni veled az életem, Milánóban Ludovicoval, a dómi cicákkal, Luce-al, Dexterrel, Gabriellel Alessio szobra előtt! - suttogok elveszve az érzésben, hogy csak mi ketten vagyunk itt és minden olyan békés, mesebeli, valóságos.
Kapaszkodom az érzésbe, a pillanatba ahogy a karjaim közt tarthatom és érzem, hogy ő is boldog, hogy megnyugodott a lelke, mindezt azért mert egymás mellett vagyunk és nem fenyeget senki, és semmi.
Nem akarok felébredni és elaludni sem immár, ha ő nincs itt, ha nincs velem az a vesztem, üresség ami betölt, de ha velem van, az a reményem, a teljesség ami szét árad bennem csak vele, örökre!

Vendég

Ahogy végig húzza a kezét óvatosan az enyémen, mint máskor, most is kellemesen beleremegek. Olyan más ez az érzés, olyan földöntúli, mintha lebegnék, mintha egyetlen érintésével levenne minden terhet, problémát, gondot a vállamról. A fejem kitisztul, a szemeimet óhatatlanul is lecsukom, aztán mikor kinyitom, csak bámulok rá, bámulok rá, mert örömömet lelem abban is, ha csak nézhetem. A szívembe béke, melegség, nyugalom költözik és mindez egyetlen érintésétől. Aztán megcsókol, olyan hirtelenséggel, hogy még levegőt is elfelejtek venni, a szívem hatalmasat dobban, az agyam teljesen kikapcsol, csak viszonozni tudom. Hallgatom, ahogy elkezd beszélni hozzám, teljesen elveszek a tekintetében, a hangja csilingelésében, abban az őszinte mély érzésben, amit minden egyes mozdulatával közvetít felém, miközben átölel én pedig szintén belé karolok.
- Én el tudom őket érni. - nyújtom ki a kezem a csillagok felé, majd végül meg fogom az ő kezét és a magamé mellé emelem. - És te is. Csak ki kell nyújtanod a kezed. Mikor kicsi voltam, mindig ezt játszottam esténként a fűben heverészve. Csak kinyújtottam a kezeim és becsuktam a szemem, majd azt képzeltem, hogy meg tudom érinteni. - csukom be a szemeim ismét, ahogy magam elé idézem azokat a gyermekkori estéket, amikor annyiszor csináltam ezt. Egy pillanatra, újra annak a kislánynak érzem magam, ezért egy mosoly kerül az arcomra. - És akkor tudod mi történt? Megérintettem. Éreztem azt a csillagot. - nyitom ki a szemeim, majd az ő tekintetében keresem meg újra a mosolyom, ami az arcomra került. - De mégis a legszebb csillagokat, akkor szoktam látni, amikor rád nézek, mert ott van mindkettő a szemedben. - teszem óvatosan a kezem az arcára, majd a szemeire. - Oda rejtették el nekem, hogy mindennap elhihessem, a csillagok elérhetőek. - hajolok egészen közel hozzá, majd egy finom csókot lehelek az ajkaira, közben a kezeimmel végigsimítok az arcán. - Itt vagyok és mindig itt leszek, bárhogy legyen is, bármit hozzon is a jövő, bármit is tartogasson, legyen jó vagy rossz, én itt leszek. Szeretlek, Christian, nagyon szeretlek. - bámulok továbbra is a hihetetlenül csillogó szemeibe, majd átkarolom és megölelem, a fejemet ismét a mellkasára hajtom. Hallottam, ahogy levegőt vesz és én pedig lehunyom újra a szemem. A világ megszűnik körülöttünk létezni, ahogy a testem az övének simul, a szívünk pedig egy ütemre dobban. Ott vagyunk, csak mi ketten valami egészen különlegesnek a peremén. A bőröm egyszerre lángol és borzong és szinte biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanezt érzi, mert ebben a pillanatban eltűnik minden, minden más. A múlt, a jelen, még a jövő is csak ködös távoli emlékkép. Csak ő van és én, egyként, a lelkünk egymásba olvadt. Érzem, olyan erősen érzem, hogy ez nem lehet más csak egy színtiszta, halhatatlan szerelem. - Szeretlek. - suttogom ismételten, alig lehet hallani, mégis olyan érzés, mintha ezzel az egy szóval meg tudnám váltani az egész világot, az ő világát.

Vendég

Végighúzom a kezem a karján majd az arcára teszem és szenvedélyesen megcsókolom, nem is tudom meddig, csak érezzem, hogy nem álmodom, hogy Ő tényleg velem van és senki sem szakíthat el tőle!
Miután nem túl nagy kedvvel de elhúzódom, a szemébe nézek - Van rá lehetőség, hogy ez igen is valóságos volt, Mia! Nem, egyáltalán nem! Ritkán látni ilyen embereket, de ha ez az erődből fakad, ha a Halál miatt vagy a fájdalom miatt látod őket és üzenni akarnak, nem bolondság! Ha kimerült vagy visszaviszlek az iskolába, vagy elmegyünk innen, ahol ki tudod pihenni magad úgy igazán! - mosolygok rá - Nem, te biztosan nem vagy őrült! Ha az volnál akkor én.. nos nem is tudom sellő fiú volnék!? - nevetek - Akárhogy is, én akkor is nagyon szeretnélek! - puszilom homlokon - Még nem akarok fel menni oda! Ma nem! Még nem, most nem! - ismételem a szavakat zavaromba, de komolysággal és határozottsággal, hiszen mást sem akarok, mint csak Őt! Csak most csak itt, vagy akárhol, de Őt és nem az ítélkező szende népséget ott fent.. - Téged akarlak Mia! - nézek a szemébe, ebben a pillanatban a teljes lelkem tükröződik a szemeimben - Ezért Mia! Mert mellettem akarsz lenni, támogatni! Én is ezt akarom, most és nem később! Támogatni téged, melletted lenni! Kiakarok minden pillanatot használni! Hiszek benne, érzem ezt Mia! És mérhetetlen boldogság ül a lelkemre és árad szét bennem, mint ha tényleg nem lennék önmagam, nem emberi érzés ez! Ha átlagos ember lennék akkor is ezt mondanám, hogy mennybéli érzés! - mosolygok ahogy megcsillannak a szemeim az éjszaka sötétjében - Megkeressük! - bólintok rá megszorítva a kezét - Örökre, mert a csillagokban kötettett! - karolom át ahogy a csillag felé fordulok ahova mutat - Mindig is azt képzeltem, hogy csillagnak lenni kiváltság volna, hogy olyan élményben lenne részem mint még semminek és senkinek ezen a földön, hogy egyszer ha születhetnék bárminek, hát csillagnak szeretnék mert tündöklőek, utat mutatnak, ragyogó fényükkel beragyogják az eget, fényességet hoznak mert azok Isten szemei vagy könnyei, ami teljesíthet egy kívánságot, ami ha bár messze van, mégsem oly messze, hogy ne érhessük el őket! Hogy ők mindig ott vannak fent, mindig megtalálhatók, mindig a reményt jelentik! Különlegesek, egyediek! És ha le is esnek mindig megmutatják az igaz valójukat amit én sokáig elnyomtam, vagy rejtegettem! Egy kráter annyi mindent elárul! Egy kis kavics az égitestből annyi titkot rejt! Az a kavics jelenthet jövőt, hozhat boldogságot, hozhat szerelmet, s el hozott Téged! - csókolom meg a nyakát - Ezért számomra egy csillag maga a szabadság, az élet! Egy vagyok közülük, és eggyé is válok majd egyszer, ha arra kerül a sor! És ha a lelkem új útra indulna szeretném ha csillagot találna! - mosolyodom el ahogy befejezem. -

Vendég

- Nem hagyom, hogy bántsanak téged. - emelem rá a tekintetem, egyenesen a szemeibe nézve, ahogy hozzá beszélek, a tekintetemmel szinte megragadom, magam mellett tartom, ezzel vigyázok rá, nem érheti őt baj. - Amikor azt kérdezted, hogy éreztem-e valamit, amikor láttam az apámat... Nem tudom, azt hiszem, csak képzelődtem, de olyan valóságos volt, mintha tényleg itt lenne. Az előbb egy pillanatra, esküszöm mintha ő szólalt volna meg. Tudom, hogy ostobaságnak tűnhet, de mintha üzenni szeretne valamit. Lehet, hogy tényleg csak képzelem, lehet, hogy a kimerültség okozza az elmém játékát, vagy már kezdek megőrülni és utolsó kétségbeesésem miatt reagálok így. Fogalmam sincs, egy valami van, amit most sziklaszilárdan tudok és az az, hogy beszélni akarok velük. - mutatok az égre jelezve, hogy a Tanácsról beszélek, a Mindenhatóról vagy bárki másról, aki dönthet a sorsa felől. - Melletted akarok lenni és támogatni, kiállni érted, mert ez a szerelem ami hozzád fűz ez erősebb bárminél. Még náluk is erősebb, sokkal erősebb, Christian. Mondhat bárki bármit, már nem érdekel. Keressük meg Gabriel-t, biztos vagyok benne, hogy ő segíteni fog nekünk. - fogom meg a kezét, ahogy még mindig a szemeibe bámulok, nem tudom kiolvasni belőle, hogy miket gondol, de megszorítom a kezét. - Mi, ketten, örökké. - ölelem meg ismét, majd az egyik kezem kinyújtom és az egyik csillagra mutatok, hogy forduljon az irányába. - Congiunzione astrale. - mosolyodom el egy picit, tudom, hogy szereti ezt hallani, közben a fejem a mellkasának döntöm. - Vajon a csillagok tudnak beszélni? - kérdezem alig hallhatóan, javarészt semmi értelme nincs a kérdésemnek, nem is tudom miért kérdezem, csak úgy eszembe jutott.

Vendég

Nézem ahogy a sírhoz lép és a virágokat a koporsóra dobja, majd hallom amit mond és az gondolkodóba ejt..
Aztán magamon érzem a pillantását ahogy körbenéz a társaságon, ami hitvány gazemberekből áll java részt és elönt a keserű harag, hogy miért is ez a pap vezeti ezt a helyet.. - megforgatom a szemem, nem is csodálkozom, mit vártam ettől a szigettől..
Jogos volna most megölni!? Vagy félreállítani?! Nos igen, megfordult bennem. Lehet, hogy még sem veszett ki belőlem a gyilkos ösztön!? Meglehet - bólintok aprót - Az is meglehet, hogy csak az ilyen mocskokkal lennék ártó hajlamú amin nem is csodálkozom, hiszen régen is, ha visszaemlékezem olyanokat bántottam akik felettébb nem voltak jók.. és ha már Isten küldötte így viselkedik.. ha már szembe kell néznem a bűneimmel vigyek magammal olyat is, aki hasonlatosan sáros alak és legalább úgy megérdemelné, hogy elítéljék ahogy engem is megteszik. A két sírásó sem különb, szinte ordít róluk a pénz utáni sóvárgás.. nem kívánom látni őket többet így egy csettintéssel el is tüntetem őket a helyről - Nagyon szeretlek! - ismételem a szavait, amikor hozzám lép és a kezét az arcomra teszi visszaölelem ahogy erőmből kitelik még sem szorítom, nem akarom összetörni, a bennem felgyülemlett harag akár árthat is, így finoman, de mélységes szerelemmel ölelem meg.
Szeretlek Mia! Szerelmes vagyok beléd, és nem veszíthetsz el, ezen ne is töprengj! - simogatom a haját ahogy ketten állunk már csak ott a temetőben a sírhely mellett. -

Vendég

Miközben Chris a kezembe adja a virágot és segít megállni a talajon, óvatosan lépek pár lépést a gödör felé és a virágokat a koporsóra dobom, amelyek lecsúsznak az oldalához. - A halál sosem választhat el minket, mi Salvatore-k nagyon erősek vagyunk. - mondom magam elé, ahogy apám mondta volna, a szavai kezdenek a fejemben visszhangzani, mintha csak ő mondaná ezeket nekem és én pedig visszamondanám, mintha egy pillanatra ő maga szólalna meg belőlem, mintha üzenni akarna ezzel is, hogy tartsak ki, mert ők mindig velem lesznek. - Nagyon szeretlek titeket. - lépek hátrébb Chris-hez egészen közel, majd rápillantok, miközben a sírásók lassan, de biztosan el kezdik befedni a családomat. Nem szólok semmit, csak várakozóan nézek, hol Chris-re, hol pedig a dolgozókra, majd amikor befejezik csak bámulnak rám, legalább akkora várakozással, mint ahogy én az előbb. Egy pillanat erejéig tétovázok, majd ellépek Chris mellől, mire megtántorodom, de a pap elé sikerül lépnem.
- Hálásan köszönöm atyám. Dicsértessék a Jézus Krisztus és a mennyek országa. - pillantok rá, majd a vállamra akasztott táskából előhúzok egy fehér színű borítékot, amiben a pénzt helyeztem el és átnyújtom neki. Egy másodperc erejéig, mintha habozna, aztán végül elveszi és int a sírásóknak, akik azt hiszem egész idő alatt, csak erre vártak. Szomorúan nézek utánuk, olyan nem is tudom milyen érzés ez. Talán csalódott vagyok. Ludovico sosem fogadna el pénzt senkitől, de hát nem lehet mindenki egyforma. Visszafordulok Chris felé, majd odalépek hozzá és a kezem az arcára teszem. - Neked is köszönöm, hogy itt voltál velem. Nagyon szeretlek. - ölelem át jó szorosan, éreztetve vele minden egyes szavam jelentőségét. Nekem már csak ő maradt igazán és mégis óhatatlanul megfordul a fejembe, hogy őt is elvehetik. Nem, nem, azt nem tudnám elviselni, soha, képtelen volnék rá. Találni fogok módot erre, majd még többet imádkozok, beszélek Gabriel-lel, segítsen nekünk, hiszen egykoron ő is az angyalok közé tartozott. - Nagyon szeretlek. - ismétlem halkan, ahogy legördül egy könnycsepp az arcomon.

Vendég

Éreztél valamit amikor megláttad!? - nézek rá kissé aggódva, kissé érdeklődve hiszen ha így volt, akkor igaz a sejtésem.
Felkapom a fejem amikor felkiált, majd a sírásókra nézek akiknek arcáról a fanyar hangulat csak úgy süt mint ha ezért is fizetség járna, a gondolataikba mászva ez az érzés kezd eltűnni az ábrázatukról.
Mia felé fordulok, majd a növény helye felé sétálok még mindig a karomban tartva nyújtózkodom a virágot bontó fa ágaihoz, amiről leszakítok hármat és a kezébe adom - Kérem atyám, nem tart már sokáig! - szólok rá az emberre kissé morcosan, biztosan sejtése sincs miért ilyen hangnemben.. de hát, hisz ő sem tudja ahogy a sírásók, hogy pontosan kikkel is van dolguk, hogy pontosan tudom mit éreznek és gondolnak, s kényem kedvem szerint mászhatok a fejükbe, teljesen összezavarva őket.. meg is érzem a döbbenetet az arcán végigfutni, az az arckifejezés mindent megér, el is mosolyodom, de mégsem örömömben, inkább a hatalom és megvetés birtoklásának és kisugárzásának személyében.. a sírásók is szótlanul állnak, az iménti mondat után teljesen kiüresedett tekintettel, zavartan bambulnak kifelé.. eszembe jut, hogy az egész szertartás mire is jó ezeknek az embereknek, elfog a szégyen és megvetés.. az én időmben a temetések nem a pénzről szóltak, a sírásók nem kaptak fizetséget érte vagy ha kaptak is, hát nem pénz formájában.. hogy hova fajul ez a világ, azt maga a jó Isten is tudja még sem szól közbe.. egy temetésen halottat búcsúztatunk, mind rokonok, mind Isten követői, mind azok, akik a sírt megássák. Nem holmi fizetséget várnak a munkájukért! Ki kellene egyáltalán ezt fizetni!? Hogy valakit az életének megszűnése után kellő tisztelettel eltemessenek!? Döbbenet.. megvetem ezeket az embereket, noha én sem vagyok szent még is tudom mi a valóságos tisztelet, legalábbis volt időm rá, hogy rájöjjek életem során! - elhúzom a szám ahogy a gondolataikat olvasom és elfog a méreg is mert nem adnak kellő tiszteletet és mert a pénzért csinálják, nem az emberi mivoltuk, együttérzésük, segíteni akarásuk miatt, nem ez van szem előtt.. aztán ránézek Miára, próbálom a tekintetemmel sugallni, hogy ne vegyen tudomást róluk, noha nem olvasom a gondolatait látom az arcán átfutni ezeknek a pillanatoknak az érzelmi kihatásait.
A sírhoz lépek vele ismét majd leteszem, hogy lábra tudjon állni, még is a derekánál körbefonva a karom megtartom, hogy ne szédüljön el, ránézek a két emberre, akiknek az imént még zavartság tükröződött a tekintetében most már alázat és részvét veszi át a helyét - Parancsolj! - mosolyodom el biztatóan ahogy mögötte állok. -

Vendég

- Én, egy pillanatra, mintha láttam volna. - suttogom alig halhatóan, ahogy felemelem a fejemet, hogy hátha még ott áll, de már nincsen sehol, csak üresség maradt utána, minden bizonnyal csak képzeltem az egészet, de mégis valóban olyan valóságos volt. Talán a gyász miatt, talán a fájdalom miatt, talán egyszerűen csak kimerültem. - Szerintem csak képzelődtem, mégis olyan valóságosnak tűnt. - nézek ezúttal Chris-re, továbbra is benne kapaszkodva, most először fordítom az arcomat a sír felé, amikor látom, hogy már földdel kezdik el hantolni a koporsókat. - Várjanak! - kiáltok rájuk, mire a két férfi zord tekintettel néznek rám és rideg pillantásuktól megijedek. - Egy virág, kérem, egy virágot had dobjak oda. - nézek kérlelően rájuk és bár megálltak az éppen végzett tevékenységükkel az arcukra kiült: " Mégis mit gondol ez a lány magáról, meddig szórakozhat még? " Jól tudom, igazuk van, sokáig elhúztam ezt az egészet és nekik bizonyára nem is fizetnek majd több pénzt érte, de akkor is szeretnék egy virágot odadobni búcsúzóul. - Chris, kérlek, egy virágot, onnan, a fáról. - mutatok a pap mögött lévő lila virágot bontó növényre, amely állandóan virágzott, akárhányszor csak erre jöttem és mámorító illata most is betöltötte az egész teret. Emlékeztetett a gyermekkoromra, azt hiszem a mi udvarunkban is állt egy hasonló fa, bár nem nagyon ismerem ezeket a növényeket, hiszen ez édesapám szenvedélye volt valamikor. A pap arcára vetődik a tekintetem, aki a kezében a bibliát tartva jól láthatóan méreget minket, minden bizonnyal ő is menne már haza vagy bárhová máshová, esetleg vissza a templomba. Olyan fura a tekintete, olyan nyomasztó, ahogy rám pillant, olyan más, mint akkor, mikor először találkoztunk. Talán megbántottam valamivel? A másik két alak is olyan zordan viselkedik, talán valóban túllőttem a célon, tudom nem volt szép tőlem mások idejét lopni, de ez nekem nagyon nehéz. - Csak kérem, egy virágot had dobjak még rájuk. - pillantok még utoljára rájuk, majd Christian-t figyelem, ő olyan másképpen néz rám. Az ő tekintete megvéd, magába zár és mellette nem érzem a félelmet, nem érzem a kínt, csak azt, hogy mennyire szeret.

Vendég

A hátát simogatom ahogy a karomban tartom, próbálom megnyugtatni, ám ez nem sikerül.. vélhetőleg megint elcseszted Chris! Látom a képeket és mardos a tudat, hogy sosincs olyan dolog, ami tényleg csak a boldog perceket tudná előhozni számára.. ökölbe szorul a kezem, a szemem pedig mély feketére vált - Iszonyatosan dühös vagyok magamra és az egész Luciferes gondolatra és dolgokra, hogy ennek pont Vele kellett megtörténnie.. és mindez azért amiért nem álltam időben a másik oldalra! Sosem érdemlem meg őt igazán, sosem fogom.. ezekért! Eszembe jut a gyötrő gondolat, a mai beszélgetés az utcán és elfog az irigység.. miért nem lehetek én is pont olyan normális mint a többi ember?! Kiváltságos, hogy angyal vagyok?! Sok esetben egyáltalán nem - ekkor megrázom a fejem próbálom magamra a higgadtságot - ami még maradt - ráerőltetni - Más esetben viszont akarnám, hogy az legyek.. az angyalokban mindig is volt valami, ami mélyen megfogott és magával ragadott.
Most, hogy én is az vagyok, így már nem tűnik olyan rózsásnak a helyzet, már nem olyan fényes az a glória sem, mint volt. Mint a szárnyaim, amik hiába voltak fehérek, feketévé lettek és hiába lesznek fehérek, mindig is szürkék maradnak.
Apa?! Te látod őt!? - döbbenten meredek előre hiszen tudom, hogy lehetséges volna, hogy Mia lássa őket, egyrészt az ereje miatt, amelyet én még nem ismerek teljesen, másrészt mert a halálból visszatérni kétszer mindig jár valami következménnyel.
Ha ez az és az alak nem ártani akar, hanem tényleg Miát védeni vagy kapcsolatba lépni vele, egy teljesen új világ nyílt meg a számunkra, egy új út, egy újabb kalandra.

Vendég

Miközben Christian a kezébe vesz és a sírhoz sétálunk, a fejem a vállára hajtom, egészen belefúrom az arcomat, nem bírok odanézni egy percre sem. Halkan sírdogálok remegve a karjai között és próbálok elképzelni valami szép képet, pontosan úgy, ahogy ő kérte tőlem néhány perccel ezelőtt, közben hallom ahogy a pap mondja a beszédet, Chris pedig imádkozik. Felidézem magamban az egyik gyermekkori túránkat a milánói parkban, ahol egy nagy kockás lepedőn piknikeztünk, majd Milan-nal a tópartra sétálva etettük meg a kiskacsákat, aztán pedig labdázni kezdünk. Jól emlékszem erre a napra, egy nagy fa árnyékában heverésznek a szüleim és mosolyogva néznek ránk, a szemükben tükröződik a boldogság. Milan játékos és határozott mozdulatai az évek alatt semmi sem változtak. Az egyik kezem a szám elé kapom, hogy visszafojtsam a belőlem kitörni készülő keserűséget, a fájdalmat, amit már alig bírok elviselni. Ekkor rémképek ugranak be, látom ahogy Lucifer egy szempillantás alatt veszi el az ikertestvérem életét, majd belöki a pokol tűzébe, hogy ott égjen el, borzalmas fájdalmak közepette. A sírásom fokozódik, egyre erősebben kapaszkodom Chris-be, szinte érzem a lángok okozta gyötrődést, mintha én is ott lettem volna, vagy átéltem volna. Egy pillanatra megemelem a tekintetem és átnézek Chris válla fölött a háta mögé, innen pontosan odalátok az angyalok sírjához, ahogy a szél apám nyakláncát lengeti, majd a messzi távolban, mintha állna ott valaki. Igen, van ott valaki, aki elindult erre felénk, ahogy közelebb ér, akkor veszem csak észre, apám karakteres vonásait. Képzelődöm, ismét képzelődöm, mégis olyan valóságos. - Apa... - suttogom, alig halhatóan majd ismét Chris vállára teszem a fejem, ahogy próbálom kiűzni a rossz gondolataimat.

» Killian & Lucifer - A Temető