Temető ♥

Néhány percig csak meredek magam elé, ahogy hallgatom a kérdéseit, azokat a mondatokat, amiket hadar, közben próbálok kiszakadni a rossz gondolataim markából. Mit mondhatnék neki, hisz bármit is mondok valószínűleg nem fogja igaznak hinni, de elmondom, elmondom neki, hiszen joga van hozzá.
- Nem, valóban haldokoltam, Isaac. - mondom továbbra is apám nyakláncát szorongatva, ami csoda, hogy nem roppant még szét az állandó szorítás erejétől. - Meg is haltam. - folyik le egy könnycsepp az arcomon. - Kétszer is. - hallgatok el egy pillanatra ismét, ahogy felrémlenek bennem ennek az estének az élményei. - Először karácsonykor az erőm kikényszerítése miatt, maga a Mester vágta keresztbe a torkom. - teszem a kezem a nyakamra, ezért apám nyaklánca a földre hullik, de még a mai napig emlékszem az érzésre, amikor az utolsót verte a szívem, amikor a saját vérem hidegsége volt az utolsó, amit éreztem ebből a világból mielőtt holtan estem volna össze. Szorongató érzés vesz a hatalmába, alig kapok levegőt, az érzés még most is mély benyomással van rám. - Aztán másodjára a vérszerződés miatt, amit megszegtem és ezért halállal kellett fizetnem. - folytatom mély levegőt véve, hogy valahogy elűzzem ezt a fojtogató érzést. - Azt reméltem ha a Mester eltűnik az alku elévül, és így is történt, csak hogy túl későn történt és én mégis meghaltam. Hogy hogyan és mi módon tértem vissza, arról maga a Halál tudna csak választ adni azt hiszem. Bár azóta a nap óta is érzem, hogy nem hagyott el engem, itt leng körbe állandóan és susog a fülembe, néha még az álmaimban is megjelenik. Talán én vagyok a soron következő a listáján, fogalmam sincs. - mesélem, ahogy a magam előtt lévő földterületet nézem. - Nem hazudtam neked, Isaac. - nyelek egy nagyot, majd minden erőmet összeszedve folytatom. - Nem hazudtam és nem volt bennem semmiféle rossz szándék az irányodba, tudom, hogy most azt hiszed ez nem igaz és nem is várom el azt hogy elhidd, amit mondok. Hogy is kérhetnék ilyet tőled, nem is fogom elvárni. Sajnálom és tudom, hogy sosem leszek már képes begyógyítani benned ezt a sebet, de szeretnék neked minden jót kívánni. Tudom, hogy meg fogod majd találni a boldogságot és rálelsz arra az életre, amit mindig is szerettél volna. Tudom mire gondolsz most és azt is tudom, hogy mit fogsz mondani. Nem is kell kimondanod, igazad van. - fejezem be végül halk suttogással a mondanivalóm. Vajon így volt helyes, nem kellett volna mondanom még valamit vagy nem mondtam túl sokat? Vajon érdekli-e egyáltalán, vajon el fogja majd hinni egy nap, vajon megbocsájt majd? Túl sok a kérdés azt hiszem egy világos válaszra, ami itt zsong a fejemben: nem.

Ahogy várom a válaszát, jól tudom, hogy mit fogok hallani, hiszen abban a pillanatban, ahogy rám néz, látom, hogy nincsen jól. Látom az arcának minden egyes rezdüléséből, a viselkedéséből, de legfőképpen a tekintetéből, amely nem sokkal később találkozik az enyémmel. Leírhatatlan fájdalom van benne, ami tudom, hogy az én hibám nagyrészt. Eszembe jutnak a szavai, amiket még itt mondott nekem, amikor visszahoztam és emlékszem rá, hogy akkor azt mondtam neki, hogy nem kell többet látnia. Hiszen így is hittem, hiszen a haldoklásom és a halálom valós volt. Talán ez okozza benne ezt, hogy már a puszta látványomat sem tudja elviselni. - Nem felesleges, Isaac. - szólalok meg nagy nehezen, bár nem is tudom, hogy mit mondhatnék neki. - Nem felesleges, különben nem kérdeztem volna meg. Sajnálom, hogy nem vagy jól, de talán majd egy kis idő elteltével jobb lesz. - próbálok kicsit vigasztalóan hatni rá, már amennyire ez az én irányomból feléje lehetséges egyáltalán. Bár azt hiszem, hogy valójában nem az, egyáltalán nem az, hiszen világosan elmondott nekem mindent akkor, én azonban remélem, hogy a továbbiakban tényleg jobbra fordulnak vele a dolgok. Hiszen ott vannak neki a barátai, Ade és persze a gyerekek, tudom, hogy ők mindig boldogságra fogják késztetni, ahogy így gondolkodom ezen, egy zavart és halvány mosoly fut át az arcomon, de az, amilyen gyorsan jött úgy el is tűnik. - Nem akarlak feltartani. - pillantok rá újra a kisebb csend után, ami beállt köztünk és ami alatt a nyakláncot szorongattam, ami a kezemben van. - Csak ezt szerettem volna tudni. Sajnálom. - fordulok el végül, rossz gondolatok lepik el ismét az elmémet és nem szeretném tényleg ezzel feltartani, tehát jobb is így. Örülök, hogy láttam, örülök, hogy találkoztunk még akkor is ha ő talán sosem fogja ezt elhinni már.

A gondolatok egyre lejjebb és lejjebb taszítanak, egyre mélyebbre húznak, úgy mint egy fuldoklót, aki az utolsó karcsapásaival még mentené saját magát, de aztán a pillanat töredéke alatt szűnik meg minden, amiért küzdött és vége. Az emlékképek a szemeim előtt sorban szaladnak el, mintha valami levetített életútról szólna a történet. Látom magamat, ahogy Milan-nal  hintázunk a kerti hintánkban és hogy esténként összebújunk a szobájában, majd azt suttogja nekem: Nem lesz semmi baj. Látom magam előtt, ahogy apával a parkban kergetjük a lepkéket és megetetjük a kacsákat, majd a nyakába véve visz egészen hazáig. Látom magam előtt, ahogy anyával izgatottan sütünk a konyhában karácsony előtt, talpig fehérben, mert már mindenhol belepett minket a liszt. Bárcsak egy pillanatra újra átélhetném ezeket, bárcsak visszamehetnék az időben, de nem tudom megtenni és félek, hogyha eltemetem őket, örökre elveszítem majd azokat, akik a világot jelentették egykoron, akiknek ölelésébe burkolózva nem is tűnt az a sok rossz, annyira kegyetlennek. Lehunyom a szemem, aminek következtében egy könnycsepp gurul le lassan az arcomon, majd a kezemre hullik alá. Mély levegőt veszek, amikor egy hang üti meg a füleimet. Ismerős a hang, amit már régen hallottam és nem is reméltem, hogy újra találkozunk. Akkor láttam őt utoljára, amikor valahol itt a temetőben visszahoztam az életbe. Tudom, hogy életem végéig fog érte gyűlölni, de azt is tudom, hogy meg kellett érte tennem. Látom, ahogy tovább haladna és tudom, hogy nem kíváncsi rám, hogy nem akar látni, de szeretném tudni, hogy jól van-e. Ha csak ennyit is, de szeretném tudni. - Isaac! - fordulok utána még mindig a földön térdelve és apám nyakláncát szorongatva. - Várj egy kicsit. - nézek rá, remélve, hogy talán mégis, talán mégis megtudhatom a kérdésemre a választ. - Ne menj még el kérlek, csak szeretném tudni, hogy... - akad el a szavam, de aztán erőt véve magamon folytatom. - Hogy jól vagy? - pillantok rá keresve a tekintetét, bár ő nem néz egyenlőre rám. Talán nem is fog válaszolni, talán csak elmegy, talán nincs is mit mondania, talán igaza is van.

Néhány hosszú, sötét és igen csak fájó nap után képes voltam rávenni magam, hogy elhagyjam az iskola területét. Rossz érzéssel töltött el, amikor átléptem az iskola kapuját és egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, ami azóta is ott van, pedig már eltelt néhány óra, hogy eljöttem. Az első utam a templomba vezetett, mivel az atyával meg kellett beszélnem a temetés végső időpontját és körülményeit. Meglepődött, amikor először meglátott és meg is értem, hogy miért nézett rám ilyen furcsán. Már jönnöm kellett volna, nem tegnap, nem tegnap előtt, hanem sokkal korábban. Bármennyire is akartam képtelen voltam rá, de tudom, hogy erősnek kell maradnom így miután vele mindent megbeszéltem a temetőbe indultam. Valójában fogalmam sincs, hogy mégis mi vitt el oda, csak mentem, hagytam, hogy a lábaim vezessenek, a gondolataim mélyen elkalandoztak. Eszembe jutott a családom, mindannyiszor próbálom magam elé idézni az alakjukat, mozgásukat és az arcukat, de a temetés  rohamos közeledtével ez egyre nehezebben megy. Egy pillanatra megállok egy fa alatt, a kezem önkéntelenül emelkedik a magasba, ahogy azt képzelem az ikerbátyám, Milan áll előttem. Szeretném megölelni, szeretném elmondani neki, hogy mennyire hiányzik, de amikor teszek egy lépést előre, mint a tűnő fuvallat száll tova. Fájdalmasan hunyom le a szemem, miután a szemem a földet pásztázza és elindulok a temető azon részéhez, ahová majd örök nyugalomra helyezik a családomat, illetve egyszer majd engem is. Távolabb esik ez minden sírhelytől és egy nagy lila virágot bontó cserje övezi körbe, amelynek illata kellemesen lengi be a környezetet. A sírhely mellé térdelek, a táskámból pedig előveszem azt a nyakláncot, amit még édesapám hagyott rám, bár ez a kifejezés így nem teljesen állja meg a helyét. Családunk generációján öröklődött ez az ékszer és Milan-nak kellett volna megkapnia, de sajnos ő már sohasem veheti a kezébe, én pedig nem érzem úgy, hogy kiérdemeltem volna a Salvatorék ilyen nemű megtiszteltetését. Apa mindig azt mondogatta: " Ez a nyaklánc volt, ami elindított, ez is legyen, amely örökre megállít. "
- Édesapám, drága apukám, tudom, hogy most jó helyen vagytok és hiszek benne, hogy majd egy szép napon még találkozunk. Nagyon hiányoztok nekem, nagyon sajnálom és kérlek bocsássatok meg. - teszem a nyakláncot a földre és rátámaszkodok érzem, hogy bármelyik pillanatban úrrá lehet rajtam ismét a gyász és ismét kitörhet belőlem a sírás. - Annyira sajnálom. - suttogom akadozva.