Temető ♥

Vendég

Nyugalom! Semmi baj, hé, semmi baj! - tartom meg a karomban majd letörlöm az arcáról a könnyeket - Nem kell odanézned jó?! Együtt imádkozunk értük, de nem kell rájuk nézned! Nem kell a sírra figyelned! Egyszerűen képzelj el egy szép jelenetet amit velük éltél át, ebbe kapaszkodj és ez segíteni fog! Csak szép emlékekre koncentrálj, én pedig végig imádkozom értük! - nézek rá majd a karomba veszem és odasétálok a pap mellé de háttal neki ahogy a karomban tartom a lányt - Atyám a felhők miatt ne aggódjon, történetesen szakértővel áll szemben! Kezdhetjük a szertartást! - pillantok az idős emberre aki homlokát ráncolva, de bólint és a sír fölé magasodva elkezdi mormolni az imát.
Összekulcsolom a kezem ahogy megtartom a karomban majd ránézek - Ha nem tudsz odanézni, hát ne tedd! A vállamon is pihenhetsz, képzeld el a képet, merülj bele és zárd ki ezt! Elintézzük a temetést! Itt voltál láttad őket és ők békére lelnek! - mosolyodom el halványan még is bíztatólag hat - Elintézem, hogy békére leljenek! - puszilom meg a homlokát, majd el kezdek egy nagyon régi latin imát, amit még kiskoromban tanítottak nekem az egyház falai közt.. amikor még jártam templomba is.. -

Vendég

Ahogy átkarol, akkor érzem először, hogy talán, talán nem is lenne olyan nagy baj, ha összetörnék, mert ő mellettem lenne, mindig mellettem lenne. De nem, nem törhetek össze, nem csak miatta, vagy magam miatt, hanem a családom miatt sem. Egyszerűen nem tehetem meg. - Szeretlek, Christian. - nézek rá könnyes szemekkel, most csak ezt tudom mondani neki, próbálnám kifejezni, hogy mennyire sokat jelent nekem, hogy itt van, hogy mennyire fontos is nekem és hogy mennyire erős bennem ez az érzés. Igen, ez az, ami miatt kitartok. Miatta és a szerelem miatt, ami hozzá fűz. Megkapaszkodva a kezében megpróbálok kiegyenesedni, majd veszek egy mély levegőt és teszek egy bátortalan lépést a sírhely irányába, mire észreveszem, hogy az atya siet elénk és kérdezi, hogy esetleg elkezdhetnénk-e, mert hogy nagyon borúsra áll az idő és félő, hogy elkezd majd esni az eső. Furcsa gondolat fut át a fejemen és bár szeretném szóra nyitni a számat, nem megy, nem tudok megszólalni, képtelen vagyok bármit is mondani. Aggódva pillantok Christian felé, keresve a tekintetét, amiben mindig találok valami nyugtatót, valami biztatót, valamit, amitől úgy érzem, hogy jobb lesz. Csak bámulok rá kétségbeesetten, de szó továbbra sem jön ki a torkomon, mintha egy nagy gombóc lenne a helyén és nem hagyná kitörni a hangokat. Az atya aggódóan néz ránk, majd megkérdezi, hogy minden rendben van-e és újra felteszi a kérdést, hogy elkezdhetjük-e. Bár próbál kedves lenni, látom, hogy zavarja az, hogy már órák óta csak ácsorgunk a temetőben és nem történik semmi. Miattam nem történik semmi és érzem, hogy egyre inkább ellep a kétségbeesés, ezért mély levegőket veszek, a fejem Christian mellkasának döntöm, majd intek a papnak, hogy adjon még egy kis időt, csak egy keveset, mire az bár nem túl jó kedvűen, de bólint és visszamegy a sír mellé, belőlem pedig kitör a zokogás. - Úgy sajnálom. - mondogatom, egyre többször és egyre zaklatottabban, ahogy megkapaszkodom benne, majd átölelem, a lábaim ismét megrogynak. - Nem tudom őket így látni, képtelen vagyok rá, Christian. - emelem rá a könnyáztatta arcom.

Vendég

Érzem ahogy remeg, látom rajta hogy aggódik, fél és a gyász a hatalmába kerítette.. ez ilyenkor talán normális.. nem tudom, hisz nem lehettem ott anyám temetésén és csak haragot éreztem amiért kezet emelt rám.. legalábbis sokáig ezt hittem mert elhitették velem.. de amikor sok év múlva elutaztam abba a városba ahol a világra hozott és megtaláltam a sírt, mélységes fájdalom fogott el, akkor sírtam ki magam úgy igazán és utoljára. Azok az idők után miattam sírtak emberek, én okoztam a szenvedésüket.. talán normális, ahogy visszaemlékezem megint az tör rám, hogy igazán nem tudom mi lehet ilyenkor a normális reakció mert nem tapasztaltam, viszont az áldozatok családjának mélységes fájdalma adott némi betekintést a temetéseken, amiken én is jelen voltam és ott talán érezhettem, amit addig azelőtt soha. Szóval megértem őt, áttudom érezni és szeretném levenni ezt a terhet a válláról, szeretném ha megosztaná, ha nem rogyna össze és nem esne teljes letargiába, mert onnan nagyon nehéz bárkit is visszahozni és én Őt nem akarom elveszíteni! Küzdenék érte, hát hogy ne küzdenék, de amikor elhatalmasodik rajtunk az érzések sora, nehéz kapaszkodó után nyúlni és nehéz olyan támpontot is nyújtani amit el is tud hinni meg is tud benne kapaszkodni, ami sarkallja, hogy van kiút még ha nem is látja. Tudom, hogy értem megtenné, maga miatt, a jövőnk miatt, hisz láttam a szemében, de félek.. ez az igazság, mélységesen félek, hogy nem lesz elég, hogy segítem! Annyi sok rossz érte és még is talpon van, talán ez hosszú ideig ki fog tartani, talán egyről a kettőre omlik össze a nehéz kereszt alatt, talán a kitartás sem végleges, de én látom rajta az elhatározást, van még benne annyi, hogy ez ne történjen meg és én ezért a cseppért is harcolni fogok! - hessegetem el a negatív gondolatokat és próbálok a jóra összpontosítani ahogy a karomban tartom meg.
Hogyan?! - döbbenek meg kissé bár még sem annyira mint azt hittem volna.. - Valaki megint ránk tör, megint fenyegeti Miát és ez nagyon nem tetszik! - kissé el is sötétül a tekintetem de ez az éjszaka fényében meg sem látszik.
Itt vagyok, mindig itt leszek! - törlöm le a könnyeit majd megszorítom a kezét és homlokon csókolom.
Támogatlak ebben Mia, ha egyedül nem megy hát nem megy, akkor sincs semmi baj! Menjünk oda ketten! Sírj annyit amennyit szeretnél, ez így a.. a természetes! - nézek rá - Nem hagylak egyedül! Sosem! - simítom meg az egyik kezemmel az arcát.
Mire megszédül a dereka köré fonom a karom, hogy el ne essen ezzel is megtartva az egyensúlyát - Oda megyek veled! - bólintok rá a kezemet az övébe kulcsolva - Szeretlek Mia, szerelmes vagyok beléd! Életem végéig az leszek és oltalmazni foglak, mert Te vagy az életem! És osztozok a fájdalmadban, nem kell egyedül menned! Segítek! - nézek rá, azokba a könnyektől csillogó szempárokba amelyek az egekig kiáltanak. -

Vendég

A gondolataim közepette, hirtelen érzem meg Chris érintését a vállamon, ahogy maga elé fordít majd szorosan megölel. Nem mondok semmit, ösztönösen bújok oda hozzá az oltalmazó karjaiba, amelyek mindig megvédtek, majd a kezeimmel átkarolom és viszonozom az ölelését. Megremegek a kezei között és pár percig hallgatok, hallgatok belemerülve abba, ahogy hallom a szívverését, belemerülve abba, hogy itt van velem.
- Én annyira örülök, hogy itt vagy. - nézek fel rá, a szememben talán az aggodalom és a félelem mellett a gyász okozta bizonytalanság is megjelenik. - Én nem tudom, de azt hiszem követ valaki, vagy... már tegnap is láttam, olyan suhanó, sötét alak. - magyarázom neki, ahogy próbálom felidézni az alakot, de nem megy, hiszen az arcát sosem láttam, nincs semmi rajta, ami ismerős lenne. - De most mindegy is, mert.. - egy pillanatra a sír felé fordulok és könnyek kúsznak a szemembe. - Szeretném ha most velem lennél, szükségem van rád. Nem csak most, hanem mindig. - fogom meg a kezét, ahogy óvatosan megszorítom, szinte könyörgően nézek rá. - Én ezt nem bírom egyedül végig csinálni, az előbb már elindultam, de nem tudom, hogy odatudok-e egyáltalán menni, mert a látvány teljesen kiborít, érzem, hogy megfojt. - folynak le a könnyeim az arcomon. - Tudom, hogy már csak rám várnak, de... - nézek rá, a lábaim megremegnek, ahogy fordul egyet velem a világ, amikor megszédülök, ezért meg kell, hogy kapaszkodjak Chris-ben. - Kérlek, hogy gyere velem oda, nélküled nem tudom végigcsinálni. - pillantok fel rá ismét, azt akarom, hogy mellettem legyen, erre van szükségem, csak erre van szükségem.

Vendég

Az utcai beszélgetés után a szigeten járok kicsit, gondolkodom az elhangzottakon.. sikerült határozottnak lennem és nem érzékenykednem, tudom, hogy jól tettem a kimértséget minden elhangzott mondatomba és reakciómba, hiszen nem bízhatok meg első pillantásra még benne sem, ha tudom igazat is mond.. lehet, hogy paranoiás vagyok, de legalább nem esem gödörbe amiből utána nehéz lenne kimásznom! Szóval ilyen fajta gondolatok közepette sétálgatok amikor eszembe jutnak az égiek, látok egy tavat amelynek víztükrén megcsillanni látszik az ég minden egyes fénylő kis pontja, tudom, hogy vár rám.. tudom, hogy valahol Ő is vár rám és ahogy elmélkedem meghallom az imát is, így rögtön felfigyelek és abba is hagyom előző gondolataim kavargását a fejemben és a hangra összpontosítva a temető felé veszem az irányt ahol a minap is hallottam az imáját, ezúttal sietősen lépkedek míg nem átváltok a gyorsabb tempóra és megjelenek a semmiből mögötte - Mia! Jól vagy?! - fordítom magam felé szorosan megölelve - Mi történt?! Ugye nincs baj? - nézek rá aggódó tekintettel ahogy az esti fényben áll a magányos fa alatt. -

Vendég

A fekete ruhámat meglengeti az esti szél, úgy kap bele, mintha ezzel engem is magával tudna rántani, szinte könyörgően vonszolna tovább, hogy menjek, hogy menjek el innen. Szaladjak amíg a lábam bírja és vissza se nézzek. De nem tehetem, ma szembe kell néznem a ténnyel és el kell temetnek a családom. Lassan remegő lábbakkal indulok el a leendő sírhely felé, távolabbról meg is látom a papot és kiásott sírgödröt, amibe már belehelyezték a koporsókat, de akkor megállok. Nem bírok tovább menni, egyszerűen összeszorul a tüdőm, nem kapok levegőt, a szívem hatalmasat dobban és ahogy nézek a sírra, ellep a fájdalom. Ekkor valami furcsa érzés fog el, ez nem a szél biztos vagyok benne, hogy nem attól rázott ki a hideg, ezért határozottan fordulok meg, amikor meglátom a sötét alakot, ahogy a fák közül int nekem. Azt hiszem őt láttam már tegnap is. Lépek felé kettőt, de akkor vészjóslóan rossz érzésem támad mire ő eltűnik. - Hé.. - kiáltok utána. - Ki vagy? Ki vagy te? - nézek oda, ahol az imént állt, de már csak hűlt helye van. Az arcomat a kezembe temetem, ki a fene lehet és mit akar tőlem, mégis mit akar? Hátrálni kezdek, majd megfordulok és elindulok vissza a sírhelyhez, aztán mégis csak megállok, ahogy az égre pillantok és behunyva a szemem kívánok valamit. Szeretném ha Christian itt lenne, ha hallaná a hívásomat, szükségem van rá. - Istenem, hallgasd meg az imáim. - motyogok egy fa alatt összekulcsolt kézzel, talán a saját megváltásomra várok vagy valami egészen másra, már azt hiszem én sem tudom.

Vendég

Miután Isaac távozik, már nem maradok én sem sokáig, csak ülök és nézek magam elé, ahogy a síron heverő virágra meredek, majd hirtelen, nem is tudom miféle gondolattól vezérelve, egy kisebb gödröt ások neki és beleállítom az ágat, majd betemetem, végül le akasztom a nyakamban lévő nyakláncot és ráteszem a faágra, a szél óvatosan lengeti meg a láncot, ahogy bámulok rá. Olyan, mint egy inga, amely óvatosan ringatózik jobbra majd balra végül megismétli ugyanezt a lassú táncot.
- Minden angyal szívében növekszik valami igazán nagyszerű. A tietekében az élet. - pillantok a nyakláncra, majd megfordulok, amikor egy elsuhanó alakot vélek felfedezni a sötétben, amiért pár pillanatig csak állok, mert megfagy bennem a vér. - Isaac? Isaac te vagy? - lépek előre pár lépést, majd mintha mellettem suhanna el ismét vissza fordulok az angyalok sírja felé, de ismét nem látok senkit, ezért elindulok kifelé, majd elhagyom a temetőt és visszasietek az iskolába.

Vendég

SZABAD A JÁTÉKTÉR!

Vendég

Mia & Isaac

Felállok a földről és indulni készülök, de egy pillanatra megtorpanok és ránézek.
Tudod...ez erősebbé fog tenni. Nem veszíthetek el több embert, ahogyan te sem. Amiót ismerjük egymást számíthattunk egymásra és ez nem fog megváltozni soha. Ezt megígérem neked Mia. Úrrá tudok lenni az érzéseimen és egy idő után talán igazad lesz és jobb lesz minden. Rendbe fogok jönni, és te is rendbe fogsz jönni! ezt tudom, mert egy csodálatos és erős nő vagy Mia. És hidd el, hogy ez így van. Higyj magadban! Mert én hiszek benned, oké? Még találkozunk! - odamegyek hozzá és a homlokára nyomok egy puszit, majd érzékelem, hogy kezd hűvös lenni, így leveszem a kabátomat és a vállára terítem Ne maradj sokáig! És vigyázz magadra! - nézek le rá bíztatóan, megsimogatom a hátát, majd eltűnök a sötétben.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

- Nem kell félned, bizonyára valóban csak egy bagoly volt és a baglyok nem igazán félelmetes állatok, inkább okosak. - nézek rá, ahogy hallgatom, amit mond és bár szeretnék mosolyogni nem tudok, itt, ezen a helyen a nem megy, egyszerűen képtelen vagyok rá. - És különben is elég nehezemre esik elhinni, hogy Isaac Cooper ijedős kiscica lenne. De ha mégis, nem kell félned, majd én megvédelek. - nézek a szemébe, látom, hogy amiket mond azok mekkora nagy erőfeszítésébe kerülnek és hogy elképesztően küzd saját magával. - De ha menni szeretnél, akkor menj csak nyugodtan, nem tartalak fel. Végül is biztos van még egy csomó más dolgod is, szóval menj tényleg, nekem nem lesz bajom. - nézek rá biztatóan, ahogy a kezemet a vállára teszem. Vajon tényleg képes lenne így élni, vajon képes lenne csak a barátom lenni, mindegy egyes nap megküzdeni magával? Nem én ezt nem akarom és ezt neki is tudnia kell, nem akarom, hogy szenvedjen. - Isaac, nem szeretném ha miattam hoznál meg bizonyos döntéseket. Ha meg akarsz tenni valamit azt magad miatt csináld. Azt hiszem most már mindent elmondtál, menj csak ha dolgod van, én még azt hiszem beszélgetek még velük vagyis imádkozom értük. - nézek ismét a sírra, olyan érzésem van néha, amikor itt térdelek, hogy nem vagyok egyedül, mintha itt lennének velem, mintha hallanának és válaszolnának. Vagy talán ez is csak a képzeletem játéka volna? Lehet, hogy a Halál szele érint meg így? Amióta visszahozott, néha látom az álmaimban, beszél hozzám, talán üzenni akar nekem és én nem hallom vagy nem veszem észre? Csak meredek magam elé ismételten, ahogy mélyen elgondolkozom, a szemeimbe ismét üresség költözik, szinte érzem, ahogy erőt vesz rajtam ismét. A hűvös szél járja át a temetőt, nem hoztam magammal se pulcsit, se kabátot ezért teljesen kiráz a hideg. De ezt éreztem, ahogy végig fut rajtam, ahogy fázok, végre éreztem valamit, valamit ami egész emberi.

Vendég

Mia & Isaac

Visszasétálok hozzá és letérdelek elé, majd megfogom a kezeit.
És még azt mondod nem agy jó ember? Bár meg akartak ölni, te végső nyughelyet adtál nekik. Jó vagy Mia és ezt ne akard megcáfolni kérlek. Ez a lehető legjobb, amit tehettél. Ne érezd magad bűnösnek miattuk. - mondom bíztatóan és próbálok a szemébe nézni -Szeretnél esetleg egyedül maradni? A hideg is kiráz ettől a helytől! - mondom mosolyogva, majd valami fura zaj jön a sűrűből, odakapom a fejem közben megszorítom Mia kezét -Látod? Ilyedős kiscica lettem. Egy bagol yhuhogásától is összerezzenek - nevetem el magam, hátha ő is kicsit elmosolyodik - Szeretném, ha jobb kedved lenne. Nem bírom látni, hogy szenvedsz. Ha az kell én..én...nem is tudom...öribarimmmá fogadom Christ, vagy nem tudom, csak láthassam azt a gyönyörű mosolyodat! - nézek rá várakozóan.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Óvatosan hátrapillantok, ahogy meghallom a lépéseinek halk zaját, a lába alatt néhány régi faág reccsen meg, egy - két kődarab esik arrébb. Ahogy lassan mellém lép lentről nézek fel rá összekulcsolt kézzel, majd az ujjaim szétválnak és a térdeimen pihentetem meg a kezem, ahogy ismét a sírra nézek.
- Angyalok. - suttogom szomorú tekintettel. - Négy angyalt temettem el ide, miután meghaltak. - mondom ki, a torkom összeszorul, mintha egy nagy gombóc kerülne bele. - Tudod, megharagudtak rám és amikor haldokoltam.. - folytatnám a mondatot, de néhány levegővételre azonban elhallgatok és csak az arcát fürkészem. - Akkor meg akartak ölni, a halálomat akarták, mert féltek, hogy ismét bajt hozok a fejükre. - mosolyodom el kínomban, ahogy mesélem neki a történteket. - Így aztán megölték őket, én csak bementem a templomba imádkozni és ott feküdtek holtan, a saját vérükben forogva és arra gondoltam, hogy nem hagyhatom őket újra cserben, így kihoztam őket ide, ástam egy gödröt és eltemettem mind a négyet. Az egyiknek a szemében láttam a félelmet, úgy halt meg, hogy félt és én csak azt akartam, hogy ne féljenek. Már nyugodtak lehetnek, vigyázok rájuk és mindig visszajövök. Azt hiszem valamiért kötődöm hozzájuk. - nézek továbbra is rá, megpróbálom leolvasni az arcáról, hogy mit is gondol a történetről. Bizonyára azt fogja hinni, hogy teljesen elment az eszem, halott angyalok temetése, siratása és az értük való imák. De mindennek ellenére, azt hiszem érzem, hogy ezt kell tennem, tartozom nekik ennyivel.

Vendég

Mia & Isaac

Egy ideig csak nézem a távolodó alakját, majd utána indulok és beérem, egy eldugott helyen, ahol még sosem jártam...látom, hogy imádkozik, nem igazán értem miért és mit akar nekem mutatni.
-Mi ez a hely? - mondom halkan és valamiért a hideg is kiráz, olyan kísérteties...a temető egyetlen szeglete sem fog el ilyen érzéssel, mint ez. Csak állok és várom, hogy Mia mondjon valamit, de valahogy úgy érzem, jobb lenne neki most egyedül. Így hátrálok pár lépést és indulni készülök. Egy pillanatra megállok és visszanézek rá...a fájdalom uralja arca minden vonását...nem tudom, hogyan segíthetnék ezen a helyzeten. Annyira szeretném, ha újra mosolyogna. Ha láthatnám, hogy ismét boldog..akkor talán én is megtalálnám a lelki békémet.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

- Isaac.. - teszem a kezem óvatosan az arcára és végig simítok rajta. - Ígérd meg nekem, hogy az első adandó alkalommal, amikor fájni fog, hátat fordítasz nekem és elsétálsz, mert ezt kellene tenned. Én nem foglak megakadályozni, ha valóban ezt szeretnéd, hiszen nem korlátozhatlak a szabad akaratodból hozott döntéseidben, de nem szeretném ha szenvednél, rendben? - hátrább lépek tőle egyet, majd a szüleim leendő sírhelye fölül a fáról szakítok egy virággal teli ágat és elindulok a temető egy másik eldugott helyére. - Gyere mutatok neked valamit. - állok meg egy pillanatra a virágot szorongatva, miközben visszafordulok és őt nézem, hiszen még mindig egy helyben ácsorog. Újra elindulok, majd a régi szobrok közé lépek, pontosan oda ahová nem is olyan régen az angyalokat temettem, majd a sír mellé térdelek és ráteszem a virágot. - Nem felejtettelek el titeket, hoztam virágot. - motyogom, majd hátratekintek, hogy Isaac elindul már, de látom, hogy még nincs sehol, ezért elmondok halkan egy imát keresztbe kulcsolt kézzel azokért az angyalokért, akik egykor miattam hullottak le az égből. Bocsánatukért esedezem azóta a nap óta és őszintén remélem, hogy megtalálták a békéjüket miután elmentek. Nem várok el semmit és bár adott esetben talán nem is érdemelnék meg ezt, de tudom, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy gondoljanak rá, hogy éreztessék fontos volt ennek a világnak. Hogy nem volt hiába az, hogy éltek és léteztek, hogy ha bár helytelenül is cselekedtek, de mindenkinek létezik a megváltás, mindenkinek egytől egyig. Egy nap mindenkinek, amikor a szíve utolsót dobban, amikor lehunyja a szemét, azt hiszem akkor jön el a mélységes békéje. Remélem, hogy Chris nem haragszik meg rám, azért mert idejöttem, talán tudja, hogy valamiért kötődöm ezekhez az angyalokhoz, akiknek a vérét súroltam a templomban, akiknek magam ástam gödröt és akiknek én magam imádkoztam a megváltásért.

Vendég

Mia & Isaac

Kicsit megszorítom a kezét én is és mélyen a gyönyörű szempárba nézek.
-Te mondtad mindig, hogy nálam erősebb emberrel még nem találkoztál. Itt a lehetőség, hogy tényleg erős legyek. Én akarom ezt Mia. Nem te várod el tőlem, ezzelk tisztában vagyok. De azt hiszem ez az én sorsom. Lehet hogy sosem lesz rám szükséged, de azt akarom, hogy tudd, hogy mindenben számíthatsz rám. Sok dolgot éltünk át...sok jó dolgot is és ezek miatt az emlékek miatt akarom ezt...hogy mégtöbbet élhessünk át. Ha nem is úgy, mint régen, de sikerülhet.Én sem vagyok már az az ember, aki voltam akkor, amikor idejöttünk. És már sosem leszek az a fiú...mindenki változik és én változni is akarok. Sok rossz dolgot követtem el én is, ahogy midenki. Értsd meg, egy belső hang...egy hang lök ebbe az irányba. Feléd...Lehet hogy fájni fog..egy ideig biztosan, de meg kell tennem...nem csak miattad, hanem magam miatt is. - mondom teljesen őszintén.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

- Köszönöm Isaac. - nézek rá, ahogy tekintetünk találkozik és látom benne, hogy őszintén beszél, mégis tudom, hogy ezt nem várhatom el tőle, mert azzal csak bántanám és kínoznám őt, csak még több fájdalmat okoznék neki, amit pedig nem szeretnék megtenni. - Én nem is tudom mit mondjak, de azt tudom, hogy nem kell ezt tenned, hiszen te is tudod és én is tudom, hogy ez fájdalmat okozna neked. Én nem akarlak bántani téged, többet nem akarlak. - fájdalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy hozzáintézem a halk szavaimat. - Tudom, bántottalak és hogy legkevésbé sem volt jó neked, de ha lehetőségem van rá, hogy ne taszítsalak még mélyebbre, akkor így fogok tenni. Nem azt mondom, hogy nem találkozhatunk, de hogyan várhatnám én ezt el, akkor én lennék legönzőbb és leggonoszabb ember a Földön. És bár tettem nagyon rossz dolgokat és tudom, hogy nem vagyok olyan jó már, mint amikor először találkoztunk, de úgy érzem, hogy még én sem lehetek ennyire önző. Köszönöm, tényleg, nagyon hálás vagyok neked, sokat jelent, amit mondtál, nagyon sokat. - szorítom meg a kezét, hogy éreztessem vele valóban igazat mondok. - Nem akarlak ellökni, vagy eltaszítani, bár ez most így tűnik, csak nem akarok fájdalmat okozni, már pedig látom rajtad, hogy most is azt teszem, ahogy itt állok veled szemben, ezzel is csak kínoznak, már a látványom is megöl téged. Nem akarlak így látni, mert te nem ezt érdemled, komolyan nem. - mondom neki alig halhatóan, közben nem veszem le róla a szemem, néha meg meg állok, hogy levegőt vegyek, mert önkéntelenül is elcsuklik a hangom. Ő valóban a legjobbat érdemli és őszintén remélem, hogy egyszer majd megtalálja a boldogságát, azt amit én soha nem adhatok meg neki.

Vendég

Mia & Isaac

Őszintén rámosolygok, hogy éreztessem, h ogy én itt vagyok neki. Még mindig itt vagyok neki. És itt is maradok.
Megfogom a kezét mélyen a szemébe nézek.
-Én megbocsátok Mia! Tudom, hogy ez apróság és nem is olyan fontos, de a poklok poklát jártam meg az elmúlt hetekben és ezt te is tudod. Mégis...nem is tudom, hogy miért...de...én megbocsájtok. Megbocsájtom azt a sok kínt, amit a hiányod okozott bennem. Nem élhetek haraggal és gyűlölettel az örökkévalósgig...mert az nem élet. És neked is tovább kell lépned és..és... - nyökögöm a aszavakat, hirtelen el sem hiszem, hogy ezeket tényleg én mondom - ...és én segíteni fogok neked! Megígérem. Beszélj hozzám! Mondj el mindent...akármit, ami bánt, amit érzel és én...én a... - nyelek egy nagyot és összeszedem magam...mondd ki Isaac...győzködöm magam -...én a barátodként ott leszek neked. Ezt jobb, ha tudod! - fejezem be a mondandómat és kicsit odébb bámulok....El sem tudom huinni, hogy kimondtam...képes leszek erre? Képes leszek pusztán a barátomként tekinteni rá? Meg kell tennem...Miáért érdemes legyőznöm saját magamat és megtenni ezt a lépést.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Mélyet sóhajtok, amikor Isaac azt mondja nekem, hogy ne okoljam magam.
- Bárcsak meg tudnám tenni, Issac, bár csak képes lennék megbocsájtani a bűnös lelkemnek, de nem megy. Megpróbáltam, de nem megy. Mindig azt mondogatom, hogy nincs olyan bűn, amit ne lehetne megbocsájtani, és ez így van...de ez... ez itt bennem, nem tudom, képtelen vagyok elviselni. - törlök le egy könnycseppet az arcomról, ami időközben esett ki a szememből szinte úgy, hogy észre sem vettem. - De végül is mindegy, majd csak elmúlik, talán elmúlik. - sütöm le a szemem, a földet kezdem bámulni, ahogy megpróbálom meggyőzni magam a mondandóm igazáról, bár nem nagyon sikerül. - Nem kell semmit sem mondanod, én nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni és nem is várom el, hogy bármit mondj, hiszen mit is lehet erre mondani, nem? - tördelem az ujjaim kínomban, érzem, hogy újra rám telepszik a fájdalom. - Talán majd hosszú idő múlva én is megnyugszom, amikor engem is odatesznek melléjük. - fordulok féloldalasan a sír felé, ahogy elképzelem őket, hogy a föld alá fognak kerülni, hogy elfedik őket mindörökre az idők végezetéig. - Ha majd rám is földet dobnak, ha majd én sem leszek több, mint az út pora, vagy egy korhadó virág utolsó lehulló szirma, akkor talán megtalálom az igazi békémet. Addig pedig majd kitalálok valamit, mert azok akik itt maradtak nekem, megérdemlik, hogy a legjobbat és a legtöbbet adjam magamból. - fordítom a fejem feléje, hogy éreztessem ez neki is szól, nem csak másoknak, akkor is ha gyűlöl engem a történtek miatt.

Vendég

Mia & Isaac

Nézem, ahogy mered maga elé, ahogy leesnek a kezei a mellkasáról. Azt hiszem tudom mit képzelt el...Milan-t. Őrülten hiányzik neki. ezt a fájdalmat semmi sem tudja elmúlasztani. Idővel biztos enyhülni fog, de sosem fog eltűnni...
Sajnálom Mia! Bár enyhíthetném a fájdalmadat. Nem is..nem is tudom mit mondhatnék. Csak ne okold magadat. Ne okold magad ennyire...!!! - nézek a szemébe és a tekintetemből hirtelen, támogatás és együttérzés sugárzik. Igen. Támogatom őt és bízhat bennem. Meghallgatom őt bármikor, ha szüksége lesz rám. Most tudatosult bennem is az egész. Sosem leszünk már együtt, de mellette kell lennem. Tisztábban érzem ezt, mint eddig bármi mást. Talán a sorsomban tényleg ez van megírva...hogy én őrizzem őt. Mint annak idején a kulcs...engem választottak ki és talán így lesz értelme. Vigyáznom kell rá így vagy úgy. És így s fogok cselekedni. Nem hagyom magára...nem hagyhatom..bármennyire is fájni fog és szenvedést hoz ez az egész...
Csak nézek rá ahogy végigfut az agyamon ez a gondolatmenet, de mit sem mondok erről neki. Nem kell tudnia. Távolról vigyázok rá és óvom minden lépést. Ezt kell tennem...érzem. Hosszú ideje, most úgy érzem értelme van az életemnek.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Elgondolkozom azon, amit mond és minduntalan eszembe jut a testvérem és az, hogy ő erre most miképpen válaszolna. Szinte eleven képként jelenik meg a szemeim előtt a jelenet, hogy most odalép Isaac-hez és megöleli, elmondja neki, hogy nem hibás, hogy nem kell gyötörnie magát és hogy egy dolgot ne felejtsen el soha, hogy ők mindig barátok lesznek. A halál ugyan fizikai állapot, de a lélek efelett áll és a legszebb, legfontosabb dolgokat sosem veheti el tőlünk, mert azok mindig itt lesznek velünk, a szívünkben hordozzuk őket. Önkéntelenül is a szívemre helyezem az egyik kezem, amely hatalmasat dobban. A szemem előtt elképzelt kép, Milan mosolya, a játékos mégis egyben mindig határozott mozdulatai. Isaac-re nézek végig, de a tekintetem üres, mert nem látok, csak képzelek. Szeretném megölelni a testvérem, szeretném egy pillanatra újra érezni őt, de nem lehet. A kép, ami eddig előttem tetszelgett, most egy pillanat alatt tűnik el, ahogy a kezem a szívemről a semmibe hullik alá. Már lehetetlen, nem ölelhetem meg újra és nem érezhetem, egy ideig biztosan nem.
- Ha Milan most itt lenne, azt mondta volna neked, hogy sosem távolodtatok el, mert az igaz barátságban ilyen nem létezik, túl erős kapocs ahhoz, hogy megingást engedjen. És Milan-nak kevés igaz barátja volt, de te köztük voltál, Isaac. - emelem rá a ködös tekintetem, nem is tudom, talán az a csillogás, ami hiányzik most belőle, örökre elveszett. Elveszett, azzal a kis darabbal együtt, amit a családom elvesztésével vettek el belőlem. - Ha attól félsz, hogy cserben hagytad, hát akkor tudnod kell, hogy nem volt így soha, szóval ne hibáztasd magad. Az, hogy ki volt hibás és ki nem, azt mindenki érzi maga, itt belül, mert az igazságot nem tagadhatjuk le. Ha feltesszük a kérdést, akkor bár el is titkolhatnánk, nem tudjuk. Mert az igazság fáj, de ez olyan hajó, ami biztos, hogy földre tesz minket. - mosolyodom el halványan, ahogy mély levegőt veszek, mert a tüdőmbe szívott levegő egy rövid perc erejéig megreked idebent, ahogy ezeket kimondom. Hiszen én nem tagadhatom le, hogy felelős vagyok ezekért a dolgokért, ha én felteszem a kérdést, nekem rögtön ott lesz mindig a válasz. Ez nem bűntudat, nem önmarcangolás, nem megbánás. Ez az igazság.

Vendég

Mia & Isaac

Ráemelem a tekintetemet és halvány mosoly fut át az arcomon. Ez a mosoly inkább kínomban jön elő. Egy szomorú és bánatos mosoly. Egy gászos mosoly.
Tudod...valahol mind tehetünk róla, mégsem hibás igazán senki! Én azért érzem magamat hibásnak, mert nagyon keveset foglalkoztam vele. Nem voltam itt, ha szüksége lett volna rám. Eltávolodtunk egymástól. Pedig az egyetlen és legjobb barátom volt! És a mai napig az. Itt van velem most is és meghallgat! Ha visszahozhatnám...megtenném. Újra és újra. Hogy boldog lehess te is újra és hogy itt legyen velünk. - hajtom le a fejem és gondolatok száguldanak a fejemben. Miért épp Milannak kellett elmennie? Miért nem én? Milan és a szüleik helyett...engem kellett volna megölniük...sosem hozhatom ezt már helyre, akármennyire is szeretném! Örök pecsét marad ez az életemen. Úgy érzem, hogy a vérük részben az én kezemen is szárad.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Ahogy Isaac a nyakamba akasztja a láncot a medál a szívem fölé kerül, melynek hidegségétől megremegek, majd a kezeimet az apró, pici homokóra formájú medálra helyezem és egészen a mellkasomhoz szorítom. Szorítom, olyan erősen szorítom, hogy már fizikai fájdalmat okozok vele magamnak, de nem érzem, mert ez a fájdalom nem érint meg, pedig érzem, ahogy az ujjaim egyre elmélyednek a húsomban, a körmeim pedig a bőröm alá hatolnak.
- Ez a nyaklánc volt, ami elindított, ez is legyen, amely örökre megállít. - suttogom édesapám szavait, ahogy magam elé meredek. - Ez nem lehet, ez nem lehet. - motyogom, szinte csak tátogok, hang már nem is jön ki a torkomon, majd Isaac maga elé fordít. Ahogy hallgatom, amiket mond leeresztem kezeimet, szabaddá téve az ujjaim lenyomatát, helyenként a körmeim okozta véres karmolásokat. - Nem a te hibád! Hogy mondhatsz ilyet? - rázom meg a fejem. - A felelős, a felelős.. - nézek magam elé, majd nagyot kell nyelnem, közben lehunyom a szemem. - Én vagyok. Lucifer miattam ölte meg és tudom, hogy felelősséget kell vállalnom a tetteimért, a végső elszámolásnál majd ezt is rám olvassák. - nyitom ki újra a szemem. - De ha te azt állítod, hogy nem voltál jó barát, akkor én sem voltam jó testvér. Úgy hogy ne mond nekem azt, hogy a te hibád mert ez egyáltalán nincs így. - nézek utána ahogy hátat fordítva arrébb sétál. Csak bámulok rá, nem tudom mi járhat a fejében és azt sem tudom, hogy nekem mit kellene tennem. Ekkor be villan egy kép, egy tűnő emlékkép és szinte visszhangzik a fejemben: " Ne nehezítsd meg! " Igen, igaza van, nem szabad megnehezítenem, mert azzal csak mélyebbre taszítanám, még több fájdalmat okoznék neki. - Csak hidd el, hogy te nem tehetsz róla. - mondom határozottan, ahogy ránézek, hiszen valóban nem tehet róla. Nem is értem miért gondolja ezt, de nem szeretném ha így lenne, azt akarom, hogy ez a gondolat tűnjön el a fejéből, mert ő soha nem volt ezért felelős és nem is lesz.

Vendég

Mia & Isaac

Meredten nézem a kezemben lévő láncot és az agyamba ugrik Milan arca. Most érzem igazán, hogy hiányzik. Nincs kivel megbeszéljem ezt a helyzetet, bár biztosan elfogult lenne Miával kapcsolatban. lehunyom a szemem és az emlékeim között kutatok...hogy milyen volt. Olyan régen nem láttam már...olyan sok dolgot mondanék neki. Nem csak a Miával való kapcsolatomról, hanem mindenről. Az életemről, apámról, Alex-ről. Mindig támogatott és mellettem volt, ha szükségem volt egy barátra. A kezdet kezdetén...Mia háta mögé lépve a nyakláncot a nyaka köré teszem és rákapcsolom, majd a vállára teszem a kezemet.
-A tiéd Mia. Nálad van a helye. És nem azért nem akarom, mert tőled kaptam most. Talán tényleg ezt akarná Milan , de ennek a láncnak nálad van a helye. Milan mindig velem lesz...a barátságunk most is erős, még ha nem is lehet itt velünk. Mindennél jobban szeretett Téged. Ezt bizton állítom. És most is itt van veled! - fordítom magam felé és a szívére mutatok Idebent veled van. Ahogy a szüleid is. Büszkék Rád Mia. Tudom! Csodálatos ember vagy és ne ostorozd magad a történtek miatt. Sok dolgon mentünk keresztül...szenvedés fájdalom, de az öröm is megtalált mindannyiunkat. Viseld ezt a láncot.A családod öröksége. Nincs jogom hozzá. Nem voltam jó barát sem igazán. Alig voltam itt, ha kellettem neki. Nem tudtam semmit róla, hogy mi bántja, hogy mit érez. Itt kellett volna lennem! akkor talán ő is élne még...az én hibám és éppen ezért nem fogadhatom ezt el. Ha mindvégig mellettetek lettem volna, akkor most ő hordhatná ezt a láncot. Sajnálom Mia! - nézek a szemébe, majd lehajtott fejjel hátat fordítva neki pár lépést odébb megyek. Nem bírok a szemébe nézni...őrületes fájdalom tölti el a szívemet, ahogy beszél hozzám. Bennem él egy álom, hogy hirtelen azt mondja szeretlek, hogy hozzámhajol és megcsókol, mintha csak egy rossz álomból ébrednénk fel. Aztán találkozunk Mialannal és együtt boldogan élünk. Ha visszatekerhetném az időt, akkor megtenném.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Hallgatom, amiket mond, közben nagyon sok gondolat fut át az agyamon. Talán valóban, ha elmegy és új életet kezdhet, tőlem távol, akkor képes lesz a boldogságra. Így nem is tudom, minden egyes nap, ha össze futnánk egy újabb pofont adnék neki, már csak azzal, hogy lát. És ezt nem szeretném, nem szeretném tovább bántani őt. Csak elmélkedem a hallottakon, a gondolatok egymásba fonódva tűnnek el a fejemben, amikor egyszer csak elém lép és megölel. Hirtelen nem tudom mit is kellene tennem, nem akarom még jobban bántani, nem valóban nem szeretném ezt, de végül viszonozom az ölelését, szívem legteljesebb szeretetével. Szeretném ha érezné, hogy ő különleges személy és ezáltal különleges helyet is foglal el itt bent.
- Minden jót kívánok, Isaac. - suttogom, ahogy lehunyom a szemem, majd végül kibontakozok az öleléséből és apám földön hagyott nyakláncáért lépek. A kezemben veszem az ékszert és feléje nyújtom, amikor visszalépek elé. - Tessék, ezt neked adom. A családunké volt és az édesapám, Milan-nak szerette volna adni, de ő már nem tudja viselni. - komorodik el a tekintetem, a szívemet újra a gyász tölti ki, ahogy az ékszerre pillantok, majd ismét vissza az előttem álló Isaac-re. - Te voltál a legjobb barátja, biztos ő is azt szeretné, ha a tied lenne. - fogom meg a kezét, majd a tenyerébe helyezem az ékszert és rácsukom az ujjait. - Legyen ez egy emlék a számodra, nem tőlem, hanem Milan-tól. Ő nagyon szeretett téged, ezt jól tudom és ezért aztán nincs is senki más, aki nagyobb tisztességgel viselhetné ezt, mint te, te, aki a legjobb barátja vagy. - pillantok rá egy halvány mosoly keretében, ahogy az arcát fürkészem próbálom leolvasni a gondolatokat vagy érzéseket róla, de egyenlőre azt hiszem, csak zavarodottságot látok. - Nem szeretném ha ezt furcsának találnád, bár az, hogy én adom neked valószínűleg az és talán fájó is. De inkább gondolj rá úgy, mintha a testvéremtől kaptad volna. - próbálok mosolyogni, de valahogy nem megy, egy furcsa érzés vesz rajtam erőt, amely facsargatni kezdi a szívemet, ez már nem a gyász, ez már a legteljesebb hiányérzet, az elengedés, melynek szörnyű ereje szorítja össze most a tüdőmet. Most, most veszett el minden reményem, a remény arra, hogy ez még sem igaz, hogy még visszakaphatom a családomat. A leendő sírhely felé pillantok és csak meredek rá, szó nélkül állok ott, mint egy fa, akinek gyökerei, olyan mélyre nyúlnak, hogy azt semmilyen erő nem szakíthatja el.

Vendég

Mia & Isaac

Óvatosan ráemelem a tekintetemet, kissé fátyolos minden, alig látok már a könnyeimtől és egy nagyon halovány mosolyt küldök felé. Ahogy hallgatom a szavait, a mondatokat, amiket már sokadszorra mondd nekem, hogy jobb lesz idővel. Nem fogja fel, hogy nem lesz jobb. Úgy érzem, mintha a sors kötne hozzá, mintha bármit is akarnék ellene tenni, valami mégis visszataszít hozzá. Talán meg van írva számomra, hogy vagy ő vagy senki?! Nem is tudom...talán igen. És ha így van, akkor tényleg nem leszek boldog többé. Ő már döntött...látom a szemében, hogy szereti. Ahogy a védelmére kel, ahogyan értem sosem tette. Összeszorul a szívem, az a maradék, ami még megmaradt belőle. Képek suhannak át a szemem előtt...Mia és Chris, ahogy boldogan nevetnek, majd gyerekek kacagását hallom és ismét behunyom a szemem, majd megrázom a fejem. El akarom hesegetni ezeket a képeket és hangokat. Mindig arról álmodtam, hogy együtt öregszünk meg. Minden ellenséget legyőzhet a szerelmünk...de az ő szerelme már másé.
-Kérlek ne hajtogasd ezt. Tudom, hogy te elhiszed amit mondasz, de én képtelen vagyok rá! Soha életemben nem éreztem még így és tudom, hogy ez az érzés helyes, bár viszonzatlan. Látom, hogy mit érzel, amikor róla beszélsz, amikor szóba kerül. Felém sosem irányult ilyen...a tekinteted...annyira más.Éppen ezért kilépek az életetekből. Talán elhagyom a várost, csatlakozom Alex-hez, Aidenhez és az ikrekhez. Nem zavarom a békéteket. Egyszer majd igazán felnőttök, gyerekeitek lesznek, megöregszetek boldogan, de én ezt nem vagyok képes végignézni Mia. Én nem zárkózom el a boldogságtól, de az az erő, amivel eljuthatok odaáig, elhagyott...veled együtt. Magaddal vitted a kulcsot, ami nekem ezt megadhatná. És úgy érzem, hogy az a kulcs soha többé nem lesz nálam. Tudom, hogy azt kívánod, hogy boldog legyek, de meg kell értened, hogy soha, de soha többé nem leszek olyan boldog, mint amikor velem voltál.. Amikor rám néztél és azt mondad szeretsz. Ott vannak az ikrek, akik adnak némi boldogságot persze, de az nem olyan, mint egy mindent elsöprő szerelem és ezt te is tudod! Be kell látnod, hogy a gyerekeim csak a töredékét tudják nekem megadni, mert Te...Te vagy a boldogságom Mia. De azt hiszem felesleges ezen újra átmenni. Te már döntöttél...már a kezdetek kezdetén döntöttél én csak megingattalak kicsit, de a szíved talán sosem volt az enyém. - próbálom letörölni a könnyeimet, de folyamatosan folynak, mintha megnyitottak volna egy csapot, amit nem lehet elzárni - Örökké szeretni foglak Mia Salvatore. Nem fogom feladni, ezt megígérem neked, de elfeledni a történteket soha nem fogom. - odalépek hozzá és mint akit egy láthatatlan zsinór mozgatna megölelem óvatosan...magam sem értem miért teszem. azt hiszem hiányzott, hogy érezzem őt. Tudnék szimplán a barátja lenni? Mégis az életének a részese lenni? Nem tudom, de ezt még meg kellett tennem.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

» Killian & Lucifer - A Temető