Színpad ♥

Az egész délutánom azzal telt el, hogy végre egy kis időt arra szánhattam, hogy a szobámat otthonossá, amolyan Paige birodalmává varázsoljam és amikor végeztem büszkén szemlélhettem a végeredményt. Úgy határoztam, hogy itt az ideje, hogy valamivel egy kicsit kikapcsolódjak, mert hát bevallom őszintén, elfáradtam a sok pakolásban és alakításban, amit bármelyik lakberendező megirigyelt volna, ha meglátja. Boldogan indultam utamra, ami egyenesen az színpadhoz vitt és mivel már előző héten az iskola minden apró kis szegletét feltérképeztem, így nem volt már nehéz dolgom, nem is tévedtem el, viszonylag hamar értem a kitűzött célhoz, ami előtt egy pillanatra mosolyogva álltam meg.
- Milyen hatalmas. - csúszik ki a számon óhatatlanul is, még mindig meg tudok lepődni a színpad meghökkentő méreteitől, amely szinte majdhogynem arcba csap, megragad és magához vonz. Előjönnek a szép emlékek, mosolyogva dereng fel bennem az első színdarab, amiben szerepelhettem és tisztán él bennem az érzés, hogy bár csak mellékszereplő voltam akkor, milyen boldogsággal is töltött el. Lehunyom a szemem, majd mélyet szippantok a levegőből és közelebb lépve indulok el a lépcsőn fel a színpadra, miközben egy furcsa érzés fog el itt legbelül. Nem tudom ezt megmagyarázni, ezt csak azok érzik igazán, akik már álltak a közönség előtt és szerepeltek. Akik remegő lábakkal és kissé bizonytalanul lépkedtek fel a lépcsőn, de a színpadra érve valami olyan hihetetlen erő és határozottság tölti el őket, mint még soha semmi. A színpad közepére lépdelek és és szembefordulok a székekkel, amiken most ugyan senki nem foglal helyet, mégis mindegyikbe elképzelek egy - egy személyt és kihúzva magam az egyik kedvenc szerepem jól ismert mondatát kezdem hangosan, dallamosan, kihangsúlyozva szinte már szavalni.
- Ó, Romeo, mért vagy te Romeo? Tagadd meg atyád és dobd el neved! - teljes átéléssel ejtem ki a szavakat, valóban átszellemülve, mintha éppen most is a színdarabban szerepelnék és magam volnék Júlia.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥