Színpad ♥

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Ahogy sétálgatok a sorok között, végig őt figyelem, hogy egy - egy mozdulatomra, hogyan reagál vagy épp mit mond, de egy kis ideig csak áll a színpad tetején. Én is érzem, amit őt is, hogy borzalmasan kínzó, hogy ennyire távol vagyunk egymástól, legszívesebben most azonnal visszaszaladnék a karjai közé, de hát akkor mégis miféle fogócskát játszanánk. Óvatosan lépkedem a sorok között és mosolyogva nézem, ahogy végre elindul az irányomba, először lassan lépked, majd hirtelen el kezd szaladni. Én pedig már megint annyira elkalandoztam, csak azzal, hogy néztem őt, hogy észre sem vettem, hogy már mellettem is termett és újra magához ragadott megpörgetve, majd mindketten a földre estünk. Hirtelen történt és mivel hatalmas puffanással értünk földet és még én is ráestem, félek, hogy baja esett. - Jó ég, jól vagy? Nem ütötted meg magad? - nézek le rá az arcába hulló hajam mögül. Végül mikor megszólal és mikor eltűri a hajam elmosolyodom. - A szívbajt hozod rám Derek! - nézek a szemében, azt hiszem az arcomra valóban kiült az aggodalom és ez talán a tekintetemben is tükröződik. - Hát ezt tanította neked Spielberg? Úgy érzem el kell beszélgetnem vele, nem illik fiatal lányokat, ijesztgetni. - mosolyodom el, majd mélyen a szemébe nézve figyelem minden rezdülését. Minden rezdülését, amire én ugyanúgy rezdülök, már meg sem kérdezem miért, mert annyira ösztönből jön, hogy nem kell rá válaszokat keresni. A fejemet a mellkasára hajtom és a kezem is itt pihentetem meg, a hajam szinte szétterül rajta és betakarja, mint egy nagy takaró. Az egyik ujjammal játszani kezdek a mellkasán, mintha éppen csak rajzolnék valamit, de vigyázok rá, alig érek hozzá, csak éppen hogy megérintem, finoman és óvatosan. - Szálljon szemedre és szívedre álom! Bár én szállhatnék oda lepkeszárnyon! - suttogom, ahogy eszembe jut egy újabb részlet a Rómeó és Júliából, amiből már annyit idéztünk, hogy szinte felsorolni sem tudnám már melyik részletet mondtuk el és melyiket nem.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

- Hogy gyógyíthatatlan volna? Hát akkor ezért érzem, hogy minden egyes  érintéssel, csókkal, pillantással egyre lázasabb leszek. Ezért érzem folyton ezt a bizsergető forróságot, ezért lobban fel bennem minden egyes percben egy újabb és újabb égni vágyó láng. Ha így folytatod tovább Mr. LA, akkor bizony azzal kell majd szembesülnöd, hogy mint igazi Júlia, a karjaidban fogok elhalni, mint egy törékeny virágszál. - nézek fel rá, miután viszonozom megannyi csókját és érintését. Valóban ilyennek kell lennie a szerelemnek? Ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudnám megmondani, ugyanis még biztosan állíthatom nem voltam szerelmes. Voltak mások is az életemben, de az nem volt szerelem és végül mind rosszra, sőt egyre rosszabbra fordult. De Derek annyira más, már az első pillanatban annyira más volt, ahogy megjelent itt, ahogy megszólított, ahogy először hozzámért. Olyan vonzereje van, amivel csak rángat maga után, mintha csak egy ütemre játszanának mindkettőnk lelkében. Boldoggá tesz a közelsége, míg a hiánya gyilkos, hát hogy van ez, hiszen alig ismerem, de attól tartok ez végzetes, őrült. Igen, azt hiszem ezt nevezik szerelemnek. - Szóval a világ végére is utánam futnál? - nézek rá újra mosolyogva, ahogy az elmémbe villan percekkel ezelőtti mondata. Óvatosan bújok ki a kezei közül, majd oldalra lépek pár lépést, bár már most rosszul érzem magam, olyan mintha egy egész szakadék állt volna közénk. - Akkor mutasd meg! - ugrom le a színpadról, majd beszaladok a nézőtér közepére a székek közé és megállok, majd ránézek, hiszen még mindig a színpadon ácsorog. - Mondtam, hogy hiperaktív kislány voltam, szerettem fogócskázni. - nevetek fel, a hangom tölti ki az egész teret, miközben le nem véve róla a tekintetem lavírozok a sorok között.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

- Nem is akartalak kifigurázni. - bökök egy aprót a mutatóujjammal a mellkasára, miközben mosolygok, közben hallgatom amiket mond. - Ha varázsló lennék nagyon szívesen megállítanám neked az időt, de én csak Paige vagyok. - nézek rá, ahogy ezt kimondom, rájövök, hogy ennél nagyon butaságot nem is mondhattam volna, mármint, hogy ennek megint nem volt semmiféle értelme, de sebaj azt hiszem már hozzászokott, hogy össze - vissza beszélek. - Hogy mi jár a fejemben? - nézek a szemébe, ahogy eltol magától, bevallom mint egy durcás kislány úgy festek, mert határozottan nem tetszik ez a mozdulata, sokkal jobb volt az ölelésébe burkolózni. - Nehéz lenne azt szavakkal kifejezni, amit most érzek, bár azt hiszem a szívem legalább annyira zakatol mint a tied. Úgy fest, hogy úgy hatottál rám, mint egy, egy.. - gondolkozom el a megfelelő szón, de nem jut eszembe semmi okos dolog. És én így akarok színész lenni, úgy tűnik Derek közelében nem fog menni, mert sosem találom meg a szavakat. - Nem tudom, nem tudok rá jó szót mondani. Nem tudom mi az amitől állandóan megremeg a lábam, amitől a légzésem kimarad, a szívverésem felgyorsul, amitől elönt a forróság, vagy amitől folyton bizsergek. Ha most apámmal állnék szemben azt hiszem valami kóros betegségre kellene gyanakodnom, de mivel te nem az apám vagy, így minden bizonnyal valami egészen másról lehet szó. - itt egy kis szünetet tartok, ahogy elgondolkozva figyelem az arcát. - Szerinted mi lehet a megoldás? - lépek újra egészen közel, szinte már a szájába suttogok mosolyogva. Vajon tényleg ilyen egyszerű ez az egész? Egy pillanatra elkalandozom ismét, ahogy a szemeibe bámulok, azt hiszem, mindig ez történik, a szemével képes egészen megbabonázni, mintha hipnotizálnának, csak bámulok rá még mindig a megfelelő szót keresve, levegőt ismételten nem veszek, pedig láthatóan készültem rá, de elmarad, bennszorul a levegőm, a közelében teljesen másképpen viselkedem. - Talán szerelem volt első látásra. - válaszolom végül, mint akit tényleg teljesen elvarázsoltak.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

- Szerinted, ha megbántam volna akkor itt lennék? Elmesélem, hogy akkor... - fordulok egy picit hátra a kezei között és az egyik kezemet kinyújtva a nézőtér hátsó soraira mutatok. - Na igen azt hiszem már azon is túl lennék. - fordulok vissza mosolyogva, majd ahogy közelebb húz suttogni kezdek. - Nagyon gyorsan tudok ám szaladni. - mosolyodok el, és amikor arról kezd el beszélni, hogy neki kellett volna kezdeményeznie, akkor elnevetem magam, persze nem kinevetem, csak nagyon aranyos, ahogy arról beszél, hogy nem merte megtenni. Tessék, ahogy már én is megfogalmaztam az új dolgoktól mindenki fél egy kicsit. - Ez jó dolog, nem félelmetes. - próbálom visszaidézni, amit ő mondok nekem hosszú percekkel ezelőtt, még a hangsúlyát is megpróbálom utánozni, ami csak többé kevésbé sikerül ezért végül elmosolyodom, amikor megcsókol újra, és újra és újra. Ismételten belekarolva viszonozom őket, ugyanis nem tudok betelni velük, olyan jól eső bizsergés jár át tőle, hogy legszívesebben ezentúl csak ezt csinálnám. Annyira más ez az egész, annyira varázslatos, teljesen megfeledkezem mindenről, nem létezik semmi más, csak ő és én, csak ez az egy pillanat. Amikor azonban újra szétválunk az arcomat a mellkasán pihentetem meg, ezért pontosan hallom, hogy mennyire is dobog a szíve, akár egy elkéső gőzmozdony, annyira zakatol, esküszöm, félek, hogy kiugrik a helyéről. - Milyen gyorsan ver a szíved. - mondom alig halhatóan, szinte elvész a semmiben, de ő talán pont hallotta, ahogy felnéztem rá pislogva, az arcom továbbra is a mellkasának szorítva tartom, így jól hallhatom a szívverését. Vajon létezik szerelem első látásra, mert ha igen, akkor én minden bizonnyal, most ezt élem át.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Ahogy az ajkaink összeérnek, varázslatos pillanat ez kettőnk között, a vibrálás, ami eddig köztünk ugrált, az most hirtelen csapódik ki, mintha apró kicsi szikrák pattannának el körülöttünk, bennünk. Teljesen magához húz, szinte magába szippant, ösztönösen átkarolom és óvatosan a nyakát simogatva veszek el teljesen ebben a csókban. Az agyam teljesen kikapcsol, ahogy egymáshoz simulunk, el sem szeretném többé engedni, mert olyan mintha a szívem dobbanásait ő irányítaná. Olyan mintha lenne egy varázspálcája, amivel néha üt egyet és az én szívem csak akkor, csak ezeknél az ütéseknél dobban meg. Észre sem veszem, hogy már megint megremeg a lábam, létezik, hogy valaki belehaljon egy csók gyönyörűségébe, mert ha eddig nem volt erre példa, akkor én leszek az első, ez biztos. A csók egyre hevesebb és szenvedéllyel telibbé válik, olyan vagyok, mint aki hetekig csak kúszott a forrós sivatagban és most vízhez jutott. Percekig tarthatott ez a csodálatos pillanat, mégis úgy érzem magam mikor kiválunk a csókból, mint egy masszív drogfüggő, akitől megvonták az aznapi adagját, aki mind egyre többet és többet szeretne. Elmosolyodom, ahogy a homlokát az enyémnek szorítja. - Azt hittem le fogsz lökni a színpadról. - mesélem el neki az első gondolatomat, ami még a csók előtt bevillant az elmémbe. - Persze most így utólag belegondolva még azt is bevállaltam volna. A hatásokat szólva én meg olyan vagyok, mint egy tinédzser remeg itt mint a nyárfalevél, éppen mintha csak most csókolóztam volna először. - mosolyodom el, ahogy a szemeibe nézek, közben azon átfut az agyamon, hogy lehet, hogy még ennél is közelebb érezzünk valakit magunkhoz, mint jelen pillanatban, amennyire én közel érzem magamhoz Derek-et. - Én soha még csak ehhez hasonlót sem éreztem. - nézek rá és szinte biztos vagyok benne, hogy ő is hasonlóan vélekedik erről, mert az nem lehet, hogy ekkora erejű érzés csak egy személyben csapjon fel, mint egy mindent elsöprő tengeri hullám.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom, ahogy azt mondja tökéletes volt, nyilvánvalóan a hangsúlyozásra érti, valószínűleg nem is tűnt fel neki, hogy nem azért mondtam, de nem baj, talán így volt mégis szép. - Nem, azt hiszem nem félek és nem is szeretnék leesni, bár szép halál lenne, egy színpad előtt, bár inkább a színpadon, az sokkal szebb volna, csak még nem időszerű. - pillantok rá, ahogy a tekintetünk ismét találkozik, van ezekben a pillanatokban mindig valami egészen különleges. Csak nézek rá, próbálom az arca vonásaiból, rezdüléseiből leolvasni a gondolatait, de egyszerűen nem megy, mert belefeledkezem a részletekbe. Eddig jó ember ismerőnek tartottam magam, de vele valahogy máshogy van, mert nem tudom, mert Ő más. Ahogy közelebb hajol és egy puszit ad az arcomra, lehunyom a szemem és mosolyogva hallgatom, ahogy a fülembe suttog. Olyan kellemes a hangja, olyan szépen szól, olyan bizsergetően jár át, mint még semmi más. Újra kinyitom a szemem, ahogy ránézek és azon gondolkozom, hogy ami eszembe jutott az vajon, vajon, vajon helyes-e?  De egyáltalán minek is gondolkodok még valamin is, sem értelmes dolog nem lesz belőle sem semmi. Próbálok megszólalni, de azt hiszem ezen már nem segítenek sem a szavak, sem semmi. Gyerünk Paige, nem félhetsz örökké. És igen, azt mondtam nem félek. Mi bajom lehet, legfeljebb maga lök le a színpadról. Mély levegőt veszek, mert hatalmasat dobban a szívem, majd közelebb hajolok és az egyik kezemet óvatosan az arcára helyezem, elmosolyodva hajolok közelebb, aztán megcsókolom, teljesen elveszve a karjai között.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Az agyam ösztönből kapcsol ki, képzeletben már érzem is ahogy a lenti padlón csattanok fel, még a szemem is becsukom, hátha ezzel blokkolni tudom az esést, azonban ekkor egy ösztönös mozdulatból származó oltalmazó ölelést érzek meg a derekam körül, ami visszahúz és ennek következtében még sem esem le. Percek kellenek még hozzá, hogy feleszméljek és újra Derekre nézzek, akiben továbbra is kicsit félve kapaszkodom, ugyanúgy ahogy ő sem enged el engem. - Igen, igen, én jól vagyok, köszönöm. - nézek a szemébe, ahogy beszélek hozzá, de mint akit teljesen elvarázsoltak még pislogni is elfelejtek, közben a kezem óvatosan a mellkasára csúsztatom. A tekintete olyan, mint egy nagy tenger, úgy nyel el magában engem, mint apró pici kavicsot, olyan mélyen vonz magába, én pedig olyan kicsinek érzem magam. Egy pillanatra hátrafordulok, hogy megnézzem mégis mekkorát estem volna és meg kell állapítanom, hogy elég nagyot. Ha ő most nincs itt bizonyára még a nyakamat is kitöröm, amilyen szerencsés vagyok. Óvatosan fordítom vissza a fejem, érzem, hogy az arcom összedörzsölődik az övével és amikor újra rápillantok, újra megbabonáz a tekintete. - Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó? - suttogom remegő hangon, bár talán semmi értelme nincsen, mégis egy pillanatra olyan, mintha ezt a mondatot le tudnám vetíteni, át tudnám illeszteni, erre az egész helyzetre, ránk, kettőnkre. Percekig nem szólalok meg, a csendet is csak néha egy - egy lélegzetvételem szakítja meg, amikor néha nem felejtek el levegőt venni, ahogy ránézek.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Remek Paige, megint megcsináltad, igazán díjnyertes húzás volt tőled, maradtál volna inkább csendben. De ha egyszerűen tényleg ez is szembejutott, végül is jobb őszintének lenni, mint, hogy eltitkoljak bármit is, az nem én lennék. Ahogy a színpadon járkál körbe és hozzám beszél, ismét csak bámulok őt, mert minden egyes apró mozdulata leköti a figyelmem. Tudom, hogy igaza van, bár az orvosos és bárénekeses résszel nem egészen értek egyet. Nem tudom őt elképzelni úgy, én pedig, isten óvja azt a kórházat ahová esetleg bekerültem volna, bár gyanítom még az egyetemig sem jutottam volna el és ez szinte biztos. - Szerintem nem lennél jó bárénekes. - válaszolom egy mosollyal az arcomon, mivel tudom, hogy megbántottam, talán ez amolyan vigasztaló bocsánatkérésként hat.  - Úgy értem, hogy... - indulok el feléje először bizonytalanul, majd egyre határozottabban és közben már mutogatok is, ahogy hozzá beszélek, talán ezzel is jobban megtudom őt erősíteni a mondataim valóságosságában. - Nem illik hozzád, túlságosan kitűnnél abból a környezetből, mivel ahová te illesz az  itt van. - dobbantok finoman egyet a színpadon, majd a testtengelyem körül fordulva egyet, körbe mutatok, bár ettől egy picit elszédülök, így meg kell állnom egy pillanatra. Végül lendületesen indulok újra felé és elé lépek, egészen közel, talán közelebb állok hozzá, mint az előbb, nem csak, mert egészen a színpad szélén ácsorgunk, hanem mert borzalmasan és elképesztően jó érzés a közelsége. - Nézd Derek, én sajnálom, nem úgy értettem, csak...csak szeretnék őszinte lenni veled. Nem fogok semmi elhallgatni előled, mert akkor becsapnálak. - hadarom ismételten, nagyjából olyan gyorsan, mint ahogy most a szívem is kalapál. - És valahol úgy érzem, hogy az hogy félek, egy kicsit természetes is, hiszen az új dolgok kicsit mindenkit megriasztanak, de nem jelenti azt, hogy megfutamodok. - nézek mélyen a szemébe. - Ezzel csak azt próbáltam kifejezni, hogy miért is viselkedem így, bár nem tudom, hogy a zavartság meg a félelem hol köthető össze, mert most hogy így végig gondolom, ennek semmi értelme. - mosolyodom el kínosan, szóval megint hetet-havat összehordtam természetesen értelem nélkül. - Tessék megint nem tudtam semmi értelmeset kinyögni. - lépek egy picit hátrébb, azaz csak lépnék, mert ekkor megingok a színpad szélén állva, ezért megragadom Derek-et és benne kapaszkodom meg. Most vagy egyikőnk sem fog leesni, vagy mindketten, de ebben a szinte ostoba mozdulatsorban meglátok valami egészen különlegeset, amit eddig észre sem vettem.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom, ahogy hozzám intézi a szavait és valójában igaza van, nagyon is igaza van, de annyira nagy összevisszaság van a fejemben, hogy az elképesztő, nem is tudom, hogy mivel lehetne rendet vágni ott, azt hiszem pedig, hogy most igen csak elkél a nagy takarítás. - Igen, valójában nem az a bajom, hogy nem tetszik az érzés vagy ilyesmi, én csak nem tudom. Jaj... annyira ostoba vagyok. - nevetem el magam kínomban, valójában talán az lehet a zavartságom oka, hogy soha senki nem váltotta ezt ki belőlem még eddigi életem során. Ó te jó ég. - Jó, én megpróbálom összeszedni magam. - nézek rá ismételten, ahogy megfogja a kezem. Vibráló érzés fut rajtam végig egészen a fejem búbjától a talpamig, amitől meg nagyot kell nyelnem. - Igazad van. Mármint a tanár diák dologban, csak én még soha.. úgy értem, soha nem éreztem senkinél sem ezt a vibrálást, mint nálad. Talán újszerű, talán kicsit félek is ettől, mert mi van ha nem sül ki belőle jó, vagy akármi megtörténhet. Persze ezt nem azért mondom, mert azt gondolom, hogy ez rossz csak számításba veszek mindent. - gondolkodom el ismét. Még hogy mindent, persze, mikor gondolkozni sem tudok, hogyan is vehetnék számításba mindent, azt sem tudom, hogy most ez is honnan jutott eszembe. - Igen, én azt hiszem kicsit félek. - nézek rá nagy szemekkel pislogva, olyan vagyok mint egy 5 éves kislány, mégis mitől kellene félnem, már másokat is túléltem, ami azt illeti, de akkor is, ő annyira más mint a többiek.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Abban a pillanatban, ahogy hozzám ér, megpróbálok mondani valamit, de csak hebegés - habogás lesz belőle, csak a szavakat keresem, mint az ahogy tőlem szinte egyértelműen várható is volt. - Én csak.. - kezdek végül bele, próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire jól esett az érintése, csak bámulok rá ostobán, mintha ennek lenne valami értelme, ostobán bámulni valakire, mert nem tudsz beszélni. Ilyen még sosem történt velem, Paige de Lauro híresen sokat beszélt mindig is, néha már túlságosan is, erre idejön ő és vége. Nem, hogy egy szót nem bírok kinyögni, de még levegőt is elfelejtek venni.  - Szóval, nem tudom, csak összezavarsz, totál összezavarsz. - nézek rá nagy szemekkel, igen érzem, hogy most jött el a perc, hogy el fogok ájulni. - Nem tudom miért vagy hogyan, de így van. És semmi értelme nincs az egésznek, mert te egy tanár vagy én meg csak egy diák és bizonyára ostobaságnak is gondolod, de ez valami olyan más, amit másoknál nem szoktam érezni. Úgy értem, hogy másoknál nem szoktam ezt érezni. Tudom, hogy kínos, igazad is van, szerintem is, vagyis nem, nem... - rázom meg a fejem egy kicsit. - Szerintem nem az, vagy..mégis? - nézek rá, azon kapom magam, hogy már megint össze - vissza beszélek és se eleje se vége a mondatomnak, totál hibbantnak gondolhat, biztos jókat kuncog magában rajtam, hogy ennyire ostoba vagyok. Sóhajtok egyet továbbra is csak ránézve, nem tudom, hogy mit mondhatnék még neki, amit akartam ha nem is túl értelmesen de elmondtam. Megpróbálnék odébbállni, de a lábaim mintha gyökeret vertek volna, a tekintete nem enged távozni.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Túl közel jött, túl közel jött, képtelen vagyok megszólalni, bár nagyon jól tudom, hogy ezt kellene tennem, de csak bámulok rá és pislogok, mintha ezzel válaszolhatnék. Érzem, hogy vérvörösben úszik az arcom, és hogy kettő pillanat alatt, olyan melegem lett, mintha a pokolig zuhantam volna alá, vagy legalábbis a hasonlatban ezt szokták mondani, bár lehet, hogy rosszul emlékszem. Nem tudom, már gondolkodni sem vagyok képes, se beszélni, sőt minden jel arra mutat, hogy el fogok ájulni, na az lenne ám csak az igazán kínos. Gyerünk Paige, szedd össze magad, lépj túl egy kis lábremegésen  és mondj valamit, nagyjából most azonnal. De nem megy. Most vettem csak észre, hogy sötét hajához képest milyen világos szeme van, mindig tetszettek az ilyen pasik, ó, na jó nem, fejezd be. Megrázom a fejem és ismét elmosolyodom zavartan, mert hát ugye mi mást is tehetnék. Ezért az alakításért sem fogok semmiféle elismerést kapni. - Azt hiszem, most mondanom kellene valamit, ugye? - kérdezem, amiért megint csak gratulálni tudok magamnak. - De nem tudok. - nézek egyenesen  a szemeibe, amik tényleg valósággal kivilágítanak az arcából, hogy én ezt miért is nem vettem eddig észre. Persze jól tudom, hogy azért, mert mindig elkalandoztam és azt hiszem, hogy éppen most is ez történik. Meredek rá, miközben rengeteg minden dolog fut át az agyamon, többek között az, hogy normális-e egyáltalán, amit csinálok, végül is ő egy tanár és nem tudom, nem tudom, hogy ez így rendben van-e. Továbbra is csak nézek rá, mintha gondolataimat át tudnám tuszkolni az ő fejébe és minden szó nélkül válaszolhatna a még fel sem tett kérdésre.

- Ha én te vagyok női kiszerelésben, akkor tulajdonképpen mindent tudsz rólam. - nevetem el magam, ahogy ránézek majd amikor feláll és körbe járja a színpadot mosolyogva nézek utána és szinte csillogó tekintettel bámulok rá, ahogy hallgatom, hogy elkezd énekelni. Varázslatos, valóban elképesztő, amit csinál, erre jobb szavakat nem is tudok mondani, sőt lehet, hogy ezek sem elegek ahhoz, hogy kifejezzem, amit gondolok. Ismételten csak gondolkozok és elkalandozok, amikor hirtelen odalép és felhúz a földről, olyan közel magához, hogy megmoccanni sem merek és hosszú percekig csak bámulok a szemeibe. - Őőő, jó volt. - mosolyodom el, majd lehajtom a fejem zavaromban, aztán ismét ránézek. - Úgy értem, hogy remek, elképesztő, te, te..nagyon ügyes vagy, tehetséges, meg minden ilyesmi, de ha nem bánod, most nem sorolom fel az egész szinonima szótárat. - mosolyodok el, de megmozdulni még mindig nem merek. - Viszont lehet, hogy a Spielberg találna benne némi kivetnivalót, hallottam hogy messze földön híres a kritikája, persze ez csak szóbeszéd és... - emelem fel a mutatóujjam, ahogy rápillantok kicsit közelebb hajolva és suttogva. - Én nem vagyok Spielberg, szóval szerintem már Oscar díjat is kaphatsz. - nevetem el magam, hiszen ismételten sok értelmes dolgot nem mondtam neki, de talán ezzel kifejeztem, hogy mennyire is tehetségesnek tartom. - Komolyan csodállak. - mondom ki, bár ezt nem is akartam hangosan, csak a gondolataimhoz akartam hozzáfűzni, de most már úgy sem tudom visszavonni, szóval elismerően hozzáteszem. - Megállapíthatom, hogy te elképesztő vagy Mr. LA. - nézek a szemébe a szokásos mosolygásommal.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

- Persze semmi gond, ha nem mondtam volna még, háborús hős is vagyok. - pillantok rá nevetve, ennyire szerencsétlen is csak én lehetek, le akarok guggolni erre összesek. A hónap idiótája címet szerintem már simán kiérdemeltem. Ahogy beszél és beszél csak hallgatom és nézek rá, mert már megint belefeledkeztem a dolgokban így csak kis idő múlva eszmélek fel, amikor véletlenül összeér a kezük. Megmagyarázhatatlan érzés vesz rajtam erőt, de próbálok nem elveszni benne, mert akkor megint percekig nem tudok megszólalni és az megint semmi eredményes dologra nem vezetne. - Szóval szerintem nagyon is neked való a tanári pálya, mármint hogy ezt csak onnan gondolom, hogy remekül játszol, amiket láttam belőled, elég volt két perc és megállapítottam, szóval ki más is lehetne jobb drámatanár, mint te, aki valóban kiváló színész és a legjobbaktól tanult. - nézek rá, magam is meglepődöm, de sikerült egy ép kéz láb mondatot összehoznom. - Hogy ha nézel? Mert akkor mi a baj? - vonom fel a szemöldököm, most nem egészen értem megint, hogy ezt miért mondta, vagyis talán mégis, de sebaj. Csak nézek rá ismét ostobán majd megrázom a fejem, úristen, ez kezd zavarba ejtő lenni, még saját magam számára is nem csodálom, ha neki is kínos a szituáció. - Őőő, oké és mit szeretnél csinálni? - biccentem meg egy picit a fejem mosolyogva, majd körbetekintek a hatalmas színpadon, ismét elámulok milyen nagy. Kicsit sikerül is elkalandoznom, de gyorsan vissza is fordulok hozzá nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem figyelek rá, mert hát figyelek rá, azt hiszem túlságosan is. - Szóval mit szeretnél mit csináljunk, nekem sajnos semmi nem jutott eszembe. - nézek rá ismét mosolyogva.