Színpad ♥

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Mikor félig hátat fordít és elkezdi elmagyarázni a helyzetet, akkor végre sikerül is megértem, hogy miről van szó. Ösztönösen teszem a kezem a homlokomra, beletemetve az arcom, hogy én milyen idióta vagyok, de tényleg, hogy nem eshetett le nekem ez eddig, hogy miről beszél. Nem tudom, hogy miért történt ez, furcsa hatással van rám, valószínűleg ha azt mondaná nekem, hogy piros, én arra is valami totál mást értenék, mondjuk hogy zöld és rá is asszociálnék, biztos ami biztos alapon, hogy tuti lejárassam magam. Ostobán elmosolyodom, mert nem tudok hirtelen megszólalni sem, nem hogy levegőt vegyek, vagy hogy egy értelmes mondatot kinyögjek, nem mintha ha ez eddig sikerült volna. De amúgy miért is mosolygok, most biztos azt hiszi, hogy kinevetem, pedig nem. Mondanom kellene valamit, de hát mint mondjak neki, egyrészt olyat nem tudok, aminek értelme lenne ezt már bőven bizonyítottam és másrészt, még ettől is jobban zavarba hozni, nem tudom. Látom, ahogy a táskájára mered, most menjek oda hozzá? Lehet megint odébb áll, nem tudom mit csináljak, így azon a helyen, ahol ácsorgok leguggolok én is, hogy legalább a szemkontaktust fel tudjam venni, csak hogy a lendületem túl nagy és ahelyett, hogy leguggolnék, seggre esem. - Áú. - kiáltok fel, majd azonnal a szám elé kapom a kezem, előbb utóbb valaki rám fog szólni ezekért a dolgokért. Magam alá húzom gyorsan a lábaim, hogy legalább ne fázzak fel, de hát ki tudja, lehet rajtam már ez sem segítene. - Szóval, izé, ne haragudj, komolyan, nem tudom mit mondjak. Úgy értem szeretnék valami igazán okosat mondani, de sajnos jelen pillanatban, mint az bizonyára neked is feltűnt nem igazán megy.  És az előbb, nem akartalak kinevetni, komolyan mondom. Csak, csak olyan ösztönös ez nálam vagy nem tudom, már semmit sem tudok, de nem akartalak kinevetni ez biztos. - tartom fel védekezően a kezeimet, bár azt sem tudom, hogy ezt miért csinálom. Mélyet sóhajtok, lehajtom a fejem, aminek következtében a hajam előre esik és eltakarja az arcomat. - Inkább csendben maradok, az lesz a legjobb.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Némileg megnyugtat, ahogy elmondja, hogy nem kell aggódnom a munka miatt, szóval lassan, de biztosan sikerül is lehiggadnom. - Hogy rá fog unni a fejedre? - kérdezem ostobán, bár most kivételesen tényleg nem értem, hogy hogyan is függ össze a kettő dolog egymással, szóval remélem, hogy majd elmondja, bár az elmúlt percekben nem mintha bármit is felfogtam volna abból, amit nekem mondott, túlságosan bepánikoltam. Lehet ezt is csak félreértettem? Percekig nem szólal meg, csak néz rám, így óhatatlanul is eszembe jut, hogy mégis miért, ezért gyorsan végig nézek magamon, hogy mi az ami ennyire felkeltette az érdeklődését és ha csak nem fedezett fel valami újat, amit én még nem, akkor most már tényleg nem értem. - Oké, azt hiszem tényleg nem értem, de mi az ami ennyire elvonta a figyelmed? - kérdezek ismét, mire kikapja a kezét a kezeim közül, ekkor eszmélek csak fel, hogy mit is művelek. Uramisten, na ha eddig nem gondolt őrültnek, ezek után már megértem ha annak fog. Szorongatom itt, mint egy nem normális. - Nem, nem, te ne haragudj. Én nem is tudom mi ütött belém. - nem tudom eldönteni, hogy közelebb lépjek-e, mert lehetséges, hogy elijesztem és jó messzire elszalad, jelen állás szerint meg is érteném azt hiszem. - Komolyan, én nem szoktam ilyeneket művelni, nem is értem. - nevetek, ahogy hitetlenül széttárom a kezem, tutira megőrültem, ő pedig tutira látja. - Nem is tudom mit mondhatnék, csak ne nézz őrültnek. - most komolyan ezt kértem tőle, hiszen ez lehetetlen, na tessék megint össze vissza beszélek, ennek az egésznek se eleje, se vége. Egy értelmes mondatra képtelen vagyok, szóval veszek egy mély levegőt és bevállalva, hogy esetleg mégis csak elszalad, odalépek hozzá, hogy a szemébe nézve tudjam neki mondani. - Én nem akartalak megbántani, kellemetlen helyzetbe hozni meg aztán végképp nem. Csak, csak.. igen jól érzed, nem fogom tudni értelmesen elmondani, szóval így alakult. Nem tudom miért, de velem mindig ez történik. Mármint nem ez, csak.. na mindegy. - mosolygok rá, mintha ezzel megtudnám menteni az egész helyzetet.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Amikor eltűri a hajamat, abba egészen belepirulok, ezt még úgy is tudom, hogy nem látom magam és ha most vak sötét lenne, talán örülnék is neki, de egyrészt nincsen másrészt, amilyen közel jött, valószínűleg még sötétben is látná rajtam, hogy olyan színben pompázom, mint a tengeri rákok. - Akkor most megtisztelve érzem magam, de azért szerintem rajtad jobban mutatott. - mosolyodok el, közben végig simítok a kabáton óvatosan, a szememmel követve a mozdulataim, kissé nagynak bizonyul, de hát nem is az enyém szóval nem kell tökéletesen passzolnia rám. Közben hallgatom, amiket mond nekem, majd egy szóra felkapom a fejem és a tekintetünk újra találkozik. - Hogy rólam? Mégis miket? - nézek rá kérdőn, már érzem is, hogy be fogok pánikolni. Lehet arról van szó, hogy a barátja nem akar felvenni még sem dolgozni, hogy túl fiatal vagyok vagy az a baj, hogy nem vagyok tapasztalt? Pedig én már úgy örültem, hogy dolgozhatok, hogy ki tudom majd fizetni a sulit. - Ugye nem arról beszélt, hogy sem akar felvenni dolgozni? - nézek rá kétségbeesve, mire mond valamit a színészkedésről, csak nem értem tisztán, mivel hogy a földet nézi és így nem tudom, hogy jól értem-e, amit mond. - Nem valóban ennél kínosabb nem is lehetne, de kérlek mond meg a barátodnak, hogy én bármit megcsinálok. - fogom meg a kezeit, kis híján már rángatni is kezdem, hogy rám figyeljen végre majd egy pillanatra megpróbálom megnézni, hogy mi az, amit annyira érdekesnek talál a földön. - Derek kérlek győzd meg, esküszöm, hogy normálisan fogok viselkedni, nem beszélek ostobaságokat, nem nyavalygok, bármit megcsinálok, szófogadó leszek, kedves és aranyos. Tudom, hogy elég fiatal vagyok, de végül is ez talán az előnyömre is válhat és amiatt sem kell aggódni, hogy nincs tapasztalatom, mert komolyan mindent meg fogok tanulni és mindig a legjobb tudásom szerint fogom elvégezni. - szorongatom továbbra is, közben úgy hadarok, hogy még levegőt is elfelejtek venni, de nem tehetek róla, totálisan bepánikoltam. Mihez fogok így kezdeni, ha ez sem jön össze akkor már tényleg csak az alternatív megoldások maradtak, amiket a múltkor kigondoltam. Csak bámulok Derekre, hogy végre mondjon valamit, közben még mindig nem engedem el, olyan mintha a legbiztosabb pontban kapaszkodnék az eddigi életem során.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

- Igazán nem lett volna szükséges. - veszem magamra a kabátját, amit a vállamra terít és megigazítom, majd a kiengedett hajam is kihúzom alóla és elrendezem, aztán ostobán pózolgatni kezdek, mint valami modell. - Legalább jól áll? - nevetek hangosan, ahogy abba hagyom az iménti mozdulataim, nem akarok még ennél is nagyobb hülyét csinálni magamból, bár azt hiszem ehhez már igazán késő. - Őőő, oké, befejeztem. - nevetem el ismét magam, legalább jókedvre derítem, ha már ilyen furcsa dolgokat művelek, aminek a miértjére hiába keresem a választ egyenlőre nem találom. - Azt viszont megállapíthatjuk, hogy nem csak te viselkedsz idiótán hanem én is. - mosolyodok el ahogy ránézek. - És hogy zavarban vagy, azt bevallom, hogy látom, de nem akartam szólni róla, nem akarom, hogy kínosan érezd magad és egyébként.. - kicsit közelebb hajolok és úgy kezdek el suttogni neki. - Én is, de ne áruld el senkinek. - mosolygok majd közbenézek, mintha bárki is figyelne minket, holott nagyon is tisztában vagyok vele, hogy rajtunk kívül senki sincs itt. - Egyébként pedig nem ciki szerintem, bár nem tudom, hogy mit mondott a barátod és akkor azt hiszem valójában ő miatta vagy zavarban és nem is miattam. Tudtam én, hogy túl sokat képzelek magamról. - nevetek fel, amitől ismét visszhangzik itt minden, néha talán vissza kellene magam fognom, azért még sem én vagyok a  világ közepe, bár lehetnek. Na jó nem még sem és nem is akarok. - Szóval, figyelj, most megpróbálok valami értelmes mondatot összehozni, bár érzem, hogy nem fog sikerülni, tehát nincs is mint meglepődni. - rázom meg a fejem, amitől egy csomó haj az arcomba esik és fújkálni kezdem őket, mint egy kislány. Ilyeneket művelek ahelyett hogy továbbfűzném a mondatot, bár úgyis tudom nem tudnék okosat mondani erre a valóban különös szituációra.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Először azt hittem, hogy nem érti meg a kérdésem, de aztán láthatóan csak ő is elkalandozott vagy a jó ég tudja, de elsőre nem igazán esett le neki, hogy miről is beszélek. Azt hiszen kölcsönösen zavarba ejtjük a másikat, amiből pedig egy beszélgetés helyett valami sületlenség sül ki, bár végül is ez is valami, legalább most már azt is elmondhatom, hogy valaki szóba állt velem és még zavarba is hoztam. Bár lehet, hogy ezt az apró részletet már csak én képzeltem hozzá. Amikor megkérdezi, hogy kérek-e a vizéből, már éppen válaszolni akarok, de akkor gyorsan a kezembe nyomja az üveget, mert megcsörren a telefonja és felkapva azt nekem háttal azonnal el is vonul társalogni. Ezzel persze nem is lett volna semmi probléma, ha én nem lettem volna ismét tehetséges és nem borítottam volna legalább felét magamra, mivel az üveg nyitva volt és a lendülettől, ahogy átadta rám folyt a víz. Mondhatom gyönyörűen festhetek most, bár kínosabb helyzetbe már alig hozhatnám magam, de egy vizes póló versenyt így már tutira megnyernék. Azt hiszem valami olyan dolgot vitathatnak meg, amiben nem értenek egyet, mert ugyan csak foszlányokat kapok el a beszélgetésből, de Derek mintha tiltakozna valami ellen. Mindegy, mert igazából nem tartozik rám. Teszek pár illusztris lépést körben a színpadon az üveggel a kezemben, amíg ő telefonál, teljesen elmerülök még ezekben is, aztán mikor látom, hogy befejezte közelebb sétálok. - Így mindent értek, biztosan jó barátok lehettek. - bólintok rá mosolyogva, ahogy megszólít. - Egyébként pedig érdekelne, mármint nem szeretnék tolakodó lenni, csak kíváncsi vagyok, de ezt lehetséges, hogy már említettem. - gondolkodom el, hogy mondtam már-e ezt neki vagy sem. Na  mindegy, valószínűleg most akkor sem jutna eszembe ha gondolom. - Őőő, ezt visszaadom. - nyújtom felé az üveget. - Ne haragudj, de felét sikerült magamra borítanom, de majd kárpótollak érte, nem akartam pazarolni a vized. - mosolygok kicsit zavartan, lássa, hogy nem szándékosan történt a dolog, legfeljebb majd veszek neki egy üveg vizet, bár kétlem, hogy most le harapná a fejem ezért, de biztos, ami biztos.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Elmosolyodom, ahogy elkezd beszélni tulajdonképpen csak kapkodom a fejem a szavai után, mert néha teljesen összezavarodok tőle és helyenként az egésznek semmi értelme, de nagyon aranyos. Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem áll éppen a helyzet magaslatán. - Nem néztelek sem idiótának, sem melegnek ha erre akarsz kilyukadni. - válaszolom mosolyogva és közelebb lépek, majd leszedem a fejéről a parókát, amiről vagy megfeledkezett vagy ezzel álcázta azt, hogy zavarban van, bár eléggé kiült az arcára szóval nem nagyon sikerült eltitkolni. Minden esetre nem szeretném tovább kínos helyzetbe hozni, így inkább nem is szólok róla egy szót sem. - És ígérem nem fogok elkalandozni, ha te sem fogsz furcsán összerakni mondatokat. - nevetem el magam a kezemben a parókával játszadozva. - És amúgy igen beillenél hippinek, szerintem passzolna hozzád a stílus. Legalábbis kinézetre egész jóképű hippi válna belőled, de hogy belsőre mennyire tudnál azonosulni ezzel az életszemlélettel azt nem tudom. De a Hair nem rossz kezdés. - kacsintok rá, közben azon gondolkozom, hogy vajon mi után is kotorászott a táskájában mivel anélkül állt fel, hogy bármit is magához vett volna. Akaratlanul is összeráncolom a szemöldököm miközben furcsán grimaszolok, ahogy ezen gondolkozom bizonyára eléggé ostobán festhetek, de mire észbe kapok  már késő, mivel ismét elkalandoztam. Paige, Paige ebből még bajod lesz. Elmosolyodom, majd ismét megrázom a fejem. - Megkérdezhetem mit kerestél a táskádban? Már nem mintha rám tartozna, csak így kissé fura, de végül is teljesen mindegy, mert azt hiszem ennél ostobábban egyikőnk sem tudna viselkedni. És most ennek a mondatnak megint semmit értelme nem volt. Ha nem nézne ki furcsán biztosan vállba veregetném magam, hogy gratuláljak, amiért állandóan hülyét csinálok magamból. - nevetek, ahogy rápillantok továbbra is a parókával a kezeim közt játszva.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

Amikor telefonálni és beszélni kezd a vonal túlsó végén lévő pasassal, csak kérdően nézek rá, mert a fele beszélgetést nem értem, de lehet jobb is, csak hát az a baj, hogy mivel kíváncsi vagyok így érdekelne. Nem nagyon marad azonban időm ezen elmélkedni, ugyanis valamit kérdez, amire automatikusan bólogatni kezdek, holott az sem tudom miről van szó, szóval ha később elmondja, hogy mire is bólogattam, akkor annak nagyon fogok örülni, bár ha kiderül, hogy valami idiótaságra akkor..na jó biztosan nem erről van szó. Bár nem nyugtat meg amikor egy pillanatra totál furcsán viselkedik ő is és csak úgy kinyomja a telefont a semmiből elköszönve, holott még a vonal túlsó végén beszéltek neki. Nem értettem, hogy mit, csak hallottam, de mivel közli, hogy holnap 3-ra mehetünk, nagyon megörülök neki. - Jaj ez annyira jó, nagyon hálás vagyok Derek! Komolyan! - mondom, már mutogatok is hevesen, ezzel próbálnám kifejezni a köszönetem és amilyen furcsán viselkedek tőlem már ez sem meglepő. - Mondtam állok rendelkezésedre. - hajolok meg egy picit biccentve feléje, hogy jelezzem valóban komolyan gondoltam a dolgot. Már éppen meg akarok szólalni, amikor rögtönzött előadással örvendeztet meg, még hozzá nem is akármiből idéz, hanem a Hair-ből. Csodáló pillantásokkal nézem végig, ahogy előadja ezt az egészet, valóban nagyon profi és látszik rajta, hogy tényleg ért hozzá és nagyon szereti. Csak bámulok rá ismét belemerülve a gondolatokba, amikor hallom, hogy feltesz egy kérdést, ezért gyorsan megrázom a fejem. Kezd kínossá válni, hogy a reakcióidőm a nullával egyenlő. - Hogy mi? - kérdezek rá, hiszen nem értettem a kérdést, ezért gyorsan rávágok egy igent, abból bajom nem lehet, vagyis remélem, csak hát elnevetem magam, amivel elárulom, hogy nem tudom, hogy mit kérdezett. - Na jó bevallom, hogy nem tudom mit kérdeztél. Csak elkalandoztam, nagyon ügyes vagy, szóval érted, öröm nézni, amit csinálsz. - nézek rá elismerően és őszinte pillantással.

" Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. "

- Szerintem egészen jól beillenél hippinek, ha a bőrkabátot lecserélnéd trapéznacira. - mosolyodok el, ahogy elképzelem, valójában tényleg passzolna hozzá a hippi kinézet, bár ő láthatóan nem preferálja ezt a stílust. Nyilván nem jöttek be neki a 70-es évek annyira, mint a 80-asok, mindenkinek más az ízlése. Amikor Spielbergről szót ejt óhatatlanul is nevetnem kell, azt hiszem most már annyit beszélgettünk róla, hogy éppen ideje lenne hogy találkozzak vele. Biztos vagyok benne, hogy olyan szöveget odakanyarítanék, hogy még ő is dobna egy hátast. Na jó valójában nem hiszem. Ostobán mosolygok a gondolataimon, miközben elfelejtek megszólalni, hát ennyi eszem is csak nekem lehet, segítséget is kérek meg minden, erre még válaszolni se válaszolok. - Szóval izé, ne haragudj, csak elkalandoztam. Tehát, igen nagyon - nagyon örülnék ha segítenél, bármit elvállalok, ha pultos munkára van kereslet akkor azt is. Szóval hálás lennék ha szólnál egy - két szót az érdekemben, kérj érte cserébe bármit megteszem. És komolyan beszélek, nem szoktam ígérgetni feleslegesen. - nevetek, ahogy ránézek, annyira jó lenne, ha valóban összejönne ez a munka, égetően szükségem lenne a pénzre és már mindenféle alternatív ötletek megfordultak a fejemben, bár azok nem éppen ilyen hálás dolgok voltak. - Na szóval kedves Mr. LA. Ha segítesz nekem ígérem, hogy rendes diák módjára én is segíteni fogok, azaz mindig be fogok járni az óráidra, persze nem mintha lógni akartam volna. A dráma órákat, azokat soha. De ahogy említettem, ha szeretnél valamit csak kérj nyugodtan, jövök neked eggyel. Ha szeretnéd varrok neked új ruhát, ígérem nem fogok hippit csinálni belőled. - teszem az egyik kezem a magasba a másikat meg a szívemre, mint aki éppen eskütételre készülődik. Bár nem tudom, hogy az eskütételek közben mennyire szoktak fülig érő szájjal mosolyogni, mint ahogy most én. No se baj azt mondta pozitív véleménnyel van rólam és mi más is lehetne pozitívabb, mint egy jóleső mosoly. Én pedig amúgy is folyton mosolygok.

Hagosan felnevetek, ahogy meséli az élményeit, ezek szerint valóban jó sokat eshetett motorozás közben. Most ahogy így magam elé képzelem ezeket a jeleneteket, valóban komikus hangulat fog el, szívesen megnéztem volna, ahogy a motorja alól kimászva bevonszolja magát a kórházba és egy ilyen szöveggel előadja magát. No persze ezt nem rossz indulatból, csak úgy azért, mert érdekel, mert kíváncsi természet vagyok és a színházban mi az, ami jobban is inspirálhatna, mint az élet magától adódó, természetes úton kialakított helyzetei. - Ne haragudj, nem kinevetni akartalak, csak elképzeltem a jelenetet, igazán nem is tudom, hogy fogalmazzak, hogy milyen lehetett. Bohó, azt hiszem. Lehet, hogy titokban hippi vagy? - nézek rá kérdően, ahogy elmosolyodom, kedvelem a hippiket amúgy is. - Szóval Faye, hát nagyon aranyos, hogy nevet adtál a motorodnak, illik is rá. Én is mindig elnevezem a tárgyaimat, a varrógépemet például Lucy-nak hívják. Mondanám, hogy hozzunk össze nekik egy találkozót, hátha összebarátkoznak, de attól tartok egy varrógép és egy motor nem sok mindenről tudna társalogni, valamit Lucy kissé nehezen mozgatható. - nevetek, el sem hiszem, hogy megint ilyen sületlenségeket hordtam össze, de ez azért van, mert amikor jó társaságba kerülök, akkor nem szoktam azon gondolkodni, hogy miket bezsélek. Jó amúgy sem, de pl. az igazgató úrral biztos nem beszélhetnék így. - Egyébként szerencsés vagy, mármint, hogy a szüleid vagyis, hogy apukád szerette a színházat és hogy ilyen remek helyeken, remek emberektől tanulhattál. Ez valóban nagyon jó, de figyelmeztetlek, hogy Spielberg az eltitkolt rokonom, szóval ha kiszúrom, hogy valamit nem úgy csinálsz, ahogy ő tanította, akkor beárullak. Nem, nem, természetesen nem az eltitkolt rokonom és nem is árulnálak be. Na jó, de. - nevetek fel, most már biztos nem tudja majd eldönteni, hogy melyik verzió az igaz, de annyi baj legyen. - Az én szüleimet tekintve pedig hát.. így alakult. - húzom el a számat, de végül mosoly lesz belőle. - És apropó ha már itt tartunk és nem vagyok pofátlan kérhetnék egy kis segítséget vagy inkább információ nyújtást tőled? - nézek rá, hogy remélem nem gondolja azt, hogy már az első alkalommal ajtóstól rontok a házba, bár ez egyébként jellemző rám. - Szóval tudod a szüleim nem támogatnak ezt már mondtam. Esetleg nem tudsz valami hétvégi munkát vagy esti melót, itt a közelben? Kellene a pénz, hogy ki tudjam fizetni a sulit, mert hát ingyen nem fognak engem oktatni, arról nem is beszélve, hogy néha ha nem túl nagy tragédia a világnak, de ennék is valamit. Most még van egy kis megtakarított pénzem, de az nem fog örökké tartani. - mosolyodok el kissé kínosan, nem szokásom ilyenekről beszélni, de mivel valóban nem ismerek itt senkit, hát kitől kérjek ez ügyben tanácsot, így csak kedvesen megrebegtetem a szempilláim, ez talán beválik és segíteni fog majd nekem. 

- Én is nagyon örülök, kedves Mr. LA, azaz Derek! - válaszolom mosolyogva, miközben egy apró  mozdulattal még meg is hajolok, mint ahogy előadás közben a királykisasszonyok szoktak. Bár  jelen pillanatban nem én vagyok Júlia és ő sem Rómeó, mégis ez már valahogyan ösztönösen jön belőlem, szóval ha akarnám se igazán tudnám visszatartani és őszintén szólva nem is szeretném, ez Paige De Lauro jelleméhez hozzátartozik és mivel nem áll szándékomban véka alá rejteni az egyéniségem, így semmit sem fogok eltitkolni. Amikor kimondja, hogy a motorversenyzés a szenvedélye, arra felkapom a fejem, ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen furcsa hobbival van megáldva, bár nála ez egyáltalán nem furcsa, velem szemben is csak azért gyártanak e téren előítéleteket, mert nő vagyok. Pedig a nők is, igenis képesek érvényesülni az autó és motorsportokban, elég megnéznünk például Danica Patrick-ot, aki ez egyik legelismertebb név a tengerentúlon autósportokban és nő. - Autóversenyző, motorversenyző, amit csak akarsz. - nevetem el  magam, ahogy felrémlenek bennem az első gokartos élményeim, hiszen azzal a merészséggel, amivel már akkor is rendelkeztem, mindenkinek felállítottam a nem létező szőrt a hátán, jól tudták ugyanis, hogy ebből - utóbb, de baj lesz. - A száguldás, a sebesség, ahogy te is fogalmazol,  úristen varázslatos, amikor felpörög benned az adrenalin és csak nyomod a gázt, közben pedig azt sem tudod, hogy mi fog történni a következő pillanatban, de nincs időd félni, nincs időd ezen gondolkozni, mert te akarsz a legjobb lenni.Csodálom az autó-motorsport versenyzőket, és bár erősen élt bennem a hit, hogy valahol ott lakozik bennem egy Valentino Rossi, azt hiszem a  múltkori eset után rá kellett jönnöm, hogy talán ésszel kellene vezetnem, sajnos vagy nem a szenvedélyem erősebb, de talán egy fával összetalálkozni nem lett volna túl szerencsés. - húzom  el a számat kínosan, most biztos tiszta idiótának gondol, amiért itt áradozok ezekről, közben  meg kiderül, hogy nem is értek annyira a vezetéshez. - Viszont, akkor tied a motor, amelyik itt  szokott állni az udvarban, ugye? Nagyon szép, a múltkor bevallom, hogy közelebb merészkedtem  hozzá, hogy megcsodáljam, remélem nem bánod, csak tudod, ha valami megtetszik, akkor szeretem  közelebbről is megnézni magamnak. Esküszöm, hogy nem piszkáltam, na jó talán egy kicsit  megsimogattam, de semmi baja nem lett. - nézek rá mosolyogva, most már tutira meg van a  véleménye rólam, lehet még le is kiabálja a hajam, mert hozzá mertem érni a motorjához, de mivel valóban nagyon szép volt, így azt hiszem vállalom érte a következményeket. - Ne haragudj,  most biztos azt gondolod, hogy őrült vagyok, de nincs így, tényleg. Egyébként pedig én ennek  köszönhetem, hogy rátaláltam a színházra és magára a színészet művészetére. Kicsiként ugyanis  eléggé, hogy is mondjam problémás voltam, kissé hiperaktív és a szüleim és pedagógusaim nem  igazán tudták eltalálni, hogy mivel lehetne engem lekötni és nagyon sok dolgot kipróbáltattak velem, persze egyik sem tetszett. - nevetem el ismételtem magam,  ahogy mesélem neki az eseményeket, jó valaki olyannal is beszélgetni, aki megérti a színház felé  irányuló szenvedélyemet, mert eddig nem igazán találkoztam ilyen emberekkel és ez most nagyon jó  érzés. - Apának volt egy ismerőse, aki egy gokart pályát üzemeltetett és végül ott azért úgy tűnt, hogy le is tudom magam kötni, rengeteget jártam, mert nagyon élveztem, csak, hogy nem  igazán volt bennem már akkor sem kontroll, egyszer estem egy hatalmasat és eltörött a lábam, ezért pedig be kellett feküdnöm a kórházba. Nos ez ott azt hiszem mindenkinek rémálom volt, mivel nem  bírtam ki 1 percig sem, hogy ne csináljak valamit, vagy hogy ne beszéljek, így a kezelőorvos egyszer  kitalálta, hogy mi lenne ha szituációs játékokat játszanánk. Onnantól kezdve viszont mindennap  ezt csináltunk és rájöttem ez az, amiben igazán ki tudok teljesedni, később kezdtem csak el varrogatni és tervezni, de azt is nagyon szeretem. És ha nem szabhatom át a jelmezeket az sem baj, majd megmaradok ezeknél. - fogom meg a ruhámat, hiszen ezt is a két kezemmel készítettem  el. - Később beiratkoztam egy színjátszókörbe, majd aztán végül bevettek a társulatba is, mert  az igazgató szerint tehetséges vagyok, hogy ez igaz-e, majd kiderül. Csak tudod az volt a baj, hogy a szüleim azt szerették volna, ha ez megmarad hobbinak és a családi hagyományokat  követve én is orvos leszek. - forgatom meg a szemem egy pillanatra, ahogy ezen tény eszembe jut.  - Talán mondanom sem kell, hogy vita vita hátán, végül pedig elköltöztem. Először a barátnőmnél  laktam, de miután semmi pénzt nem tudtam nekik fizetni így el kellett mennem, szóval az utóbbi  időszakban, a színház egyik öltözőjében laktam, ahová jártam játszani. - mesélem, bár itt egy  kicsit elszomorodom, na nem azért mert szerettem volna, csak a szüleim mégis csak a szüleim, még sem érdekelte őket még az sem, hogy ideutazom, nem támogatnak, mert szerintük a színészet  haszontalan munka és csak a naplopóknak való. - Na mindegy, a színház igazgató  intézte el, hogy idejárhassak, ezért kerültem ide, de még csak pár hete vagyok itt szóval egyenlőre ismerkedési  fázisban vagyok ezzel az egész mindenséggel. És azt hiszem ismét sokat fecsegtem, bizonyára nem  is voltál kíváncsi az élettörténetemre. Ne haragudj, mondtam szólnod kellett volna, hogy: " Oké  Paige, elég lesz! " - használom mosolyogva az idézőjeleket és lehet, hogy nem tart majd teljesen  normálisnak, de azért ettől függetlenül azt hiszem, hogy jó kapcsolat alakulhat ki közöttünk a  későbbiekben.

Paige
& Derek

- Na jó, tudom, hogy totál égő volt a bemutatkozásom, de sajnos erre sosem tudok eléggé felkészülni. - nevetek, ahogy elveszem az anyagokat és hálás pillantással köszönöm meg neki. - Szóval, kedves Derek, igen Júlia és tényleg nem először találkozom vele, fejből tudom ez egészet, még Rómeó szövegkönyvét is. - mosolyodom el, ahogy ismét felrémlenek bennem a régi időkből a szép emlékek. - Az egyik kedvenc szerepem és talán nem vagyok annyira béna sem, ha rám merték bízni. Azt hiszem ha mondhatok ilyet, büszke is vagyok magamra emiatt. - folytatom, kezdem úgy érezni, hogy meseestet fogok tartani és idő nap előtt megunja a mondandómat. - Ha úgy érzed, hogy sokat fecsegnék, akkor nyugodtan szólj rám, hajlamos vagyok bárkit túl beszélni. - nézek rá, majd elkezdem mondani, azt amit általában mindenkinek elszoktam mondani. - Szóval Paige vagyok, de ezt már tudod. Miami-ból jöttem és ami azt illeti egy kicsit még hozzá kell szoknom az itteni időjáráshoz, mert ott mindig meleg van süt a nap és hát itt... totál kiszámíthatatlan minden. - most már teljesen beleélem magam a mesélésbe és erősen gesztikulálva és mutogatva folytatom. - Egész életemben színészkedni akartam, vagyis azt hiszem, na jó talán egy ideig jobban szerettem volna autóversenyző lenni. - nevetek fel, ahogy visszagondolok a gokartos élményeimre és arra a sok száguldozásra, amit rajtam kívül senki sem élvezett. - Már egy ideje játszottam Miami-ban egy színházban és az ottani igazgató javasolta, hogy jöjjek ide tanulni, mert hát én hozzájuk képest mégis csak amatőr voltam. De szerintem igazából zavarta őket, hogy át akarom szabni a jelmezeket. - nevetem el ismét magam, ami visszhangzik az egész térben, ezért gyorsan a szám elé kapom a kezem. - Bocsánat. Tudom mit gondolsz, egy autóversenyzőnek készülő színészpalánta aki ruhákat szab át. Nem valójában nem. Én mindig is a színházra vágytam, úgy igazán, csak a szüleim sosem támogattak, ezért elköltöztem otthonról. Nem értik meg a vágyaimat, nem értik meg a szeretetem a színház felé. Mert hogy én csak ott szeretnék játszani, szerintem az az igazi színészet, nem a kamráknak bájologni. Ne érts félre, bizonyára a filmezésben is van valami szépség, de amikor kiállsz a színpadra, akkor mindent bele kell adnod vagy megcsinálod vagy nem. Itt ha valamit elrontasz nincs lehetőség, hogy bekiabáld: " Oké, fiúk, elrontottam, vegyük fel újra! " És persze a színházban ott állni az emberek előtt, akik csillogó szemekkel néznek rád, az valami csodálatos és amikor a végén megtapsolnak, az... el sem tudom mondani milyen érzés. - mondom lelkesen, már már levegőt is elfelejtek venni közben. - Ez a kapcsolat igazi, eredeti, valós, ott vagytok szemtől szemben, de a filmezésnél csak egy képet látsz. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de én akkor is így gondolom. Kiállni a kamerák elé kihívás, fellépni a színpadra ennél sokkal több. - mosolyodom el, ahogy ráemelem a tekintetem remélve, hogy semmit nem hagytam ki és kielégítette a válaszom.

Paige
& Derek

Már éppen folytatni akarnám a jól ismert idézetsort, amikor arra leszek figyelmes, hogy valaki elkezd tapsolni, úgy tűnik nem figyeltem meg elég jól és mégis csak tartózkodott itt valaki? Reagálni sincs időm, amikor egyik percről a másikra felpattan mellém a színpadra és elismétli a mondatot, az ő szájából valahogy tényleg sokkal szebben hangzik. Úgy tűnik kijöttem a gyakorlatból, vagy legalábbis a Júlia szerepből. - Paige, Paige De Lauro. - fogadom el mosolyogva a kéznyújtását. - Bizonyára te vagy a drámatanár, hiszen csak az tudja ilyen szépen elmondani ezeket a sorokat, aki ért is hozzá. - fűzöm tovább a mondataimat, amikor leeseik, hogy simán letegeztem, ami nem illik, de hát olyan fiatal, mindenesetre, hogy megadjam a kellő tiszteletet gyorsan kijavítom magam. - Ne haragudj, izé, ne haragudjon, nem állt szándékomban letegezni, csak hát Ön nagyon fiatal. Mármint ez nem baj, csak érti, ez olyan.. na jó mindegy hagyjuk, ebből már úgy sem keveredem ki jól. - nevetem el magam, mert hát kezdem úgy érezni, hogy ez kínos lesz, ezért gyorsan, hogy kivágjam magam, megismétlem az előző idézet folytatását. - S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé, s majd én nem leszek Capulet tovább! - pillantok rá remélve, hogy ezúttal nem baltáztam el semmit sem, hiszen annyit játszottam a színházban, nem lehet, hogy elfelejtsem, amit eddig tanultam.

Paige
& Derek