Park a sziget közepén ♥

Nagyon fura ez a lány már szinte ijesztő a furasága. Alig bírok a közelében lenni főleg, hogy egyáltalán nincs jó kedvem szóval azt hiszem nincs is értelme folytatni ezt a beszélgetést. Inkább elhúzok a közeléből, mert érzem, hogy azt gondolja rólam ami egyáltalán nem is igaz szóval most szépen elbúcsúzom tőle és eltűnök mert most egyáltalán nincs kedvem az ilyesmihez.
- Figyelj... Tudom, hogy semmi jót nem gondolsz rólam de nem vagyok gyilkos soha ne öltem embert az csak egy fal volt nem valami ember! Látom rajtad, hogy nem bírsz engem szóval ezt a beszélgetést nincs is értelme folytatni szóval jobb lesz ha most elmegyek. Szia! - nem húzom sokáig az időt, és nem is akarom őt lehordani így felállok a padról és elmegyek...

Figyelem a lányt, és látom, hogy nagyon agyal valamin aztán elkezd távolodni tőlem, lassan már le is esik a padról ha nem teszek ellene valamit. Nem tudom mi baja van, de megfogom a kezét és közelebb húzom mielőtt tényleg lepottyanna onnan. Néha tényleg elgondolkodom rajta, hogy tényleg hasonlítok egy banyához, még mellém sem mer ő leülni most már kezdek biztos lenni benne hogy egy banya vagyok. Vagyis ez már teljesen biztos, hogy boszorkány vagyok Hamupipőke gonosz mostohája akitől rettegni kéne, legalábbis szerintem nem. Egész életemben kedves voltam mindenkivel, persze én is követtem el hibákat ahogy mindenki más, de mindegy.... Próbálok úgy tenni mintha nem vettem volna észre, hogy látványosan távolodik tőlem, és csak szépen mosolygok mint egy agybeteg kis hülye. Majd elkezdem a mondandómat.
- Igen én vagyok az, nem kellett volna ott találkoznunk de úgy sikerült, ne haragudj csak nem voltam épp valami fényes kedvemben ahogy most sem vagyok. De úgy látom veled sem minden oké. Félsz tőlem? Miért távolodsz úgy, hogy mindjárt leesel a padról? Azt gondolod, hogy bántani foglak? Ha ezt gondolod akkor ezzel máris ellenkezem mert ilyet soha nem tennék senkivel. Tudom, hogy te is természetfeletti vagy ezt le sem tudod tagadni, de én akkor sem bántanálak! Orvos vagyok, életeket mentek, gondolod, hogy bántanálak? - Nem szokásom így kimondani az érzéseim de most már nem tudtam volna magamba fojtani, szükségem van valakire aki megért engem aki nem olyan mint Chris vagy Mia, hanem olyan akiben megbízhatok. Inkább olyan Isaac féle kedves ember...

A lány lassan teljesen odaér hozzám, én még az előbbi gondolkodásom hatása alatt vagyok, sehogy sem tudom elfelejteni, akármire gondolok úgyis a végén az jut az eszembe, ez így nagyon nem jó. Pár percig nem is hallom, hogy egyáltalán megszólal-e mintha nem is ebben a világban lennék hanem egy telejsen más bolygón, de nem ezen. Fura itt minden, azt hittem, hogy csak pár embernek adatik meg az, hogy természetfeletti de ebben a suliban ahol járok, szerintem mindenki az. Amikor lent jártam a titkos járatokban és azt a könyvet kerestem rengeteg hullát láttam, és hallottam már egy-két sztorit, hogy errefelé a legtöbb diák meghalt, vagy csak simán idejött és azóta sem látták. Egyáltalán azt sem tudom, hogy milyen iskola ez, még egy igazgatót sem láttam nem hogy tanórák legyenek, pedig mindig is szerettem tanulni és most jól is jönne mert legalább elterelné a gondolataimat. Mindig rossz szokásnak számított nálam az, hogy gondolkodom, mert ha belekezdek nem tudok leállni, egy gondolatból születik a másik, aztán egy nagy kötél jön létre a fejemben amit soha nem tudok kioldozni. Szerelmes vagyok, érzem a szívembe, hogy beleszerettem Chrisbe akármennyire is próbálom őt elfelejteni, de túl sok közös, jó emlékünk van egymással. Komolyan még mindíg nem tudom elhinni, hogy nem mondta el ezt a Miás ügyet, mert szerintem ennyit megérdemeltem volna a sok minden után ami velünk történt. Segített nekem, ott volt amikor elveszítettem a szüleim, és segített feldolgozni, nélküle szerintem eddig már öngyilkos lettem volna. Beszélnem kell vele, megtalálom őt és beszélek vele valahogyan, nem mintha a közelében olyan nagy szóbőségem lenne, de azért mégis megteszem. Észreveszem, hogy a szemem végig csukva volt mintha élő halott lennék, és hallom ahogy a lány köszön nekem majd tudatja velem, hogy igen ő Camilla. Érthetetlen mosollyal néz rám, úgy tűnik, hogy nem emlékszik rám. Most már 100% biztos vagyok abban, hogy láthatatlan vagyok. Lehetséges, hogy szellem lettem és miután valakivel beszélek mindent elfelejt, végülis ez megtörténhet mivel már egyszer meghaltam, aztán újraéledtem és most már senki nem tud megölni, szóval most örökre ebben a világban ragadtam és soha nem halok meg, csak ha úgy döntök, hogy végzek magammal. A szemem most már nyitva van, és szegény lány bizonyára percekig várt arra már, hogy végre megszólaljak úgyhogy most már tényleg kikapcsolom az agyam és nem hagyom, hogy kattogjon tovább.
- Örülök, hogy emlékszem rád, de ahogy észrevettem te nem... Igaz? Minden rendben van vagy csak ennyire fölösleges vagyok mindenki életében, hogy nem törődnek velem és soha nem is emlékeznek rám akármit teszek? - Nézek rá kissé érthetetlenül, majd szomorúan lehajtom a fejem és újra elkezdek gondolkodni, hogy tényleg megkéne halnom, mert fölösleges vagyok ezen a világon.

Egyedül sétálgatok a parkban és erősen gondolkodom az eddig történteken. Idejöttem, összemelegedtem Chrisel, majd közölte velem, hogy Miával van együtt, aztán találkoztam Isaac-el aki a lány ex-pasija. Ja igen még a Mestert is megöltük, aztán a szüleim is meghaltak. Idáig semmi jó nem történt itt Grandviewban velem, de még is úgy gondolom, hogy itt kell maradnom. Valami ideköt ide de magam sem tudom, hogy mi. Gondolkodom egy ideje, hogy lehet megpróbálok állásinterjúra jelentkezni a kórházba, talán úgy elfelejthetem a természetfeletti meg a szerelmi és családi zűrzavart az életemben. Próbálok én valami jót cselekedni, talán az majd boldogságot hoz az életembe. Nincs egy barátom sem, teljesen egyedül maradtam. Nem tudom, hogy kire számíthatnék. Pedig ez egy bazinagy sziget tele emberekkel és meglepetésekkel, és mégis egyedül vagyok, ez már ijesztően fura. Ennyire rosszul nézek ki, hogy az emberek nem akarnak szóba állni velem? Egész életemben igyekeztem mindenkivel kedve lenni. Ahonnan jöttem ott még volt pát barátom na de itt.. Na mindegy ezen nem kéne ennyit gondolkodni. Miután befejezem a sok gondolkodást leülök az egyik padra és csodálom a tájat, majd újra eszembe jut minden de próbálom elterelni a gondolataim. Előveszem a telefonomat aminek a háttere egy családi fotó, így újra és újra eszembe jut minden. Akárhová megyek és akármit teszek gyötörnek a rossz emlékek, utálom ezt. Ahogy elteszem a telefonomat látom ahogy sebes léptekkel halad egy lány felém akit már ismerek valahonnan, valószínűleg a suliból, mikor már közelebb kerül hozzám már tudom ki is ő. A neve Camilla, még nem igazán jó a viszonyunk csak párszor találkoztunk de még nem nagyon vagyunk valami jó viszonyban. De akár még lehet belőle valamit. Mindegy köszönök neki aztán meglátom, hogyan alakulnak a dolgok.
- Szia! Ugy-e jól emlékszem, te vagy Camilla? - Mosolygok rá kedvesen és közben bólogatok mint aki eszét vesztette majd leállítom a fejem, és gondolkodom, hogy mit is mondhatnék, hogy ne rontsam el a dolgokat.