Paige De Lauro

A nevem Paige és Miami-ban születettem a 90-es évek közepén. Már egészen kicsi korom óta tudom, hogy kicsit más vagyok mint a hozzám hasonló vagy velem egykorú gyerekek, ezt pedig a hivatalos szaknyelv úgy nevezné meg, hogy hiperaktivitás. Persze, lehet, hogy sokszor a társaim, szüleim és a pedagógusaim agyára mentem, de nem mondhatom azt, hogy én ezt nem élveztem. Találékony gyerek voltam már egész fiatal koromban, a kreativitásom már akkor is bőven szárnyalt, ha valamit meg akartam szerezni, akkor addig - addig mesterkedtem, míg az az enyém nem lett. A szüleim és nevelőim sokáig gondolkoztak azon, hogy mi lenne az, amivel lelehetne kötni a fölösleges energiáimat, ezért több féle sportot is kipróbáltattak velem. Ilyen volt például a tenisz, a röplabda vagy az úszás. De akadtak más alternatívák is, csak az volt a baj, hogy egyik sem igazán nyerte el a tetszésemet, illetve azért egy valami mégis. Édesapámnak ugyanis volt egy ismerőse, aki egy amatőr gokartpályát üzemeltetett és néha eljártunk hozzá szórakozni. Mondhatom, ezt azért élveztem rendesen, száguldoztam, mert imádtam ezt csinálni és olyankor mindig az autóversenyzők helyébe képzeltem magam. Csakhogy, mint minden autóversenyző életében, az enyémben is egy idő után elérkeztek a balesetek. Így történt, hogy előbb a kezemet törtem el, majd a térdemet ficamítottam ki. Bár az előbbi sérülésemmel otthon is elvoltam, az utóbbival kórházban kellett feküdnöm, ami az ottani személyzetnek, azt hiszem maga volt a pokol. Ugyanis én sosem voltam az az egy helyben ülős fajta, folyton járt a szám és mindig mindenbe belekötöttem. Ekkor találta ki a kezelőorvosom, hogy ezt az energiát akár másba is fektethetném, így elkezdtünk szituációs játékokat játszani. Élveztem a dolgot és azt hiszem elég jól is csináltam, akkor határoztam el, hogy színésznő szeretnék lenni. Csak később alakult ki bennem a rajzolás utáni szeretetem is, amikor a színdarabokhoz saját magam akartam tervezni a jelmezeket, mert nem tetszettek az éppen adott ruhadarabok. A szüleim látták rajtam, hogy ez nagyon érdekel, hogy ez tetszik és, hogy ebben ki tudok teljesedni, ezért egy színjátszó körbe és külön rajzórákra is beirattak. Persze aztán, ahogy kezdtem felnőni úgy egyre inkább rájöttem, hogy nekem erre van szükségem viszont a szüleim szerint ez csak egy hobbinak kellene, hogy megmaradjon. Azt szerették volna, hogy én is orvos legyek, mint az apám, mint a nagyapám és a többi és a többi, de én nagyon nem szerettem volna. Sokat veszekedtünk is emiatt, de a színészet terén a sok gyakorlás által elért sikereim, a divatterveim kiteljesedésével nem akartam már semmi mást csinálni, csak is ezt. Egyre több volt a vita és egyre több a feszültség, a szüleim pedig próbáltak, amolyan szigorral fogni, nem engedték, hogy a barátaimmal találkozzak, hogy eljárjak a rajzórákra, ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy szöktem meg, amiből persze mindig hatalmas botrány volt, de mindig vállaltam érte a felelősséget. Az igazi törés a 18. szülinapom után következett el, amikor a szüleim kijelentették, hogy vagy felhagyok ezzel és keresek " normális " munkát vagy mehetek, amerre látok. Én pedig nem akartam feladni az álmaimat, így elköltöztem otthonról. Rövid ideig a barátnőmnél laktam, de mivel se munkám, se pénzem így tőlük is búcsúznom kellett, ezután néhány hónapig a színházban aludtam, ott ahová játszani jártam, persze mindezt az igazgató tudtával, aki nem akarta elhinni, hogy a szüleim így viselkednek velem, főleg azért nem, mert szerinte tehetséges vagyok. Azt mondta, hogy továbbra is számít rám és felajánlott egy lehetőséget a számomra, miszerint egy régi ismerőse egy művészeti iskolát vezet és szeretné ha beiratkoznék az iskolába, mert ha valahol, hát ott biztos megtanítanának engem mindenre. Sokáig gondolkoztam a dolgon, hogy távol az otthonomtól, vajon mihez fogok én majd kezdeni, de azt hiszem, hogy eljött végre az én időm és meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, így hát aztán pár napos gondolkodás után elutaztam Grandview-be.