Killian Ray Jones

Killian Ray Jones. Nevem az édesapámtól, Ray Jonestól, egy szegény kovácsmestertől örököltem. Idáig nem hangzik túl izgalmasan a történet, igaz? Nos kedves olvasó, akkor szakadj ki a világodból és hallgasd a történetem. A szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy nekem és a két nővéremnek legalább a mindennapi betevőt meg tudják adni, de sokszor még így sem sikerült. Amint elég idős lettem, apám beállított maga mellé a műhelybe, így abba kellett hagynom az iskolát, hogy segítsek neki. Először nagyon utáltam, hogy ennyit dolgozok, mégis minden áldott este éhesen kellett elaludnom, de ahogy néztem apámat, ahogy keményen dolgozik és egy szót sem szól, mindent megértettem. Ő is rengeteget gályázott, mindig fáradt volt, koszos, piszkos, még sem panaszkodott soha, sőt, ha visszaidézem magam elé ezeket az időket, akkor látom, hogy mindig mosollyal az arcán tért haza hozzánk, a családjához. Az évek így teltek - múltak, egy nap azonban, amikor úgy 16 éves lehettem egy hatalmas fekete - vörös árbócos hajó kötött ki a kisvárosunk, Fall River kikötőjében. Jól emlékszem rá, innentől ugyanis teljesen megváltozik az életem. Ez nem egy átlagos hajó volt, ez a Vörös köd, egy kalózhajó. Fosztogatni, rabolni, gyilkolni kezdtek, a kapitányuk a szemem láttára vette el a szüleim és a nővéreim életét, pedig nekünk semmink sem volt. Nekem sikerült elrejtőznöm és bár a kapitány soha nem látott engem, én örökre megjegyeztem az arcát, hogy bosszút álhassak rajta. Felszöktem a hajójára, de idő előtt lebuktam, mint potyautas, így a legénység szinte rögtön a fejemet akarta. A kapitány azonban látta rajtam, hogy jó kiállású vagyok, ezért azt mondta, ha válaszolni tudok a kérdésére, akor beállhatok a legénységbe, viszont ha nem, akkor én leszek a cápák vacsorája. A kérdés ravasz volt és a választ sem árulom el, de azt igen, hogy megfeleltem a próbatételnek, így nem lettem cápaeledel. Igazi kalóz vált belőlem, mindent magától a kapitánytól tanultam, hiszen addig tettem-vettem, amíg a bizalmába nem fogadott, ezzel elkövetve élete legnagyobb hibáját. Mert belül fortyogott bennem a bosszúvágy és 26 éves koromra már nem akartam tovább várni, lázadást szítottam és lefeküdtem a kapitány szeretőjével, akit még valahonnan Spanyolországból hozott magával.Talán mondanom sem kell, hogy amiért hozzá mertem érni a lányhoz, amiért elvettem, azt ami az övé, levágta az egyik kézfejemet, hogy tanuljam meg hol a helyem. Mindennek tetejébe, még a lázadást is elbuktam, amiért párbajra hívott. Egy dolog hibádzott ebben, hogy mint mindig, most is alábecsült engem. De én nem csak a kardforgatáshoz értettem, ismertem az ő mozdulatait, lépéseit, hiszen tőle tanultam, értettem magához a kardokhoz is, mert rengeteget készítettem jómagam az édesapám mellett. Ez lett hát a veszte a rettegett kalóznak, leszúrta egy egyszerű kovács fia. Innentől átvettem a hajó irányítását, én lettem a kapitány és soha nem látott fosztogatást, vérengzést és gyilkolást rendeztem, amerre csak megfordultunk, de az a szörnyű és borzalmas dolog tudatosult bennem, hogy nem lett könnyebb azzal, hogy megöltem a családom gyilkosát, nem tudtam megélni a gyászt, azért mert mindent a bosszú irányított. Amikor azt mondom, hogy mindent, akkor azt úgy is értem, mert végül ez okozta az én vesztemet is. Emlékeztek még a kapitány szeretőjére? Nos ő is bosszút akart, egyrészt, mert én felhasználtam a saját céljaimhoz és már bizonyára ti is kitaláltátok a másik indokot. Naná, hogy az volt a probléma, hogy megöltem a kapitányt. Két évig voltam én a hajó feje és az utolsó 3 hónapomban üvegporral mérgezett, majd egy gyenge éjszakámon, amikor nem tudtam már megvédeni magamat, leszúrt a saját kardommal. Igen jól érzitek, meghaltam. Megkeresedett, kicsinyes vágyakkal teli, egykezű kalózként haltam meg. Aki ismeri ennek a menetét, az tudja, hogy az élők evilágon vannak, a halottak pedig a túlvilágon. Nos én a kettő közé kerültem. Hogy miért? Már mondom is. Tahát, amikor felébredtem, ott állt előttem egy talpig feketébe öltözött, hosszú sötét hajú és sötét szemű, bajszos fazon, aki a listáját lebegtette előttem és azt mondogatta, hogy az ő ideje bizony lejárt. Miért az enyém nem? Hiszen meghaltam. Szerinte azonban még nem jött el az idő, addig még van egy kis dolgom néhány ezer évig, mint ahogy neki is volt. Hosszas vontatott beszélgetés alakult ki köztem és a morcos pasi között, majd átnyújtotta nekem az aranypergamen listáját, amire vérrel kerülnek fel a nevek, de ezek minden távozó személlyel folyton változnak. " Mi a feladatom? " Ez volt az első kérdésem, mire a mindig komor tekintető fazon most először, alig láthatóan mosolyra húzta a száját és ennyit mondott: " Még nem világos, barátom? Te vagy a Halál! " Reméltem, hogy ez csak valami rossz vicc, de nem volt az. A nyakamba aggatott egy kulcsot, amely egy lehetetlen hely zárját nyitja, egy olyan hely zárját, amelybe évezredek alatt sok millió személy utolsó szívdobbanása került és ahová én azóta is gyűjtögetem a többit. Bejárásom van az égiek tanácsához, beleszólhatok minden egyes döntésbe, leszámítva azt, hogy kit kell elragadnom. Nem egy hálás feladat, de volt pár száz évem arra, hogy hozzászokjam, igaz az utóbbi időben kissé kiestem a gyakorlatból. Történt ugyanis, hogy az utolsó létező időlord a testemet birtokolta. Rafinált ötlet volt, meg kell hagyni, mivel tudta, hogy a testembe bújva nem ölhetik meg, hiszen bár van fizikai valóm, még sem vagyok evilági. És hogyan ölsz meg valakit, aki már eleve halott. Ez alatt az idő alatt azonban " hű barátaim " az angyalok, akik természetükből adódóan nem csípnek engem, ellopták a listámat és megpróbálták kijátszani a végítélkezést. Keményen megfizettek érte, hiszen a listára mindenki okkal kerül, arról nem is beszélve, hogy az az ÉN tulajdonom. Amikor a Salvatore lány kilökte a testemből a Mestert a lista visszakerült hozzám és bár nem mondta senki, tartoztam ennek a boszorkánynak. A Halál nem köt alkut, de most először nem elvettem, hanem visszaadtam egy életet, hiszen a listán nem szerepelt a neve. Hogy miért én lettem a Halál? Talán már értem. Most viszont ha nem haragszol mennem kell, sokáig időztem el itt és még várnak rám valahol.