Isaac & Mia - Kollégiumi szoba

Isaac

&


Mia

- Isaac... - ejtem ki óvatosan formálva a neveit, megannyi érzés, gondolat és emlék csapódik fel bennem, melyek marcangolva szorítják össze szívem, majd annak erősségétől darabokra hullik, csilingelő mozaikdarabkák csattanása hallik a padlón, mint legszebb porcelán simul a talajhoz a lábaim előtt. Tekintetem óhatatlanul is kapna utána, amikor eltorzult kép, a dobozban két pici szív tekint rám vissza, melyeket remegő kezekkel tartok és ajkaim szóra nyitódnánk, de csak görcsösen rándulnak össze, ahogy meredtem bámulok a kezemben tartott tárgyra, majd a szempilláimat a szemeimre zárva, egy pillanatra gyengeséget engedve magamnak, egy könnycsepp csordul ki onnan, mely mély barázdával szánt végig az arcomon, belekarcolva a fájdalom mindennemű árnyalatát, szomorúsággal keveredve és vöröslő festékcsíkot hagyva maga után. Miért keveredik most vérrel minden egyes könnycsepp, hisz nem is nyúltam varázslathoz már oly régóta, mégis érzem a hidegségét, majdan mikor a magam előtt tartott kezemre cseppen, szemeim kipattannak és látom ezúttal nem a képzeletem játszik velem csupán, nagyon is a valóság tükröződik meg most előttem. A szám egy pillanatra összeszorul, ahogy Isaac-re pillantok, a könnytől csillogó szemeimmel, melyek halvány smaragdzöldben izzanak és amelyekből egyre alább hagy a csillogás, elveszve fut el a fény, az érzéseim bár kapaszkodnék beléjük, mint egy vad hurrikán elragadja őket, gondolataim tisztító tűzben égnek, a lelkem beteg, meggyötörve hullik alá a mélységes sötéttel körülölelt sötétségbe.
Tekintetem újra a kezemben tartott tárgyra szegezem, ahogy szemlélgetni kezdem benne a szíveket és felidézem, hogy milyen kegyetlen dolgokra készteti az embert a bosszú, a sértettség, az ölési vágy, miféle kínzó érzéseket ránt magával, ha elveszítjük egy szerettünket és a paranoia, a fájdalom, a gyász átveszi a hatalmat felettünk.
- Hát így ér véget egy tragikus történet. - csapom fel a dobozka fedelét egyetlen hirtelen és erős mozdulattal, melynek sikító hangja tölti ki a légüres teret, melyben az elmúlt percekben csak a csendesség szaladt keresztül. Tekintetem ismét felszegem az előttem állóra, ahogy lassan végigmérem és határozottan megállapíthatom, hogy sokkal rosszabb állapotban van, mint mikor legutóbb találkoztunk. - Ne aggódj, én nem megyek sehová, azonban ő már régen elhagyott titeket. Elment, vége van, megtört, elveszett és most már halott. - jelentem ki egyenesen a szemébe nézve, ha már eddig nem jött rá " őfelsége " hogy nem az édes kis szerelmével beszél, akkor épp itt az ideje, hogy feldolgozza ezen számára borzalmas információt. - Mindig öröm a viszontlátás. - szólítom meg ismét, ahogy a kezébe adom a kis dobozgát, majd néhány módszeres lépéssel körbejárva a szobát körbefordulok és egy mosoly kúszik az arcomra. Mennyivel drámaibban hat ennek a nőnek a testében élni, mint annak idején Killian arcképét viselni, azt hiszem üdítő szórakozásban lesz részünk.

Isaac

&


Mia

Visszafojtott lélegzettel hallgatom a szavakat, amiket hozzám intéz, miközben felpattan mellőlem, amit teljes mértékben meg is értek. Nem is értem magam mire számítottam, mit is vártam ettől az egész találkozástól, hogy majd megért? Hogy majd megbocsájt nekem, hogy hajlandó lesz engem végig hallgatni úgy, hogy abból nem tör ki a fájdalom?
- Sajnálom.. nem akartam, hogy így legyen. - pillantok utána, próbálom visszatartani a könnyeim, hiszen azok már itt mit sem segítenek, végül aztán lehajtom a fejem és az előttem lévő padlót kezdem bámulni, aztán pedig belekezdek a mondandómba, hiszen mit sem számít neki, csak szerettem volna ha tudja.
- Isaac, én..én elmegyek. Messze fogok menni és soha többé nem jövök vissza, csak szerettem volna elbúcsúzni tőled, mert bármit is hiszel igenis fontos vagy a számomra. - zárom le a mondatot, ahogy még mindig a földet nézem és csak meredek a semmiségben, miközben a mellkasomon egyre erősebben érzem a szorítást. Mondjam el az igazat, mondjam el, hogy olyan vagyok mint egy tárgy, aki felett csattant a kalapács és árúba bocsájtották, hogy a halálomért versenyt futnak egymással a természetfeletti lények, hiszen a fejemen vérdíj van? Talán Killian, talán ő teszi ezt velem? Ő játszadozik az elmémmel, vagy mi ez a kitörni vágyó borzalom, ami állandóan körbe leng mióta csak visszatértem? Nem találom a helyem, nem illeszkedek a mozaikdarabkákba, nem vagyok már régóta része a történetnek, mintha csak egy kívülálló volnék, aki távolról szemléli az egészet. Mély levegőt veszek és felállok, majd ahogy az utolsó mondatot felém intézi, érzem, hogy nem is kívánja hogy itt legyek. A hangjából érezhető, hogy a legkevésbé van rám szüksége, én azonban még sem tudok csak úgy, ilyen egyszerűen elmenni.
- Mi történt a gyerekeiddel Isaac? - óvatosan indulok el az irányába, de tudom, hogy mennem kell, ezért megállok a szoba közepén, így ha úgy kívánja egyszerűen csak elsétálok, nem fogom tovább bántani hiszen igaza van, azokban a dolgokban, amiket nekem mondott. Gyerünk Mia, most kell elmenned, most amíg még nem okozol nagyobb kárt magad körül. - Mi történt velük? - teszem fel újra a kérdést, de valahogy ez olyan furcsán hangzik a számból, nem is tudom még számomra is egészen idegen, ez nem én vagyok. Tényleg kezdek megőrülni. - Sajnálom. - fűzöm hozzá gyorsan, ahogy ismét lehajtom a fejem és a lábammal arrébb tolom a padlón lévő kitört üvegszilánkokat.

Isaac

&


Mia

Csak állok meredten a szoba közepén, ahogy a léptekre koncentrálok, de azok egyre halkabban tűnnek el a semmiségbe, míg végül átlépve a romokon indulok az ajtó irányába, hogy azt megnyitva kinézzek a folyosóra, ahol egy árva lélek sem tartózkodik. Minden bizonnyal csak képzelődtem, mostanában sokszor előfordult, hogy olyan dolgokat láttam, amikről azt hittem, hogy valóságos, de utólag kiderült, hogy csak hallucinálok. Talán kezdek megőrülni? Hirtelen hideg és szorongató érzés fog el a mellkasomnál, majd egy belső hang kezdi elveszően suttogni számomra, hogy forduljak meg. Talán a belső hangom adta utasításba, így lassan fordulok meg, ekkor látom meg a sötétségben ücsörögni azt a személyt, akiért én ma ide betértem.
- Isaac..? - teszem fel ostobán a kérdést, holott világosan látom hogy ő az, hiszen bárhonnan felismerném alakjának kirajzolódását. Az arca meggyötört, a szeme fájdalommal teli és ismét belém hasít a felismerés, hogy erről én tehetek. Bátortalanul lépek egyet az irányába, majd hirtelen mégis megtorpanok, vajon ha közelebb merészkedem nem okozok-e neki még több fájdalmat és ha távol maradok, akkor nem lesz-e még kínzóbb a gyötrelme? Elhomályosult tekintettel nézek le rá, ahogy ácsorgok ostobán előtte, marcangoló érzés keríti hatalmába a szívem, borzasztó őt így látni.
- Minden..minden rendben van? - kérdezem tőle, bár láthatóan felesleges ilyesféle kérdéseket feltennem, hiszen a válasz szavak nélkül is ott lesz előttem. Hirtelen egy emlékkép villan fel előttem, valahonnan az elmém legmélyéről, az a kedves eseménysorozat, amikor először találkoztunk eme épület zord és ijesztő falai között. Boldog volt, az arca sugárzott az örömtől, a szemei ragyogóan villantak fel, minden mozdulata tele volt odaadással és mélyről jövő törődő kedvességgel. És most? Teljesen elveszett.
- Én... sajnálom. - hajtom le a fejem, minden bizonnyal már elege van abból, hogy minden egyes találkozásunkkor ezt mondom neki, de most az egyszer annyira más hangszínen hangzik fel, hogy a legőszintébb szív szakad bele, ahogy ezt kiejtem. A saját lelkem sajog tőle, a bűntudat marcangol és a döbbenetes igazság tölti ki a belsőmet. Végül néhány remegő lépést teszek felé, majd szótlanul térdelek le hozzá és kiveszem a kezében szorongatott képet, a darabokra tört képkerettel együtt. Gyűlölöm ezt a képet, azóta a nap óta, hogy egy éles golyót repített beléje, majd önmagával is megpróbált végezni. Óvatosan fogom meg a kezét, ahogy a tekintetemmel nem engedem szabadulni és a lehető legkomolyabban szólok hozzá.
- Beszélnünk kell Isaac. Tudom, hogy...- itt egy pillanatra el akad a hangom, majd mély levegőt kell vennem, hiszen a szorító érzés nem akarja elengedni a mellkasom, sőt egyre erősebben kínoz.
- Tudom, hogy nem akarsz látni, de szeretnék neked valamit elmondani. - nézek rá a szempilláim mögül és remélem, hogy esélyt ad számomra, hogy még most az egyszer elmondhassam neki azt, amit szeretnék.

Isaac

&


  Mia

Az emlékeim nem hagynak nyugodni, napok óta, mióta visszatértem a szigetre bolyongok azokat az embereket keresve, akiket annyira szeretek, akik még megmaradtak az életemben és akik olyan fontosak. Bárcsak másképp alakulhatna, bárcsak ez az egész ne így lenne, bárcsak ne kellene rettegnem attól, hogy egy nap elém áll majd a Halál és mindörökre elragad erről a világról. Tudom, hogy az időm kevés és tudom, hogy nem mindenki lát szívesen itt, de ha valóban meg vannak számlálva a napjaim, hát akkor a búcsú a legkevesebb, amit megtehetek. Lassan sétálok végig a folyosón, ahogy a szobák mellett elhaladva a szememmel követem a neveket, melyeket a névtáblára írtak, míg végül el nem érek ahhoz az ajtóhoz, ahol már legutóbb is olyan nehezen tudtam csak belépni. Mit remélek, hogy Isaac itt lesz, vagy hogy majd egyszer csak a semmiből megjelenik? Nem tudom, hogy így lesz-e, de azt hiszem beszélnem kell vele. Nem tudom, hogy annyi idő elteltével, mégis hogyan fog majd reagálni, lehet, hogy ismét dühös lesz rám vagy szomorú lesz vagy az is lehet, hogy el fog küldeni mert látni sem akar, de talán megengedi, hogy elköszönjek tőle. Óvatosan teszem a kezem a kilincsre és nyitok be a most is sötétségben nyugvó szobába, melybe bátortalanul lépek, majd alig halhatóan szólalok meg.
- Isaac..? - a hangom a csendességbe veszik és midőn felkapcsolom a villanyt a szemem elé tárul, hogy a romokban heverő szobában továbbra sem tartózkodik senki a darabokra tört berendezési tárgyakon kívül. A szemembe szomorúság költözik, ahogy végignézek a rendetlenségen, melyek a régi emlékeket hozzák fel bennem, azokról az időkről mielőtt elmentem innen vagy még azokról az időkről, amikor azt hittem boldog életre lelhetek itt. Milan és a szüleim emléke lebeg a szemeim előtt, majd a pillantásom az ablakra vetődik, amely most is nyitva áll még és lágy szellő lengeti a fehérlő, könnyű anyagból készült függönyt. Mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam és az ablakhoz sétálok, hogy bezárjam, hiszen a szellő hűvössége egészen hideggé varázsolta a szobát. Mit is hittem, miért is hittem, hogy majd itt lesz, hiszen bizonyára benne csak rossz emlékeket idéz fel ez a szoba, arról nem is beszélve, hogy kész katasztrófa az egész. Visszaindulva térdelek le a darabjaiban lévő szekrényhez, majd kiemelem onnan ikerbátyám ruháit, amit még én hagytam itt, aztán valahonnan ösztönből adódóan hajtogatni kezdem őket. Talán össze kellene rendeznem ezt a szobát, hogy valami szebbet hagyjak magam mögött, mint az a gyötrelem, amit okoztam az érkezésemmel. Vajon ha én nem ide jövök, akkor másképp alakult volna? Minden bizonnyal, Lucifer máshol ért volna engem, talán a Mester sosem kel át azon a repedésen, talán a Halál sosem rémisztgetné az embereket, talán a családom életben lenne és a barátaim is boldogok lehetnének. Fájdalmasan hunyom le a szemem, ahogy felállok és az ágyra teszem az összehajtott ruhákat, majd végül léptek zajára leszek figyelmes, ezért a szoba közepén ácsorogva várok arra, hogy megtudjam, ki az a személy, aki erre járt.