Isaac és Mia szobája ♥

- Mert az a végítélkezésről szól, senki nem halhat meg csak úgy, ha nem szerepel azon a hülye listán, ahogy te hívod! - üvöltök rá kissé idegesen, mégis miért akarja, hogy itt hagyjam, eddig azt mondta, hogy fél, hogy kevés az ideje, mitől változott meg akkor most hirtelen a véleménye? - Isaac, segíteni fogok, tetszik vagy sem és kérek segítséget, bárkitől, akitől csak kell. Tudom, hogy Chris... hogy nagyon megbántottalak ezzel az egésszel, de akkor legalább adj esélyt arra, hogy helyre hozzam, nagyon szépen kérlek. Ne kezdjük előröl ezt az egészet, te sem tudod, hogy mivel állunk szemben és nem foglak magadra hagyni, többet nem hagylak cserben. - nézek rá határozottan, majd pár pillanatra elhallgatok, eszembe jut néhány emlékkép, valóban szeretnék segíteni neki, hiszen neki itt van a helye, nem pedig odaát. Eszembe jut, amikor a tanteremben ücsörgött egyedül és véletlenül arra tévedtem és beszélgetni kezdtünk, vagy amikor kimentett a medencéből, amikor először hagyta, hogy belássak a kemény álarca mögé. Emlékszem az összes eltöltött közös percre, amiért örökké hálás leszek majd neki. Isaac jó ember és a jó emberekre szükség van ezen a világon és itt van az a két csodálatos gyermek. Bár sosem láttam őket, biztos vagyok benne, hogy olyan jósággal fogja felnevelni őket, amilyen ő maga is. Mert fel fogja őket nevelni. Igen, igen, így lesz. - Nem hagylak magadra, Isaac. Segítek neked. - mondom zavartan, mégis határozottan, majd az ajtóhoz lépek. - Fontos vagy nekem és ezért mindent meg fogok tenni, hogy ne kelljen elmenned, segítek, hogy megtaláld a boldogságodat. - nyomom le óvatosan a kilincset egy pillanatra elmosolyodom, ahogy ránézek, majd elhagyom a szobát és futva távozom a helyszínről.

- Az erőd, ó hát persze... - gondolkodom el, miért is van ez nálam, nem emlékszem rá, hogyan és miképpen került hozzám, de azt tudom, hogy nem szabad, hogy nálam maradjon. - Visszaadom, keresek egy varázsigét a könyvekben és megcsináljuk az erőt átvitelt. - gondolkozom el, hiszen még sosem csináltam ilyesmit és nem tudom, hogy miképpen is zajlik, de neki szüksége lesz az erejére. - Isaac, ne félj, én, segítek, nem hagyom, hogy újra elvigyen, oké? Chris és és Gabriel, ők angyalok, talán segíthetnek, csak hívtam Gabriel-t és nem reagált, de ne aggódj, minden rendben lesz. Újra megpróbálom. - nézek rá határozottan, próbálom meggyőzni még akkor is, ha én bizonytalan vagyok, nem azért, hogy nem védeném meg, vagy hogy nem lenne segítségünk, de nem tudom, hogy mivel állunk  szemben és ez nem túl sok jóra ad okot. - Én megígérem, hogy minden rendben lesz, nem hagylak cserben hallod?! - nézek rá, próbálom a tekintetét keresni, ahogy az ablakon bámul ki és teljesen átérzem, az érzéseit, majd egy pillanatra furcsa érzésem támad és ellépek tőle, ahogy körbenézek a szobában. - A Halál, majd ő segít. - mondom zavartan, ahogy szemrevételezem a szobában lévő tárgyakat minden falon lévő kis pontot megbámulok, ahogy a tekintetem egy bizonyos pontra vetődik, fogalmam sincs miért csak egy érzés miatt. - Tudom, hogy itt vagy. Segíts, kérlek segíts. - mondogatom, most már az sem érdekel, hogy teljesen bolondnak néz bárki is, nekem már lényegében úgyis mindegy, hiszen a normális dolgoktól nagyon is messze állok. Egyre közelebb lépdelek a falon kiszúrt ponthoz, mintha vonzana magához, amikor pedig odalépek, odateszem a kezem és mintha áramütés futna rajtam végig. - A lista, látni akarom a listát. - mondom monoton hangon, majd mint aki átszellemül ellépek a faltól és megrázom a fejem, majd visszafordulok Isaac felé. - Ki kell derítenünk ki az akivel alkut kötöttél. - nézek rá, majd nagyot nyelek, az egész az én hibám.  

Elborzadva hallgatom amiket mesél, a gyermekkoráról és erről az egészről, Daniel-nek és az édesanyjának sosem lett volna szabad magára hagynia őt. Egy gyereknek mindig és mindenkor szüksége van a szülei mély, szívből jövő szeretetére, az állandó támogatásukra, az óvó és vigyázó kezekre, amelyekbe mindig kapaszkodhat. Én nem is tudom, mihez kezdtem volna ezek nélkül, Isaac valóban nagyon erős jellem. - Semmi baj, Isaac. Lehet, hogy sokkal rosszabb mint a Halál, de a Halál, mintha tudná, ő itt ólálkodik, érzem, azt hiszem, mintha néha ő szólalna meg helyettem. Mintha üzenni akarna. Megtaláljuk a megoldást megígérem. - teszem óvatosan a kezem a vállára, majd magam elé fordítom, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nem lesz semmi baj. - biccentek, amikor meglátom, hogy ömlik a kezéből a vér. - Megvágtad magad, várj segítek. - leteszem a kezemben szorongatott hógömböt az ablakpárkányra és szétnyitom az ő ökölben összeszorul kezét, majd óvatosan kiveszem belőle az üvegszilánkot és ledobom a földre, aztán arrébb lépve felszedek egy fehér színű ruhadarabot, ami még az enyém volt valamikor, bár nem igazán használtam az utóbbi időben. - Ha lehet ne nagyon szorongasd ezeket. - mosolyodom el egy picit, ahogy ránézek, hátha ezzel valahogy meg tudom nyugtatni egy kicsit, közben óvatosan törölgetni kezdem a kezéről a vért, amikor eszembe jut, hogy miért csinálom ezt, hiszen boszorkány vagyok. Hirtelen hagyom abba és lehunyom a szemem, majd mormolni kezdek egy igét halkan, a szememből vér kezd folyni, miközben az ő kezéből eltűnik a vágás, én pedig elejtem a rongyot, ami a padlóra hullik. Miután befejeztem az arcomra folyt vért kezdem törölgetni zavaromban, ahogy rápillantok. - Most már semmi baj, meggyógyult a kezed.

- Nem, nem... nem beszélek félre. - gondolkozom el, azokon amiket mond, majd eszembe jutnak a semmiből valami emlékképek, sötét barna haj, izzó kék tekintet. Néhány pecsét gyűrű egymásnak csiszolódása, egy fülbevaló tánca a szélben, egy susogó bőrkabát, a roppanó faágak az óvatos de határozott és megfontolt léptek alatt. És a lista. Látom, hogy bántja a dolog, odasétálok mellé, hátha érzi, hogy nincs egyedül, valóban segíteni fogok neki. - Isaac, ő nem a Halál. - nézek rá megrettenve szavaim súlyosságától. - Tudod, hogy ki ő, akivel az alkut kötötted? Tudod a nevét? Ő nem lehetett a Halál, mert neki van egy listája, azokról akiket el kell vinnie, a végítélkezés miatt, aranypergamenből van és vérrel kerülnek rá a nevek, amik folyton változnak, amikor egy - egy személyt elvisz. A Halál nem köt alkut és ő  nem ölne meg így, ő az utolsó szívdobbanásodat viszi. Mégis ki a fene ez Isaac? - nézek rá kérdően, ahogy elmondom neki ezeket a dolgokat, amiket magam sem tudom, hogy honnan tudok, de tudok. - Találkoztál már vele korábban? - nézek a szemébe, őszintén szeretném tudni, hogy mégis mi folyik itt, ha ő nem a Halál, akkor mégis ki a fene és mit akar Isaac-től, miért kergetett engem az őrültbe, miért nem akarta, hogy beszéljek a listáról és miért kötött alkut vele. - Én ezt nem értem. - mondom ki hangosan a gondolataimat, pedig nem állt szándékomban, de kicsúszott a számon és már nem tudom visszavonni. Tehetetlennek érzem magam, pedig tényleg szeretnék neki segíteni. - Mondott ezen kívül még valamit? - kérdezem kezeim között még mindig a hógömböt szorongatva.

Először csak bámulok rá, a fejemben mintha valaki egy varázspálcával rendet varázsolna, érzem, hogy valaki a távolból azt suttogja, minden rendben lesz. Én pedig lehunyom a szemem és elhiszem, amit mond nekem. Ismerem ezt a hangot, ismerem és hihetetlenül megnyugtat, ahogy beszél hozzám. - Segítek neked Isaac. - eleresztem a kezét és kiszállok az ágyból, majd a maradék erőmet összeszedve állok meg kissé támolyogva előtte. Ki tudja ez az erő már honnan jön, de muszáj most erősnek lennem. - Csak kérlek, mond el, hogy nézett ki, akivel megkötötted az alkut, mi az alku tárgya és hogyan pecsételtétek meg. És, hogy nála volt-e a lista. - nézek rá könyörgően szinte már a kezeimet is majdnem összekulcsolom, hogy választ kapjak a kérdéseimre, majd a szemem körbepásztázza a szoba minden egyes kis apró részét. - Isaac kérlek, ha azt akarod, hogy segítsek válaszolj a kérdéseimre. - nézek rá ismét majd lehajolok a törött hógömbért és a kezembe veszem, a szélét simogatom, eszembe jut a testvérem, láttam őt, azt hiszem az nem a képzeletem játéka volt és ha mégis, hát akkor is örülök, hogy volt lehetőségem látni őt, úgy mint az édesapámat, amikor a temetőben voltunk. Elgondolkozom, ahogy eszembe jut az a mondat, amit mondogattam. " Édesanyám mind a pokolra jutunk! " Felkapom a fejem és körbe tekintek. - Itt vagy? - forgok körbe a testem tengelye körül, majd ismét Isaac-re nézek várakozva, hogy feleljen a kérdésekre, aztán eszembe jut Christian és a plafont kezdem fixírozni, jól tudom, hogy még odafent is beszélnem kell bizonyos személyekkel és talán ez a sötét suhanó alak, aki folyton jött utánam, kulcs lehet mindkét ügyhöz.

Viszonozom az ölelését, majd halkan suttogni kezdek, ahogy visszafekszek a párnái közé. - Én nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy itt legyél, azt akarom, hogy itt legyetek. Mindenki. A szüleim, Milan... - csuklik el a hangom, ahogy kiejtem a testvérem nevét, ez még mindig annyira felkavaró számomra, ő volt a legfontosabb az életemben. - Christian, Luce, Dexter, a többiek, te és Adrianna, Alex... Shay.. - tör ki belőlem a sírás ismételten, bárcsak minden olyan lehetne, mint régen, mikor még nem történtek meg ezek a rossz dolgok, emlékszem, amikor még boldog arcok vettek körül, de most mindenki eltűnt, félek, hogy én is el fogok veszni, hogy ők azokkal a kis darabokkal, amiket magukkal vittek belőlem, túl sok részre szakítottak engem is. - A lista, volt nála lista? - kérdezem ahogy hirtelen megfogom a kezét, szinte erőszakosan ragadom meg és egyenesen a szemeibe nézek kérlelően. - Csak mond meg volt nála lista? Hogy nézett ki az az alak, akit láttál? Ha nem volt nála a lista.. akkor... Kérlek, csak áruld el, könyörgök. - ülök fel kétségbeesve, ahogy zavartan körbenézek a szobába, furcsa érzés fog el. Talán még itt ólálkodik, talán figyeli minden léptemet, talán nem akarja, hogy beszéljek róla? Egy pillanatra furcsa fuvallat lengi be a szobát, ami a nyitott ablakon áramlik be, ezért összerezzenek tőle. Talán ismét csak képzelődöm, meg kell nyugodnom. - Ez az egész, csak egy rémálom...ha felébredek, rendbe jön minden ugye? - kérdezem kétségbeesve, a gyomrom görcsbe rándul, mivel nagyon jól tudom ez a kínzó valóság, mégis mint oly sokszor már az életem során nem akarok tudomást venni róla. Vajon tudatos, ösztönös, tudnám én ezt másképp csinálni? - Csak mond, azt, hogy minden rendbe jön. - hajtom le a fejem és gondolkozni kezdek, rengeteg minden eszembe jut.

Megkapaszkodom benne, mikor átölel, mint valami utolsó mentőövben és megpróbálok a szemébe, nézni, ahogy eltol, de a tekintetemben legfeljebb csak a kétségbeesés lelhető fel. - Gyenge vagyok, Isaac. - válaszolom neki, ahogy egyenesen a rám szegett szempárba tekintek. - Sosem voltam erős, ha az lettem volna, akkor sok mindent máshogy csináltam volna, de folyton csak elmenekültem és úgy csináltam mintha nem is létezne a probléma, miközben azzal takaróztam, hogy engem senki sem kérdezett meg arról, hogy akarom-e. Mindig volt valami kifogásom a gondokra, mindig tudtam mivel takarózni a történtek miatt, mindig el tudtam egy kedves mosoly mögé bújni, hogy ezzel az ártatlanságom és jóságom bizonyítsam. De ezek csak.. kifogások. - válaszolom halkan suttogva. - Én tehetek az egészről és megérdemeltem, mindent egytől egyig kiérdemeltem, mert gyáva voltam és mert nem akartam ujjat húzni a gonosszal, nem akartam azt tenni, amire kijelöltek, de a Mester igazat beszélt, hogy én fogom elhozni az apokalipszist, a saját magam gyötrelmét én hoztam létre. Nem vagyok én senki és azt sem érdemlem meg, hogy bárki itt legyen mellettem. - dőlök el az ágyon, szinte elsüllyedek a párnákban. - Elvesztek az érzések, Isaac, nem találom őket, csak nézek ki a fejemből, olyan üres vagyok mint még soha. - hunyom be a szemem és keserűen elhúzom a számat, majd újra rápillantok közben óvatosan megszorítom a kezét. - Hogy jöttél vissza? Ő küldött vissza? Nem voltál a listáján ugye? - kérdezem, ahogy eszembe jut, hogy ha valamit, ezt még szeretném tudni.

Érzem, hogy felemel a padlóról, ellenkezni sem tudnék, olyan vagyok, mint egy rongybaba a kezei közt, gyenge és összeroskadt, ha most elengedne úgy zuhannék alá, mint kis kavicsok a mélységes szakadékba. Óvatosan megemelem a kezem és az arcára szeretném tenni, de túl erőtlen vagyok és a vállára esik. - Úgy sajnálom. - suttogom, ahogy a szemébe nézek és elmosolyodom, majd ismét kitör belőlem a sírás. - Igazad volt mindenben. - mondom a könnyeim közepette, ahogy belekapaszkodok a ruhájába. - Én tettelek tönkre és én tapostam bele a lelkedbe, miattam vesztetted el a fényt. Nem akartam, de most már késő és nem tudom vissza csinálni. - lehunyom a szemem a hátam és a fejem a falnak támaszkodom, de nem tart semmi ezért kicsit lecsúszom, ilyen lehetetlen pozícióban senki nem lenne képes megmaradni, de nekem már úgyis mindegy. Percekig csak hallgatok, lassan és nehézkesen veszek levegőt, de most legalább sikerül. - Mindig csak arra gondoltam, hogy nem akarok másoknak fájdalmat okozni, mégis mindig csak ezt tettem és még mielőtt azt mondanád nem így van, nem is tiltakozz, hiszen látom én. Vak voltam és ostoba, hogy nem láttam meg ezt előbb. - taglalom a mondatokat lassan formálva a szavakat az ajkaimmal. - Talán későn döbbentem rá, de most már legalább tudom. - emelem rá a tekintetem a könnyeim végig folynak az arcomon, de már ezeket sem érzem, már a könnyeimet is elvesztettem.

A szemeim lehunyva vannak mégis olyan, mintha átlátnék a szemhéjaimon, csukva van a szemem mégis látok. - Aludni akarok, csak aludni akarok. - mondom erőtlenül, ahogy a képre teszem a kezem, hol a hidegtől remegek, hol pedig forróságtól izzadok, mint akinek magas láza van, bár bizonyára ezt is már csak képzelem. Kimerültem és fáradt vagyok, a lábamat arrébb szeretném tenni, így már kényelmetlen, de képtelen vagyok megmozdulni, teljesen belezsibbadtam ebbe a pozícióba. Erőtlenül húzom közelebb a képet, majd az ismerős hang üti meg a fülem, mire kinyitom a szemem és egy könnycsepp a pilláimról egyenesen a képre esik. - Isaac? - ejtem ki a nevét, majd halványan elmosolyodom, a szememben kialszik minden fény, ami valaha benne ragyogott. - Hogy..? - próbálnám tőle megkérdezni, hogy lehetséges-e, amit látok vagy ismét csak képzelődöm és ha mégis valóság, akkor lehetséges? Hogy történhetett? De nem megy, a szavak nem jönnek már ki a torkomon, újra lehunyom a szemem egy pillanatra és nagyot nyelek. - Álmodom, ugye? - tekintek újból rá, nem szabadultam ki a kezei közül, játszik még velem, addig keverte a kártyáit míg végleg megbolondultam. Hát nem kerülhettem el, bárhogy harcoltam végleg magába rántott és nem enged már el. A kezem erőtlenül ökölbe szorul, majd újra sírni kezdek. - Miért? - suttogom kétségbeesve, bár választ nem remélek rá, hiszen ki is adhatná meg, kiadhatná meg egy bolond lánynak, aki még a valóságot sem tudja elkülöníteni a képzeletei világától.

Csak ücsörgök a sarokban, olyan mintha hirtelen egyedül lennék ismét a sötétségben, Isaac eltűnt, a fejemben egyre nagyobb a zúgás és egyre jobban fáj, éles szúrás gyötör a halántékomnál, mindkét kezemet odaszorítom, arra a pontra, ahol ezt érzem.
- Engedj el, engedjetek el. - érzem, hogy a vérem egyre gyorsabban áramlik, egyre inkább felforrósodik, majd hatalmas erővel robbantja szét az ereimet. Borzalmas fájdalom csap fel a tüdőmből, mintha ki akarnák szakítani a helyéről, magam alá húzom a térdeim, de egy láthatatlan erő nem hagy védekezni, tehetetlenül és sírva dőlök el a sarokban, a fülemben ismét a furcsa hangok, néhány pecsétgyűrű egymásnak csiszolódása, majd felordítok a gyötrődéstől. - Hagyj már békén! - folynak a szememből a könnyek, amikor a barna szemem jéghideg kéken villan meg és egy pillanatra megnyugszik a légzésem. - A lista, látni akarom a listát. - hunyom be a szemem, majd újra szorító érzés marcangolja a szívem és halkan sírdogálok a hideg padlóra szorítva az arcomat, amely úgy lángol, mintha tűzben égnék el. - Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo nome, venga il tuo regno, sia fatta la tua volontà come in cielo così in terra. Dacci oggi il nostro pane quotidiano,rimetti a noi i nostri debiti come noi li rimettiamo ai nostri debitori, e non ci abbandonare alla tentazione, ma liberaci dal male. Amen. - motyogom az imát, vajon segít ez még rajtam? Segít ez még bárkin is, Isaac testére vetődik a tekintetem, csak bámulok rá. Bántottam, őt is csak bántottam, mint mindenkit. Görcsbe rándul a gyomrom, összehúzódzkodom. - Ne haragudj, sosem kellett volna így lennie. - nyújtom ki a kezemet a dobozból kihullott holmikhoz, majd a fotót amit keresztül lőtt a kezembe veszem és meredten bámulok rá. - Sosem kellett volna megismerned és akkor most boldogan élhetnél, mindenki boldog lenne. Ne haragudj. Igazad volt, én tettelek tönkre. - teszem a képet remegve magam elé, ahogy a könnyeim folynak rá, mindenkit csak bántok, nem ezt érdemelték, nem ezt érdemelték, szinte üvölt a hang a fejemben, lehunyom a szemem és a szobát a halk sírásom tölti be, az ujjaimmal a kép felületén játszom, mintha egy zongora billentyűit nyomkodnám.

Érzem, hogy itt van, hogy itt maradt, de valaki más motoszkál a fejemben, mintha egy egy érintéssel lökné arrébb a józan pillanataim és csak összekuszálja a gondolatokat. - A lista.. - kapkodok levegőért ismét, jól tudom, hogy aki elvitte Isaac-et nem akarja, hogy erről beszéljek. - Fejezd be! - üvöltök fel remegve, azt akarom, hogy elmenjen, hogy békén hagyjon, hogy nem kotorásszon és ne játsszon az elmémmel. - Mond meg neki Isaac, mond meg neki, hogy menjen el. A lista, nem az övé a lista. - motyogom, amikor köhögés jön rám és újabb fojtogató érzés köti le minden figyelmem, majd fulladozni kezdek, a kezeimmel a nyakamhoz kapok, mert nem tölt ki a levegő a tüdőmet. Az arcom görcsbe rándul, erőszakos mozdulataimmal most már én vagyok az, aki a saját torkomat szorongatom. - Engedj el, csak engedj el. - mondom könyörgően, ahogy újabb könnycseppek gördülnek le az arcomon. - A Halál... nem ő.. - suttogom, ahogy újabb rémképek kezdenek el gyötörni, majd a kezeim tehetetlenül hullanak alá, mire erős fájdalom nyilall a szívembe, a fények ismét villogni kezdenek és mintha egy villámcsapás vágná ki a fényt, minden elsötétül.  - Csak mond meg neki, hogy menjen el. - kapaszkodok meg az egyik kezemmel Isaac-ben, a másikat a fejemhez szorítom, mert nagyon fáj, szinte szét akar robbanni. - Mond, mond meg nekik, hogy nagyon szeretem őket. - nézek Isaac-re könyörögve, utalván ezzel a családomra, ahogy az őrület egyre inkább testet ölt a tekintetemben, egyre jobban érzem a fájdalmat, hogy ez már nem is én vagyok. Mintha bezártak volna egy sötét verembe, ahonnan hiába akarok kijutni, nem megy. Az áttörhetetlen falakat verdesem a kezeimmel mind egyre erősebben, de minél nagyobbat ütök, annál inkább nem enged. - Ne haragudj. - rázom meg zavartan a fejem, majd újra megszorítom a kezét. - Csak ne haragudj. - gördül le egy könnycsepp az arcomon.

Percekig csak bámulok magam elé, majd amikor óvatosan megemelem a fejemet döbbenetes kép tárul elém, egyszerre nyugtat meg, kavar fel, dühít és lök még mélyebbre. - Isaac, ne haragudj. - motyogom magam elé, az arcomat már felszántották a sós könnyeim, a szemeim vérben forognak, a hajam kócosan omlik a vállamra, az arcom vonásai teljesen mások, fáradtak és zaklatottak, az ajkaim felduzzadtak a sok sírástól, a kezeim még mindig remegnek, amikor úgy érzem megfogja őket. Képzelődöm vagy ez a valóság? - Én annyira sajnálom, segíteni akartam. De nem ment, mert nem hagyta. - nézek zavartan körbe keresve a sötét alakot, tudom, hogy még itt van, figyel és itt ólálkodik, hallom a lépéseit. - Bántani fog, el kell menned, nem ment el, még itt van. Érzem, hogy itt van. - mondom zavartan, ahogy a szemébe nézek, próbálnék tovább beszélni, de elakad a hangom és csak tátogás lesz belőle, ahogy levegőért kapkodok. - Félek. - mondom ki halkan, ahogy eszembe jutnak az elmúlt órák képei, amibe ismét egész testemben beleremegek. - A lista, nem az övé, ő nem az akinek mondja magát. Ő  nem lehetett a Halál, ő valaki más, sokkal rosszabb. - mondom nagyra nyílt szemekkel, ahogy ránézek és próbálom elmondani neki, amire gondolok. Vajon így van, vagy ezt is csak képzeltem. - De... - ismét elakad a szavam, ahogy a szemeim előtt a rémképek táncolnak. - Nem tudom elválasztani, meg fog őrjíteni. - nézek rá sírva, a hátamat szorosan a falnak szorítva, a pillantásomban felgyülemlik a fájdalom, a félelem, a meggyötörtség, a zavartság, az őrület. - Nincs értelme, a pillanatok elfutnak, az érzések elszakadnak, a gondolatok tébolyultak. Hogy lehetsz te valóság, ha magam sem vagyok az? - kérdezem, ahogy a tüdőm ismét összeszorul,  ezt a kérdést vajon miért tettem fel, egyáltalán én akartam feltenni? - El fog ragadni, Isaac. - szólalok meg újra, ahogy érzem, hogy valami furcsa érzés jár át és szinte a hatalmába kerít.

- Nem, nem, nem! - kiálltok fel, ahogy levegőért kapkodok, a szemem egyre erősebben szorítom össze, menekülően kapaszkodok meg a kezeimmel a padlóban. - Te nem az vagy akinek mondtad magad. - motyogom zavartan, egy furcsa alak képe lebeg a szemem előtt, hosszú fekete palástot visel, a szeme csillogóan sötétlik hosszú egyenes fekete haja szinte összemosódik az azonos színű szakállával. - Nem volt jogod hozzá! - kiabálok az alaknak, közben a még épen maradt tárgyak megremegnek, mintha a dühöm irányította erő furcsa táncra késztetné őket, az egyik széknek erőszakosan szakadnak ki a lábai és lebegni kezdenek a levegőben. - Nem volt hozzá jogod! - üvöltöm egy furcsa sikollyal, majd egy hirtelen, határozott és gyors mozdulat, amitől az egyik lába a széknek a falban köt ki. Egyenesen áll bele, nem törik meg, nem téveszt irányt, mintha csak céltáblába dobnának vele. A testem megfeszül az erőtől, a szobában a fény villódzni kezd, nem tudom szóra nyitni a számat, a torkom összeszorul, mégis suttogó hang kúszik ki az ajkaimon. - A lista, látni akarom a listát! - mondom, majd újra kitör rajtam a sírás, kinyitom a szemem és a könnyeim között homályosan látom meg Isaac arcát, látom, hogy beszél hozzám, de nem hallom amit mond, próbálnék válaszolni, de mintha láthatatlan ujjak fonódnának a nyakamra és fojtogatni kezdenek, csak kétségbeesve kapkodok a levegőért, a szemei fennakadtak, az erő megfeszít, a kezem végig húzom a padlón. - Vissza.. - préselem ki magam a szavakat nehézkesen. - Vissza...visszahozlak. - mondom elfojtott hangom, a fülemben valami törzsi dobok ütemei csapódnak fel. - Menj innen! - kiabálok ismét, amikor mintha elengednének a láthatatlan erők és azonnal felállok, zavartan és sírva tekintek körbe, majd hátrálni kezdek az egyik fal felé és leülök a sarokba összekucorodva, innen tökéletesen látom Isaac testét, ami mérhetetlen fájdalommal tölt el, ezt az érzést ember már nem bírja elviselni, a szívem hatalmasat dobban, élek, de még sem tudok érzékelni. Azt hiszem ilyen érzés, amikor megszakad a szíved.