Emma ○ Killian ** Erdő

Vendég

És bumm eljött az a pillanat amit nem vártam, szóval itt van Killian. Már ahogy közeledett hozzám az egész testem átjárta a hideg, mintha egy fagyasztóban lennék. Természetesen azonnal felállok a fa alól, de megtartom tole a tisztességes távolságot. Szerintem egyáltalán nem lesz valami nagy örömteli beszélgetésünk most, de hát nem is számítottam arra, hogy a nyakamba ugrik. Mit mondjak most neki? Vagy inkább csak fussak el? Nem, nem futhatok el, hisz miatta jöttem ide, és ha elfutok akkor én leszek a gyáva nyuszi és azt ki szeretném hagyni most. Már abból a pár szavából is sikerült kiderítenem, hogy csak egyetlen dolgot akar, az pedig a halálom. El kell mesélnem neki, hogy miért tettem azt amit tettem, vagyis, hogy miért öltem emg ot. Persze nem fogja elhinni, mert, hogy miért is tenné. Tudom, hogy azt fogja gondolni, hogy ez egy hazugság, hogy megbocsásson nekem, de most halál komolyan fogom neki mondani minden egyes szavacskám. Nem szeretnék semmit beszólni neki, mert, hogy o mégis csak a halál és nem szeretném, hogy ennél is jobban utáljon engem. A töörténet hosszú lesz és talán halálra fogja unni magát, de hát ez van, mivel úgyis örökké élni fog elég ideje van ahhoz, hogy végighallgassa a mondanivalómat.

- Killian!

- szólalok meg -

Nem hinném, hogy mostanában eljönnél a lelkemért, mert hogy én is halhatatlan vagyok akárcsak te, persze van rá mód, hogy megölj és te pontosan tudod azt, de számodra is nagy veszteég lenne a halálom. Nem tudom, hogy hallottál-e róla, de én mások halálából táplálkozom, szóval ha én meghalok akkor rengeteg ember vissza fog térni és akkor neked már fölösleges lesz annyit dolgozni, hogy mindenkit elvigyél akárhová is a haláluk után, mert hogy amúgy is vissza fognak térni az élok közé.

- azt hiszem sikerült azonnal a közepére ugorni a mondanivalómnak, pedig tényleg nem így terveztem, de még mindig nem fejeztem be, szóval akkor hát folytatom is.

- Amúgy én is nagyon örülök, hogy találkoztunk. De ha már úgyis rengeteg idonk van beszélni, nem szeretnéd hallani, hogy mi volt az oka, hogy megöltelek? Vagyis nem én öltelek meg, csak azt hitted, hogy én voltam, de ha végighallgatsz akkor szívesen elmesélem!

- eszembe jutott most, hogy mennyi minden történt kettonk közt. Eléggé szomorú a történet, de tényleg szerettem Killiant és talán egész életemben is szeretni fogom, de o utál és tudom, hogy látni sem akar. Talán nem is érdemlek jobbat, csak ezt, hogy az életem szerelme gyulöljön engem. Az élet nem mindig jó, sot néha a legrosszabb dolgok közé tartozik. Néha azt érzed, hogy élni sem akarsz már, minden nap úgy ébredsz, hogy felteszed magadnak a kérdést, hogy ha ilyen gonosz veled az élet, akkor miért jöttél a világra? Mivel senki nem válaszol neked, te csak mondogatod magadnak, hogy erosnek kell maradni, hogy soha ne add fel, de néha még ez sem segít. Ha Killian örökre utálni fog, akkor már nem lesz értelme annak, hogy éljek, így legalább rengeteg ember visszatérhet az életbe.

Vendég

Emma &

Killian

Fagyos szellő táncolja körbe halált hozó, pusztuló lépteim, midőn néha a kabátom alá kap és vadul felcsap az ég felé, arcon üt a ridegség, élettelenség, mely már kétszázhatvanegy éve állandó társam a romboló társadalom láthatatlan falai között, az exitáló földi pokolban. Kimért és határozott lépteim suhannak a fák között, amikhez ha néha - néha apró érintéssel simulok, sikítva ordítanak fel, majd mint korhadó növényzet zuhan alá, sírva kérnek távozzak és figyelmeztet minden erre jártót, hogy köztetek lépked a Halál. Életemben sem voltam több, mint egy kicsinyes vágyaktól, szívében nyomorgó kalózkapitány, de halálom napjával minden megváltozott, kihunytak belőlem egy szempillantás alatt az érzések, mikor is a fekete lepellel és kínzótekintetével rám tekintett az elődöm és közölte, nincsen választásom, mint hogy magam legyek ki lelkeket visz el, ki az utolsó szívdobbanások birtoklója, kit nem kötnek sem égi, sem pokoli szabályok, ki túlmutat a mágikus világ kapuin, ki majd néhány ezer év elteltével, egyszer csak eltűnik, mint az út menti por, melyet tova fúj a szél. Lassan haladok a fák között, amikor is egy viszonylag tiszta terepre érek ki, ahol megállok és automatikusan az ég felé fordítom a jéghideg pillantásom, melyeket óvatosan zárok el a hosszú szempilláimmal, ahogy mélyet szippantok a levegőből, a csendet csak az összekoccanó pecsétgyűrűim zargatják fel. Percekig állok így, amikor is elmémbe hasít, hogy nem vagyok egyedül, miért is volnék, hisz a Halál mellett mindig van valaki és emiatt pontosan tudom, hogy magányom csak képzelt valóság, majd próbálom belső energiák által olvasni a jelenlévő személyét. Furcsa, hogy egyetlen pillantást sem kell rá vetnem, mégis jól érzem, hogy kiről van szó, midőn fagyos szívemen újra átszúrják a magam kovácsolta kardot. Hogy is szólt a mondás? " Hát így ér véget egy tragikus történet! " Mennyire undorítóan fröcsögött ez az időlord szájából, mikor a testem felett uralkodva járta a világot, most azonban már értelmet nyer, ahogy a saját ajkaimról gördülne le, de egy elfojtott lélegzetvétellel visszatartom azt.
- Emma. - ejtem ki a nevét, ahogy kipattannak a szemeim és az arcom rögtön felé fordítom, mikor is meglátom a fa alatt üldögélni, ezért egész testemmel felé mozdulva, tüntetem ki a figyelmemmel. - Bárcsak mondhatnám, hogy öröm újra találkozni, de ez majd csak akkor történik meg, ha már a lelkedért jövök, a szíved utolsó dobbanásáért. - húzódik gúnyos vigyorra a szám, ahogy beszélni kezdek hozzá. Nem gondoltam volna, hogy még az előtt újra látjuk egymást, hogy meg kellene halnia, bár lehet hogy valami trükknek köszönhetően már csak azután fog elhunyni, mikor én már leadom a következő Halálnak a listámat és valljuk be talán így is volna a legjobb. Tán érdeklődnöm kellene, mit keres itt, vagy mit akar, de bizonyára csak azért jött, hogy azt tegye amihez a legjobban ért, bosszút álljon másokon, mert olyan, mint én voltam. Hónapokig mérgezett engem, majd a saját kardommal szúrt szíven, a bosszú miatt. És hogy megérdemeltem-e? Talán, de ez a legkevésbé sem érdekel, mint ahogy más sem, hiszen a Halálnak már csak egy valamije maradt ezen a világon, az pedig az aranyporban úszó, vértől fröcsögő lista.

Vendég

To Killian

Hello, my love! ▲▼▲

Az élet nehéz és szörnyu... Meg kell tanulni élni, mert bármelyik nap meghalhatunk. Lehetetlen leírni, hogy milyen halhatatlannak lenni, szinte már elpusztíthatatlannak. Van aki egész életén át sem tanulja meg, hogy mi az élet, és van, aki egy óra alatt képes szát életet is leélni. Én az utóbbi verzióhoz tartozom. Nem tudom elképzelni, hogy mi történhet akkor, ha valaki meghal, pedig mások halálából táplálkozom, de ha én meghalnék nem tudom mi történne. Mivel mások halálából táplálkozom, a halálommal akár ezernyi ember is visszatérhetne az élok közé. Sokak szerint a szerelem által tovább élhetünk, talán ez az én halhatatlanságom egyik kulcsa, hogy szinte egész életemben szerelmes voltam valakibe. Még egész pici koromban is akadt itt-ott néhány fiú, aki az én szívem akarta megszerezni. És itt van Killian. Ez egy hosszú és bonyolult történet, de senki sem tudta, hogy miért is öltem meg valójában. Ha találkozom vele, egyszer mindenképp elmondom neki, hogy miért tettem ezt, mert magamtól csak úgy nem tettem volna meg. Szóval, most csak így megsúgom, hogy mi volt a nagy helyzet. Miután megölte a kapitányt Killian, pár hét elteltével megszállt engem a szelleme, nem tudom, hogyan de megtette és meg is ölte Killiant, utána pedig úgy eltunmt, mintha ott sem lett volna. Gondolom ha találkozom majd Killian-nel én leszek az az ember aki szívni fogja. Az erdoben sétálok, Grandview friss levegoját szívva. Egész szép sziget, nagyon tetszik. Lépteket hallok, de biztosan csak képzelodöm. Leülök hát egy fa alá, aztán várom, hogy történjen valami. Valaki ami feldobja majd az elkövetkezendo napjaimat, heteimet vagy akár éveimet is...

Reag szám.: 357 Jegyzet.: Kezdőkben pocsék vagyok, bocsi Sad

►▼▲

Vendég

» Erdő ♥
» ○ Ms. Emma Rosalie Swan ○
» Könyvtár ♥
» Killian & Lucifer - A Temető
» Clary és Chris szobája