-Azt hiszem igazad van! Nem kell semmire sem magyarázat! A lényeg, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk és ezt érezzük! Ugyanazt érezzük és ez elképesztő! Hogy ennyire egy rugóra járjon az agyunk és a szívünk is! - mosolygok és nagyon erősen magamhoz ölelem. -Igen, tudtommal dráma tanár vagyok!Mindent megtanítok neked, amit csak szeretnél! Amit csak tudok! - mondom kedvesen, majd eszembe jut egy ötlet Fáradt vagy eléggé gondolom! Vagyis látom is rajtad! Mi lenne, ha ma itt aludnál nálam?! Tisztességes leszek és alszom itt a kanapén, csak a Te érdekedben gondolom jó ötlet lenne! Én is fáradt vagyok, így nem szívesen ülnék volán mögé, félő, hogy félre mennék a kocsival, azt meg nem akarom, hogy a koleszig sétálj ilyenkor! Így egyszerűbb! Le tudsz zuhanyozni, adok alvóruhát és reggel beviszlek a suliba hamarabb, hogy át tudj öltözni az órák előtt! - nézek le rá és kérdőn nézek rá -Mint mondtam kint alszom a kanapén, ha úgy ítéled meg, hogy így tisztességes! - mosolygok és puszit nyomok a homlokára -Na mit mondasz? - nézek rá csillogó tekintettel és várom a válaszát.
A hozzászólást Derek Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 04, 2014 12:12 pm-kor.
Vendég Vendég
Tárgy: Derek & Paige Vas. Márc. 02, 2014 5:44 pm
" Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. "
Szorosan hozzábújok, ahogy átölel és egy puszit nyomok a vállára, majd elmosolyodva kezdek bele a mondandómba. - Ha most olyanok vagyunk, mint a nyugdíjasok, akkor meg kell mondjam neked, hogy nyugdíjasnak lenni a világon a legjobb dolog, mert ezáltal nyugodtan feküdhetnek melletted, nyugodtan szemlélhetem az arcod vonásait, megcsókolhatlak, megölelhetlek, megérinthetlek. - simogatom óvatosan végig a hátát. - Majd te megtanítasz engem mindenre, amit a színházhoz tudnom kell, hiszen elvégre drámatanár vagy nem? - mosolyodom el, ahogy ránézek, majd végig hallgatom, ahogy az érzéseiről beszél és picit arrébb húzódom, hogy a szemébe nézve tudjak neki válaszolni. - Nem tudom, hogyan lehetséges, ez az egész, csak azt tudom, hogy lehetséges, mert érzem, minden egyes alakalommal egyre erősebben érzem ezt a vibráló érzést. Olyan mintha folyamatosan lázas lennék és a gyógyszerem a betegségemre csak még lázasabbá tenne. És ha csak álom volna, akkor azt hiszem soha nem szeretnék felébredni, mert ha felébrednék és nem lennél ott, azonnal eltűnne minden, amit eddig szépnek gondoltam. Talán még bele is halnék a hiányodba. - mosolyodom el egy picit. - Sokáig kerestem a válaszokat ezekre a kérdésekre, próbáltam megválaszolni őket, de végül mindig ugyanoda lyukadtam ki. Kell erre magyarázat? Meg kell magyarázni az érzést? Nem hiszem, elég csak érezni és tudni, hogy van, élvezni azt a sok csodát, amit ezáltal kaphatunk. El sem tudom tudok képzelni annál jobb időtöltést, mint hogy veled legyek, akár csak ha itt fekszünk, akár csak bármi más, amit együtt csinálhatunk. Ha csak láthatlak, akkor már boldoggá teszel vele, mert már a puszta léted csordultig tölti a szívemet. Szeretem, amikor rám nézel és látom visszatükröződni magam a világos színű szemeidben, amelynek tulajdonképpen annyira különleges színe van, hogy nem is lehet meghatározni. Szeretem a mosolyod, mert furcsa ereje van, engem is mosolygásra, boldogságra késztet. Szeretem az érintésed, a közelséged, mert ugyan állandóan remegek tőle, mint a nyárfa levél, de annyira jó érzés, hogy ezt szavakkal ki sem lehet fejezni. Állandóan el akad tőled a lélegzetem, el pirulok és az sem ritka, hogy ha a szívem kihagy egy ütemet. Nem tudom ezekre a válaszokat, de azt hiszem nincs szükség rájuk. Én csak egyszerűen és tisztán szeretlek és nekem ennyi bőven elég. - nézek mélyen a szemébe, ahogy elé tárom legbelsőbb érzéseimet egy kedves vallomás formájában.
Magamhoz ölelem és továbbra is simogatom a hátát, majd mikor odahajol hozzám visszacsókolom -Ugye tudod, hogy én is bármit megtennék érted! Sosem éreztem ehhez hasonlót és annyira boldog vagyok, hogy azt nem tudom neked elmondani. Minden fáradtsággal együtt! Szeretlek Paige és az, hogy Te is szeretsz...ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna az élettől! - mosolygok és újra meg újra megcsókolom. Édes ajka összeolvad az enyémmel és végig fut az a kellemes bizsergés az egész testemen. Csókunkból árad a szenvedély, de mellette egy határozott érzés is felüti a fejét...a határtalan fáradtság, amit mind a ketten érzünk. -Olyanok vagyunk, mint két nyugdíjas! - nevetek fel erőtlenül -De nem adhatod fel a színházat semmi miatt sem! Még miattam sem! az az életed és bár most már én is a része vagyok, ami nagyon jó érzés és jó kimondani is, akkor sem hagyom, hogy bármi vagy bárki eltántorítson ettől. Profi leszel és én büszke leszek rád! - mosolygok rá -Te vagy az életem Paige! Ezt most már jobban tudom, mint bármi mást. Minden eltörpül, ha veled vagyok és éppen azért, mert ennyire fontossá váltál a számomra, nem engedem, hogy célt tévessz! Támogatni foglak és ha tudok, segítek is! - mondom határozottan és szorosan a karomba zárom -Szerinted hogy lehet ilyen hevesen és gyorsan beleszeretni valakibe? Olyan hihetetlen ez az egész számomra! Hogy itt vagy mellettem, azt mondod, hogy szeretsz s én nemes egyszerűséggel tudom, hogy ez igaz. Hogy lehet valakinek ilyen lángoló érzése egy másik ember iránt? Létezik ilyen a földön? Vagy csak álmodom? - hunyom be a szemem és magam elé képzelem az első találkozásunkat. Mintha csak egy film képkockái lennének...mint egy montázs, úgy forog le a szemem előtt. Újra átjár az az érzés, amit akkor éreztem, bár igazából folyamatosan bennem van az az érzés. Az a vibráló, mindent elöntő tűz. Csak nézem gyönyörű arcának vonásait és a tiszta szerelmet látom rajta.
A hozzászólást Derek Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 04, 2014 12:12 pm-kor.
Vendég Vendég
Tárgy: Derek & Paige Vas. Márc. 02, 2014 4:20 pm
" Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. "
Elmosolyodom, ahogy elfekszem mellette és óvatosan helyezem a kezem a mellkasára pontosan a szíve fölé. Szeretem érezni a szívdobbanásait, ennél szebb játékot el sem tudnék képzelni. - Szeretném, ha jól lennél és értem azt, hogy a szervezet átáll, mert át kell állnia, de ez ettől még nem lesz normális dolog és innentől kezdve csak azt tudom mondani, hogy igen, szeretném, hogyha újra beszélnél vele és megmondanád, hogy szeretnél egy kis pihenőt is beiktatni a napjaidba, mert tetszik vagy sem te oda nem rabszolgaságba jársz, hanem dolgozni. És úgy gondolom, hogy ennek úgy kellene lennie, hogy azért menj be, mert szereted ezt csinálni, mert jó érzéssel tölt el és boldoggá tesz. De ha minden egyes nap gürcölnöd kell, akkor ez így nem fog menni és nem szeretném ha ezt csinálnád, még miattam sem! - simogatom meg az arcát. - És nem érdekel az iskola, te érdekelsz Derek. - mondom ki a lehető legőszintébben. - Talán mindent hátrahagytam a színházért és igen imádom a színészetet és szeretem is csinálni és amíg nem találkoztam veled, addig nem is hittem, hogy jöhet bármi is, ami fontosabb lehet, de te az vagy, sokkal fontosabb. Úgyhogy ha megkérdezik tőlem mi a fontosabb, mi az amire szükségem van és mi az ami nélkül az életem nem teljes, akkor gondolkodás nélkül meg tudom rá adni a választ. Érted semmi sem kár, Derek. - simogatom meg ezúttal óvatosan a kezét, majd végül egészen közel odabújok hozzá és átölelem. - Szeretlek és csak ez a fontos. - suttogom a fülébe, remélem világossá tudom tenni számára, hogy mit miért mondtam, hogy érezze, hogy valóban ő a legfontosabb és rajta kívül nem létezik más, még az is lehet, hogy ez egy igazi modern kori Rómeó és Júlia történet. - Egyébként meg nem kell megborotválkoznod, igazán impozáns és férfias vagy még így is. Nekem legalábbis tetszik. - teszem a kezem ismét az arcára, majd mosolyogva hajolok az ajkaihoz, hogy újra megcsókolhassam.
Átkarolom, ahogy odabújik hozzám és mosolyogva simogatom meg a hátát -Megpróbálok vele megint beszélni rendben? Úgy megnyugszik a lelked? - nézek le rá, majd amikor megsimogat elmosolyodom -Tudom! ideje lenne megborotválkoznom! - fogom meg borostás arcomat. Tényleg rám férne már egy kis nyiratkozás, de kinek van ideje ilyenekre. - Na de mesélj Te is! Milyen a munka? Tetszik azért? Bár látom, hogy eléggé lefáraszt! - nézek rá kissé aggódó tekintettem és szorosabban ölelem. Olyan jó itt heverni a kanapén Vele együtt, csak nézni ki a fejünkből összeölelkezve. Erre annyira van szükségem, mint egy embernek 3 napi gyaloglás után egy korty vízre. -Hidd el itt van az mr. LA. is, aki pörög ahogy kell, csak most egy kissé elfoglalt! De itt van ő is! Mosolyogni még tud! - mosolygok rá szélesen majd egy puszit nyomok a fejére -De tényleg bírom én ezt! Erősebb vagyok, mint hinnéd! Valóban fáradt vagyok, de majd elmúlik! A szervezet átáll egy idő után és megszokja, de ha így akarod, akkor megpróbálok hatni rá még egyszer! De tényleg nem fogom hagyni, hogy ott hagyd az iskolát! Iszonyatosan tehetséges vagy és egy kis fejlesztéssel a legjobb lehetsz Paige! Én hiszek benned! - fordítom magam felé és mélyen nézek a szemébe, úgy, hogy minden meggyőződésem tükröződjön egyetlen nézésemben. -Mondtam már, hogy mennyire hiányzott, hogy ezekkel a gyönyörű szemekkel nézz rám? Hogy érezzem ezt? - emelem a kezét a szívemhez, hogy érezze, hogyan kalapál. Minden fáradtság ellenére, a szívem gőzerővel csapkod még most is, ha a közelemben van.
A hozzászólást Derek Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 04, 2014 12:09 pm-kor.
Vendég Vendég
Tárgy: Derek & Paige Vas. Márc. 02, 2014 3:14 pm
" Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. "
Miután elém teszi az ételt először csak turkálni kezdem mivel éppen arra koncentrálok, amit ő mond és tudom, hogy igaza van, de ez akkor sem helyes így. Reggeltől késő estig dolgozni megállás nélkül, egy szabad óra nélkül, ez túlságosan leterhelő a szervezetnek, nem, ezt akkor sem lehet. Végül magam elé veszem a tányért és enni kezdek belőle, ami azért annak ellenére, hogy a gyomrom az utóbbi napokban ökölnyi nagyságúra zsugorodott össze, mégis jól esik. Továbbra is hallgatom, majd amikor arra kér, hogy ígérjem meg, hogy nem beszélek az igazgatóval, akkor csak mélyet sóhajtok. - De Derek ez akkor sem normális, hogy reggeltől késő estig dolgoznod kell, mert ez leterhelő, lehet, hogy az igazgató ezt semmiségnek tekinti, hiszen nem ő csinálja, de ez akkor sem járja. - mutogatok a villával a kezemben, majd végül pár falat után befejezem az evést és a tányérra helyezem a villámat, nem tudok többet enni, egyszerűen képtelen vagyok rá. - Megígérem, hogy nem beszélek vele, de akkor ezt ne folytassa így tovább, magyarázd el neki, hogy ez túl fárasztó neked. - kucorodom mellé ismételten. - És meg sem akarom azt hallani, hogy hogy de igen, bírod, mert látom rajtad, hogy hulla fáradt vagy és ne haragudj ha nem szeretnélek így látni. Tudod jobban kedvelem a mindig mosolygós, életvidám, pörgős Mr. LA.-t. - nézek rá, a szememben keveredik a határozottság, az aggodalom és szerelem egyvelege. Csak bámulok rá, nézem az apró mozdulatait, talán hagynom kellene pihenni, szörnyen fáradt lehet és bizonyára legszívesebben most aludna. Legfeljebb majd nézem, ahogy alszik, nekem már az is elég, csak magam mellett tudjam. - Pihenned kell Derek. - szólalok meg ismét kedvesen és törődően, ahogy óvatosan megsimogatom, utána pedig egy puszit nyomok a szúrós és borostás arcára.
Hallgatom ahogy mondja a magáét, majd figyelem ahogy feláll és meginog, rögtön utána kapok - Te senkivel nem beszélsz most, sem később. Először is eszel valamit, aztán alszol egy nagyot! - állok fel és a konyhába sietve melegítek neki egy kis maradék spagettit, ami tegnapról maradt, majd a meleg étellel térek vissza és odaadom neki -Tessék ezt edd meg! Miattam meg légyszíves ne aggódj, oké? Nem fogod otthagyni az iskolát, ahogyan én sem! össze tudom egyeztetni a dolgaimat, csak hozzá kell szoknia a szervezetemnek, hogy kicsit többet fog dolgozni és kész! - mosolygok biztatóan -Fáradtnak fáradt vagyok, de nem vagyok szomorú. Legalább több fizetést kapok, könnyebben kijövök a hónapban! Neked viszont tanulnod kell! Erről nem nyitok vitát! - mondom teljesen higgadtan továbbra is -És nem akarom azt hallani, hogy magadat hibáztatod! Ebben ketten vagyunk, Mindketten akarjuk ezt a kapcsolatot és ehhez szükséges néhány dolgot megtennünk. Nem vártam, hogy az igazgató mosolyogva biccent erre a helyzetre. Megteheti, hogy kikötéseket tesz. És ha ez az ára annak, hogy Veled lehessek, akkor megteszem! Mert szeretlek Paige! - simítom meg a hátát kedvesen, miközben eszik -Egy kis plusz munkába még senki sem halt bele, és érted hajlandó vagyok gürcölni is! - mosolygok és arcomról őszinteség sugárzik, hiszen amit mondok, az úgy is van. Bármit megtennék Paige-ért, ez nem is kérdés és nem áldozhatom be az ő tanulmányait, fejlődését a saját önző érzéseimért. -Ígérd meg nekem, hogy nem keresed fel az igazgatót! Lehet, hogy megenyhül majd, ha látja, hogy teljesen jól össze tudjuk egyeztetni a kapcsolatunkat az iskolai ügyekkel! Nem akarom, hogy azzal, hogy felkeresed, esetleg a tanulmányaidat veszélybe sodord, oké? Megígéred nekem? - nézek mélyen a szemébe, amikor rám néz bánatos szemeivel -Úgy látom éhes voltál! Beszélni fogok Adammel, hogy egy kicsit vegyen visszább! - mosolygok és hátradőlve figyelem, ahogy jóízűen falatozik tovább.
A hozzászólást Derek Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 04, 2014 12:07 pm-kor.
" Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. "
Döbbenten hallgatom, ahogy elmeséli, hogy miket kellett átélnie az igazgatóval és élesen hasít a felismerés az elmémbe, hogy mindez miattam van, miattam kell annyit dolgoznia, hogy teljesen elfárad, hogy nincs egy szabad perce sem és ezt nem szeretném. Látom rajta, hogy bántja a dolog, ezért én is elszomorodom, én ezt nem akarom. - Hogy tehetett ilyet? Mégis mit képzel magáról? - mondom kissé haragosan, mégis inkább csalódottan, mert reméltem, hogy azért mégis valamennyire megértő lesz e tekintetben az igazgató úr, de úgy tűnik tévedtem vele kapcsolatban, pedig kedves embernek gondoltam, de akkor most már értem, hogy miért történt. - Még, hogy azzal fenyegetett, hogy elbocsájt? És várhatja el tőled, hogy ennyi dolgozz? Látta ő már, hogy te mennyire elfáradtál? Bele gondolt abba, hogy mi mindentől foszt meg ezzel téged? És most nem csak rólam van szó, hanem sok minden másról is. Ebbe nem kellett volna belemenned Derek. Ez az egész miattam van. - sóhajtok fel keservesen, ahogy bele gondolok. Talán itt kellene hagynom az iskolát, akkor neki sem lenne ebből kellemetlensége, ő taníthatna tovább normálisan, én pedig, hát megkérném Adam-et, hogy had dolgozzak nála továbbra is. Persze ez felvethet olyan problémákat, hogy hol laknék akkor, de ez nem is lényeges, mert Derek ennél fontosabb. Régen mindig azt mondtam, hogy a színház az életem, hogy az az álmom, hogy fontosabb mindennél. Szembe mentem érte vele bárkivel, hogy véghez vigyem, de ahogy most itt fekszem a karjai közt és hallgatom a szívdobbanásait, rá kell jönnöm, hogy ezt nem cserélném el semmiért sem. Hogy Derek az, akire igazán szükségem van. - Majd én beszélek vele, nem akarom, hogy ennyit dolgozz, hogy ennyire fáradt és szomorú legyél. Ez így nem mehet tovább Derek! - pattantok fel a kanapéról, hogy meggyőzhessem határozottságomról, de a hirtelen mozdulat, a napok óta tartó fáradtság, a kialvatlanság és az, hogy ma még egy falatot nem ettem, hirtelen szédülést vált ki belőlem. Érzem, hogy a világ állandóan forog, majd minden elsötétül egy pillanatra, így úgy zuhanok vissza a kanapéra, ahogy veszek egy mély levegőt, hogy rendezzem a kialakult ájulás közeli állapotomat. - Sajnálom. - nézek rá tehetetlenül, mikor kinyitom a szemeimet. - Mindjárt elmúlik. - győzködöm ezzel együtt saját magamat is, ahogy megpróbálok felülni a kanapén. - Beszélek vele, majd én ott hagyom az iskolát és elmegyek dolgozni, ilyen áron nem akarok maradni. És nem akarom, hogy ez legyen veled, hogy ezt el kelljen tűrnöd. - nyújtom ki a kezem, hogy megfogjam az övét és megszorítsam, ezzel egyértelművé téve számára, hogy komolyan gondoltam a dolgot.
A haját simogatom, ahogy odakucorodik mellém és hallgatom miket mondd. El ne felejtsem, hogy beszéljek Adam-mel, hogy ne hajszolja túl. Majd felhozz a a témát, ami minden fáradtságom okozója, amin napok óta fáradozom és gondolkodom. -Igen, beszéltem vele, de jobb, hogy egyedül. Nehéz harc volt, de sikerült kompromisszumot kötnöm vele. Az első reakciója az volt, hogy valamelyikünket elbocsájt, mert ez így nem járja. Megmondtam, hogy ha erre kerül a sor, akkor természetesen én hagyom el az iskolát. Erre gondolkodóba esett és kicsit megfenyegetett, hogy azzal a saját karrieremet dönteném romokba.....Erre próbáltam valami féle alkut kötni.... - mesélem neki a történteket -Erre ő a szakításra próbált meg rábeszélni, miszerint mindig van egy diáklány, aki beleszeret a tanárába és hogy ez csak múló szeszély meg hasonlók. Erre megmondtam neki, hogy itt nem csak arról van szó, hogy a diáklány beleszeret a tanárába, hanem hogy a tanár is irdatlanul belezúg a lányba és mindketten tudják, hogy ez nem mulandó dolog. természetesen hebegett-habogott, de belátta, hogy ezzel sem fog sokra menni, így arra gondolt, hogy megnehezíti a dolgunkat. Plusz munkát adott. Reggeltől délutánig az iskolában tanítok, nincs szabad órám egy darab sem, aztán délutántól át kellett vennem az estiseket, akik az esti suliba járnak, így este 10-re vagy még későbbre esem csak haza. Igazából vagy ez, vagy elbocsát mindenféleképpen. - mondom rezzenéstelen hangon, de belül annyira fáj, hogy a többit is el kell mondanom. -Mindezek mellett eltiltott tőled. Vagyis nem taníthatlak. 3 osztály van, ebből egyet odaadtak valami helyettesnek, akit úgy halásztak valahonnan. - mondom halkan és kisebb szomorúság lengi be a hangomat. Kicsit megszorítom a kezét. - Úgyhogy elkezdtem az esti iskolát és ezért nézek ki úgy mint valami menekült, a lakás azért néz ki úgy, mintha bomba robbant volna és ezért nem volt időm keresni. - nézek le rá, mert végül rám szegezte a tekintetét és aggodalom, sajnálat tükröződik a szemében -De ne aggódj! Majd összeegyeztetjük a dolgokat, beszélek Adammel is, hogy ne hajtson túl és megpróbálom magamat is egy kicsit összeszedni! Jól leszek, csak hozzá kell szoktatnom magam! - mosolygok fáradtan és próbálok meggyőző lenni.
A hozzászólást Derek Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 04, 2014 12:06 pm-kor.
" Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. "
Amikor megcsókol jól eső forróság jár át ismét, ahogy minden egyes alkalommal mikor ezt tette, hevességemmel már szinte tőle veszem el a levegőt, de nem bírom abbahagyni, szükségem van erre, szükségem van rá, a közelségére és hogy érezhessem őt. Újra szorosan átölelem, ahogy hallgatom a szavait, majd amikor lehúz a kanapéra, a fáradtságtól, szinte úgy zuhanok a karjai közé. - Először is semmi baj, megértem, hogy nagyon sok dolgod volt, sejtettem is. Igazából én is kereshettelek volna, de... jaj nincs de.. ez csak kifogás volna. Suli után szaladok dolgozni, későn érek haza és akkor szoktam tanulni, aztán reggel korán kelek és kezdődik előröl, hétvégente pedig reggeltől dolgozom. Azt hiszem a pihenést, mint fogalmat, nem mostanában fogom tudni értékelni. - mosolyodom el, ahogy végig gondolom, hogy hozzám képest jelen pillanatban a zombik is kispályások lennének. Látom, hogy ő sem valami kipihent, egészen leharcolt és fáradt. - De majd elmúlik. Te jól vagy? Fáradtnak tűnsz. - teszem a kezem az arcára óvatosan, ahogy végig simítok rajta, majd közelebb mászok hozzá, lerúgom a cipőmet és összekucorodva, a fejem a mellkasára hajtom, majd megfogom a kezét. - Láttalak valamelyik nap a suliban az igazgatóval, mond csak beszéltél vele? Aggasztott, hogy ha igen, nem lehetettem ott, úgy értem talán kettőnknek kellett volna elé állnunk és nem neked egyedül. Utólag bele gondolva jutott már csak eszembe, meg is akartalak keresni az iskolában, de már nem is emlékszem, hogy aztán miért nem sikerült. De a munka végül is jól megy, fáradt vagyok mindennap, de az a lényeg, hogy van és, hogy ebből ki tudom fizetni a tanulmányaimat, végül is ez a lényeg nem? - nézek fel rá mosolyogva. Olyan jó érzés itt lenni mellette, a saját lakásában, igazán hozzá tudnék ehhez szokni. - De most te jössz, veled mi történt az elmúlt pár napban, amíg nem láttalak? - kérdezem, ahogy végig a szemébe nézek és várom a válaszát.
Boldogan ölelem magamhoz. ahogy kimondja, hogy hiányoztam neki...elönt valami határtalan boldogság. A fejére hajtom a fejem és puszit nyomok a feje búbjára, majd lecsukott szemmel ölelem át szorosan a derekát -Te is hiányoztál! Nagyon, nagyon hiányoztál! - mondom halkan és úgy érzem, hogy el sem akarom engedni.Hosszú percekig állunk, így majd, mikor érzem, hogy nem bírom tovább, hogy ne érezzem édes ajkának érintését, egyszerűen eltolom egy kicsit, hogy ránézhessek, majd szenvedélyesen megcsókolom. Csókunk után újra megölelem és mosolyogva intézem hozzá szavaimat -Nagyon örülök neked Paige! Sajnálom, h ogy nem volt időm bemenni hozzád, meg nem tudtunk találkozni, de annyira sok lett a dolog, hogy egyszerűen nem bírtam szusszal. Megőrjített a tudat, hogy nem látlak, de egyszerűen nem tudtam hogy megoldani! Pedig annyiszor akartam már lemenni, vagy legalább felhívni, de egy perc szabadidőm sem volt. Annyira sajnálom! biztos elhanyagolva érezted magad vagy ilyesmi, pedig én..én nem ilyen vagyok, csak most nagyon összejöttek a dolgok! - mondom bocsánatkérően -Gyere, ülj le és mesélj! Hogy megy a munka? És a suli? És úgy általában minden? - húzom le a kanapéra és csillogó szemekkel nézek rá érdeklődve.
A hozzászólást Derek Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 04, 2014 12:03 pm-kor.
Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket.
Pár pillanatig csak várok, a csengő hangja még csak most halkul el a fülemben, ahogy egy pillanatra lehunyom a szemem és mélyet szippantok a friss levegőből. A hűvös szellő játszadozik körülöttem és hiába van rajtam kabát, még így is futkos rajtam a borzongás, így tiszta lúdbőrös leszek, lassan már remegni is kezdek tőle. Remélem, hogy Derek itthon van és nem pont akkor jöttem, amikor nem tartózkodik itt, mert egyrészt akkor fölöslegesen tettem kerülőt, mert az iskola a másik irányban van, másrészt pedig és ez a fontosabb, már nagyon hiányzik. El sem bírtam eddig képzelni, hogy valakinek a jelenléte ennyire fontos legyen, akárcsak az életem függene tőle, és a hiánya ilyen pusztító fizikai fájdalmat okozzon. Olyan mintha minden egyes alkalommal facsarnának egyet a szívemen. Talán Adam is észrevette, mert ma többször is megkérdezte, hogy miért is lógatom az orromat, valamit gyorsan hozzáfűzte, ha így folytatom tovább meg fog nőni és a földig fog érni. Talán ezért is engedett ma el előbb és nyomta a kezembe minden szó nélkül Derek címét, mert ő is tudta, hogy most már égetően szükségem van rá, arra, hogy lássam, hogy halljam a hangját, hogy érezzem az érintését és hogy magamba szippantsam markáns illatát. A gondolataimból végre lépések zaja zökkent ki, de még mindig meg sem mozdulok, egyszerűen annyira fáradt vagyok, hogy még egy helyben csak állni is jól esik. Kinyitom a szemeimet, ahogy az ajtó kinyitódik és végre meghallom a karakteres hangját és láthatom őt magát. Felé fordítom a fejem és bár mindenhez őrülten fáradt vagyok, széles mosoly kúszik az arcomra. - Szia Derek. - ragyognak fel a szemeim, valahogy amikor őt látom mindig ez történik, erre csak ő képes. Megragadja a kezem és behúzva a lakásba mozdít ki a már felvett pozíciómból és ezúttal nem a széltől ráz ki a hideg, hanem az ő vibráló érintésétől. - Remélem nem zavarlak, én csak... bizonyára furcsállod, hogy mit keresek itt, igazából Adam adta meg a címedet és muszáj volt átjönnöm. Tudom késő is van, bizonyára már te is pihennél, de... - dobom le a táskámat a földre, majd elé lépek, és kiveszem a kezéből a kanapéhoz tartozó párnát, amit éppen pakolgat és minden szó nélkül a nyakába borulva ölelem meg. - De nagyon hiányoztál. - motyogom alig halhatóan, ahogy átkarolom és az arcom a mellkasán pihentetem meg.
Nehéz beszélgetésen vagyok túl már egy pár napja. El kellett mennem az igazgatóhoz, megbeszélni a dolgokat, hiszen nagy változás van most az életemben. Persze nagy harc volt az igazgatóval, nem tagadom, hiszen nem mindennapos ez egy iskolában. Sok mindent a fejemhez vágott..."Maga nem való tanárnak, ez nem profihoz méltó hozzáállás és mit képzel magáról, hogy egy diákkal?!?!" Többnyire ordibált, de nem, szóltam érte, hiszen valahol igaza volt, csak kínos volt, hogy mindezt a folyosón a diákjaim előtt tette. Most már mindegy. Egy dolog bánt még...napok óta nem tudtam találkozni Paige-dzsel, pedig el kell neki mondanom, hogy mit tudtam intézni, meg persze érdekel, hogy hogy megy a sora Adam-nél. Kissé féltettem, mivel Adam-et nehéz néha elviselni...megvannak a heppjei, de tudom, hogy Paige talpraesett, nem lehet semmi probléma. Hívni sem volt időm egyiküket sem, hiszen meglett az ára annak, hogy ne legyen probléma a kapcsolatunkból. Nagyjából ilyenkor esem haza hulla fáradtan...semmi energiám nincsen ilyenkor, pedig annyira szeretném látni. Hiányzik már, de nagyon. A gondolataimba merülve ücsörgök, Deana sincs itthon, mikor is csöngetnek. Gondolom Dea hagyta itthon a kulcsát, bár már napok óta nem találkoztam vele sem. Pedig beszélnem kell vele. Nehézkesen feltápászkodom és az ajtóhoz vonszolom magam. Akár Dea, akár valaki más...az ábrázatomtól az életkedve is elmegy...napok óta nem borotválkoztam, úgy nézek ki mint valami menekült...és kissé háborús övezetnek fest a lakás is, hiszen időm sincs takarítani, na mindegy. Kinyitom az ajtót, de először nem látok senkit ott állni....fura...kicsit kihajolok és akkor meglátom a falnak támaszkodva. Iszonyatosan fáradtnak tűnik és eléggé sápadt is az arca. A szememben megcsillan valami, most, hogy újra láthatom...a lepkék ismételten tombolásba kezdenek. Fáradtan elmosolyodom -Szia szépség! Nincs kedved beljebb jönni? - fogom meg a kezét és lassan beljebb húzom a lakásba és becsukom az ajtót -Ne haragudj a kuplerájért! Mindjárt odébb pakolok mindent és leülhetsz! - kezdek el pakolászni, majd csinálok egy kis helyet, ahova leülhet és felé fordulok -Hogy vagy? - kérdezem, de olyan idiótán hangzik a kérdésem. Hogy lehet? Hulla fáradtan, hiszen sulizik aztán dolgozik, talán ideges, mert semmit sem tud semmiről és még ki tudja. Csak nézek rá és próbálom magamba szippantani azt a látványt, ami elém tárul. Itt áll a lakásomban...eljött hozzám.
A hozzászólást Derek Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 04, 2014 12:02 pm-kor.
" Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. "
Egyedül sétálgatok a sötét és kietlen utcán, lassan haladva a kitűzött cél felé, amelynek irányadó segítő eszköze egy apró, fehér cetli a kezeim között. Kicsit fázok, mert a rövid ruhám nem teszi lehetővé ennek ellenkezőjét, még akkor sem a kabátom picit hosszabbra nyúlik, de nem tehetek róla, ha Adam szerint ez az előnyös, hát ez az előnyös. Hogy őt idézzem: " Rövid szoknya, mély benyomás! " Nem mintha mutogatni szeretne vagy ilyesmi, de véleménye szerint a hatásvadászat nagyon is fontos a vendéglátásban és ha már egyszer meg van a lehetőségünk arra, hogy valamivel többet nyújtsunk, mint mások, akkor miért is ne tennénk meg. Adam egyébként furcsa figura, de nagyon kedves és láthatóan szeret oda figyelni másokra, néha már túlzottan is. Most például azzal a célzattal engedett el előbb, hogy szintén őt idézzem: " Gyanús nekem, hogy Derek napok óta nincs sehol, menj és nézd meg nem halt-e még meg. " Persze nyilván ez kissé nyersen hangzott az ő szájából, de azért értem, hogy aggódik érte. Való igaz én is csak egyszer láttam az elmúlt napokban, amikor az iskolában a tanári előtt beszélgetett az igazgató úrral. Szerettem volna oda menni hozzá, de aztán végül is jobbnak láttam nem megzavarni semmiben, mivel úgy véltem majd megint összefutunk, de aztán sajnos nem így alakult, mert suli után mindig jönnöm kellett dolgozni és hiába vártam, hogy esetleg megjelenik, még sem jött egyszer sem. De nem hibáztatom, bizonyára nagyon sok dolga volt, hiszen ő mégis csak tanár, nem várhatom el, hogy úgy ugráljon, ahogy én tapsolok. Talán majd most egy kicsit meglephetem, bár ahogy így végignézek magamon, eléggé szörnyen festek. Keveset alszom, hiszen a munkából későn érek vissza, míg az iskola miatt korán kell kelnem és ha még tanulni való is akad, akkor azt csak éjjel tudom pótolni, mert a munka alatt nagy a hajtás, mi tagadás, szerencsére Adam bárja jól fut. Ma sem volt ez másképp, még arra sem volt időm, hogy egyek, szörnyen sápadtan festhetek így kialvatlanul, azt hiszem Derek inkább megijedni fog és nem örülni. Már ha persze odatalálok, mivel én még mindig képes vagyok eltévedni, holott világosan le van írva a cím. Ahogy megérkezem, óvatosan közelítek, mert az orromig sem látok a sötétben, még majdnem el is esek, amikor egy pillanatra elszédülök. Na igen, talán ezt okozza a fáradtság, remélem képzelődni nem fogok azért. Mikor végre az ajtóhoz érek, óvatosan nyomom le a csengőt pár pillanatig rajta tartva az ujjaim, majd eleresztem és a hátam a falnak szorítva támaszkodom meg. El kerülném, hogy ha ajtót nyit, akkor úgy ájuljak a kezei közé, bár meg kell hagyni eléggé drámai lenne.
Rámosolygok és puszit adok a homlokára - Megoldjuk valahogy! Most viszont el kéne ugranom. Egy két iskolai ügyet elintézek. ha megvársz később segítek kipakolni. - mosolygok rá és az ajtóhoz lépek -Majd elfelejtettem...Itt van a lakás kulcsa. Hogy bármikor jöhess-mehess! - kutatok a zsebemben és odaadom neki, majd egy gyors csókot adok neki -Vigyázz magadra addig is! És ne aggódj! Minden rendben lesz! - mosolygok rá. Felkapom a kabátom a motorkulcsot és kimegyek a lakásból.
- Nem fogsz bajba sodorni. Ettől ne félj!- mosolygok bíztatóan- Rendben. Nekem megfelel-nevetek-Akkor... Most...Mit csináljunk?-kérdezem miközben becsukom a szekrény ajtaját. Közbe egyre kattog az agyam. Csak remélni tudom hogy ez nem úgy fog végződni mint Arthurral. És hogy ez nem egy, két hetes kaland lesz
-De, de ,de! Én ezt szeretném, csak aggódom, hogy nehogy probléma legyen a suliban! Érted? Nem akarlak bajba sodorni. - nézek rá. Amikor újra és újra megcsókol, biztosabban érzem, hogy ez jó. Nekem jó és..és neki is jó. -Próbáljuk meg! Próbáljuk ki, hogy hogyan működik aztán meglátjuk jó? A suliban nem csinálunk semmit. Ez a kettőnk ügye, senkinek semmi köze hozzá, oké? Jó lesz így neked? -mosolygok rá és megsimítom az arcát. Nem tudom, hogy működni fog-e ez az egész, vagy csak egy hirtelen fellángolás. Azt hiszem kockáztatni kell az élet minden területén. Hát most én is így teszek.
Ahogy megcsókol megkönnyebbülök. Kellemes érzés szalad végig a gerincemen. Mosolyogva csillogó szemekkel nézek rá. Mikor elkezd mentegetőzni megrázom a fejem. - Hé! Ne kérj bocsánatot. Jól mondtad meg kellett tenned!-bólintok. Megfogom az arcát és most én csókolom meg őt. - Ne gondolkodj. Ez így a helyes. Ne az agyaddal gondolkodj-csókolom meg újra. Fel sem fogom mit csinálok. De ez így a jó. Így kell lennie. Mert ha nem, nem történt volna meg. Hirtelen megállok és ránézek. -De ha te...nem így gondolod-pirulok el- akkor bocsánat!- bele sem gondoltam milyen gondolatok járhatnak a fejébe.
Ahogy az arcomra teszi a kezét...megborzongok..olyan lágy az érintése. Meg akarom tenni...most itt és azonnal...de nem lehet...nem tehetek ilyet -Deana...nem is...nem is tudom mit mondjak! Én...én nem vagyok ilyen ember...mármint. Csak jár a pofám össze-vissza ahelyett, hogy cselekednék! - kezdek hadarni, majd óvatosan megcsókolom. Nem igaz, hogy megtettem...megcsókoltam....az egyik diákomat. Derek...neked totálisan és maximálisan, hivatalosan elment az a maradék józan eszed is....Az arcára teszem a kezem és tovább csókolom...egyszerűen nem tudok leállni....de erőt veszek magamon és hátrébb lépek -Ne haragudj! azt hiszem ezt nem lett volna szabad! Nem is tudom mi történt velem, én..én csak...meg kellett tennem! - dadogok zavaromban és csak óvatosan nézek rá
Halványan elmosolyodok. - A számból vetted ki a szavakat. Nem tudom miért és hogyan... De amióta találkoztunk... Olyan érzésem van hogy azt nem tudom elmondani. Magamnak se tudtam elhinni hogy pont feléd érzek így. Egy tanár vagy... Ez nem lenne helyes azt hiszem- nyelek egy nagyot. A gondolataim most egy nagy gombóccá gyúródtak össze- Miért mennék el? Köszönöm hogy őszinte voltál-simítom meg az arcát. Ahogy belenézek a szemébe lefagyok. Képtelen vagyok bármit is tenni. Szaporán veszem a levegőt és csakis arra tudok gondolni most mit fog tenni. Ez így nem helyes. Az agyam szerint nem. De én sose hallgatok arra. És csak remélni tudom hogy ő se fog.
Feléfordulok és halványan elmosolyodom -Én..én csak....félek. Félek, hogy olyat teszek, amit talán nem kellene...az agyam akarja is meg nem is és...Úristen miket beszélek, ne haragudj! - tör ki belőlem az őszinteség. Ezzel most elüldözöm? Nem akarom, hogy elmenjen! Jóérzés, hogy végre van társaságom megint. De ez így nem helyes, vagy igen? -Tudod...be kell, hogy valljam...nos...öhm....Te egy csodás nő vagy Deana. ezt már az első találkozásunkkor éreztem és láttam rajtad, de olyan gondolatok vanak a fejemben...nem lenne szabad ilyenekre gondolnom. Egy diákkal kapcsolatban nagyon nem helyes, de nem tudok uralkodni a gondolataimon. Ne haragudj! Nem akarlak elüldözni innen, nem szeretném, ha elmennél, de azt szeretném, ha ezzel tisztában lennél. Ha neked ez kellemetlen és így inkább mégsem költöznél ide, akkor mondd meg nyugodtan! - nézek a szemébe zavartan. Nem is tudom miért mondtam el ezt neki....
- Jó rendben. Csak meg kell szoknom még itt- mosolygok. Kíváncsian nézem mit csinál. Mikor összeér a kezünk kicsit elpirulok. Jó ötlet volt ide költözni? Nem lenne jó ha valami történne. Vagy de? Deana olyan hülye vagy, mondom magamnak. Majd ránézek- Minden oké?-fogom meg a vállát. Olyan furán viselkedik. Rám néz- Ha valami baj van nyugodtan mond. Együtt lakunk. Elvileg-mosolygok. Látom hogy valamin nagyon agyal. Ès én is. De sóhajtok egyet. El kell űznöm a rossz gondolataimat. Boldognak kéne lennem hogy egyáltalán lakok valahol.
Mosolyogva állok az útjába -Ne haragudj, csak még nem akarom senkinek sem megmutatni. Ha kész lesz, akkor majd elolvashatod! - mosolygok és utána megyek -Nem Deana! Étlen szomjan kell itt laknod, nem nyúlhatsz semmihez és levegőt is csak engedéllyel vehetsz! - nevetek hangosan és az ajtófélfának támaszkodom és nézem ahogy pakol -Ne érezd magad vendégnek, oké? Most már itt laksz a lakás fele a Tied. Nem kell engedélyt kérned, vagy bocsánatot, ha benyúlsz a hűtőbe. És mondtam hogy segítek pakolni! - nyúlok a táskája felé, ami fölött összeér a kezünk. Óvatosan ráemelem a tekintetemet. Csillog a szemem. Ahogy egymáshoz érünk szinte forr köztünk a levegő. Nem is értem..olyan gyorsan történik minden...mi van velem? Rámosolygok, majd elkapom a tekintetemet és a szekrényhez lépek, ahova beteszem a ruhákat. Egy darabig szöszmötölök a szekrénynél...nem tudom mit mondhatnék.
-Látnád az én régi szobámat. Az is engem tükrözött- sétálok körbe- Nagyon szép volt. És ez is jól néz ki.-mosolygok. Majd a papírhoz lépek amit annyira takargat-Az mi?- kérdezem és próbálok oda lépni de az utamba áll- Héj... Na jó ha nem akarod nem nézem meg- vonok vállat és az ajtó fele lépek-Akkor én kipakolok- mosolygok rá-És.. Utána... Ehetek valamit?- sose voltam valami bátor új környezetben. Belépek a szobámba és elkezdem pakolni a cuccaimat és közbe agyalok. Fura lesz itt. De biztos jó-Tényleg. Ma lesz próbám. Ha szeretnéd nézd meg. Úgyis mondtad hogy akarsz látni táncolni-mosolygok
Mosolyogva teszem odébb a kezemben lévő sporttáskát...Persze, hogy azt fogtam meg először..tipikus.kilépek a szobából és az enyém felé igyekszem -Itt van az én szobám - nyitom ki az ajtót, ahol kivételesen rend van. Ha már új ember jön ide, akkor nézzen is ki valahogyan a lakás. Engedem, hogy beljebb lépjen. A szoba telerakva modern cuccokkal, poszterekkel, az asztal tömve iskolai papírokkal, tankönyvekkel, egy hatalmas szekrény tele könyvekkel. Többnyire színdarabokat és drámákat tartalmaz. Az asztalon ott van egy éppen írás alatt álló mű...a sajátom. Mikor ráeszmélek gyorsan el is süllyesztem az egyik fiók mélyére. Nem érzem még késznek és addig nem is akarom megutatni senkinek. Az ablakból csodás kilátás nyílik a parkra. -Hát ez volna az én kis birodalmam. Semmi extra, csak engem tükröz! Művészet és motor. Az életem! - mosolygok kicsit zavartan. Még nem járt nő nemű lény a szobámban. Fura érzés, de jó is.
Üdvözöllek itt Grandview-ban, a szigeten ahol semmi sem az aminek látszik. Természetfeletti lények járják be a mi kis világunkat, kevesen törőde az ártatlanok életével. Gyilkosságok, szerelmek, fájdalmak és minden ami egy élettel jár. Kezdetben a természetfelettiek meghúzodtak egy igen régi iskolában, de mára már annyian vannak, hogy ez lehetetlen. Persze itt nem csak természetfelettiek léteznek. Van itt egy másik iskola is, az Art Center művészeti iskola, ahol sok diák megcsillogtathatja a tehetségét. Természetesen nekik is megvan a maga problémájuk. Gyere csatlakozz hozzánk és érezd nagyon jól magad!
Kezdőlap
