Isaac és Mia szobája ♥

Vendég

Mia & Isaac

A fényem kezd halványulni, miközben beszél. Tisztán értem..vissza akr hozni ismét..de abba bele is halhat ezt nem engedhetem. A szemem végigpásztázza a szobát és megállapodik...a még most is dobogó szívemre. Odasétálok és csak nézem...hogy képes még mindig dobogni? Majd Miára nézek és vissza a szívemre. Megfogom a mellkasomat, de dobogást nem érzek...halott vagyok.Hogy lehetséges ez? Újra Mia irányába nézek és rámosolygok -Jó lesz nekem itt Mia, hidd el! végre...végre jó helyen vagyok. És most már..most már neked sem kell aggódnod miattam! Vigyázok a bátyádra és... - nem tudom befejezni a mondatomat, mert mindkét vállamat megfogja valaki....valakik. Mosolyogva néznek Miára. Annyira hasonlítanak rá...ők lennének a...Milan is ismét megjelenik és az asszony kezét megfogja. Le sem tagadhatnák. Ők Milan és Mia szülei. Még mindig mosolyogva néznek Miára, majd Rám. Befogadtak volna? Jó érzés, mintha...mintha újra lenne családom. ...és a szüleidre is vigyázni fogok Mia! És együtt vigyázunk majd Rád! - mosolygok rá, majd eszembe jut valami. - Egy dolgot szeretnék, ha megtennél nekem! Ne keveredj bajba! Veszélyes ez a sziget. És mindig támaszkodj Chris-re! - mondom teljes őszinteséggel. Azt hiszem, ha én már csak fentről láthatom az eseményeket, akkor Chris itt a Földön az, aki méltán vigyázhat Miára. - Szeretlek Kicsilány! Sose feledd! szeretlek! - tompul el a hangom a fényemmel együtt. Vége van. Már nem lát engem és nem is hall. A szülei még mindig mellettem állnak és Milan is rám néz. Itt az idő, hogy elengedjem őt. Milan csak biccent egyet, az édesanyja rám mosolyog kedvesen, az apukája meg...bíztatóan megszorítja a vállamat. Ők segíteni fognak nekem. Miára nézek még egyszer arany könnyeimen át. Nagyon fog hiányozni. De ennek így kellett lennie.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

A fülemben valami messzi távoli dallam csendül fel, mintha énekelne valaki, ezért lehunyom a szemem és az ajkaimmal a szavakat formálom, a számmal követem az szöveget, hiszen ismerem a dalt, majd egyik percről a másikra, mint egy kitörő vulkán, újra zokogni kezdek.
- Isaac... - motyogom magam elé, ahogy tehetetlenül markolok bele a romhalmazzá döntött szoba padlójába. - Visszahozlak, megígérem, hogy visszahozlak. - magyarázom, amikor hirtelen éles fájdalmat érzek a fejemben, szinte átsüvít az egész testemen, majd ismét megfeszülök, mint egy erős gitárhúr. - Édesanyám mind a pokolra jutunk. A lista, látni akarom a listát! - mondom teljesen oda nem illő módon, mintha az én szám mozogna, de még sem én beszélnék, mintha az én hangom csilingelne, de még sem az én szavaim lennének, mintha az én szívem dobbana, de ezek nem az érzéseim, ezek idegenek tőlem. Aztán hirtelen sötétség és csend, nyugalom, a tekintetem Isaac-re vetődik és megkapaszkodom a kezében. - Visszahozlak! - mondom határozottan, az őrület jeleit eddig is éreztem magamon, de most mintha teljesen átvette volna felettem a hatalmat, a fülemben egy apró csengő hangja édesen nyugtat meg, majd a tekintetem csillogása elveszik, a helyét valami sötétség veszi át, melynek legnagyobb tere az üresség. Látom őt, de még sem lehet valódi, meghalt, láttam meghalni. Az utolsó pillantása megjelenik a szememben, megemelem a kezem, hogy megérintsem, de az erőtlenül hullik vissza rám. - Megígérem, hogy visszahozlak. Újra játszhatsz majd velem. - nyugtató mosoly ül ki az arcomra, majd lehunyom a szemem és elképzelem, ahogy sikerül visszahoznom. - Én nem akartalak bántani, de elkéstem. Elrontottam, tudod, mindig elrontom. - tartom továbbra is lehunyva a szemem, a fülemben furcsa hangok motoszkálnak, két pecsétgyűrű egymáshoz súrlódása, egy fülbevaló tánca a széllel, egy lobogó kabát és néhány reccsenő faág, amelyek a lépések erejétől adják meg magukat.

Vendég

Mia & Isaac

-De hisz beszélek hozzád, hát nem hallod? - nézek rá szomorúan. Azt hittem sikerült, hogy utoljára szólhatok hozzá - Nem haragszom! Hogy is tudnék!? - térdelek le vele szemben, a fény még mindig körülvesz, ami jelzi, hogy látnia kell még. Amikor Milan nevét motyogja oldalra pillantok és meglátom őt én is. Csak mosolyog a kishúgára. Ennyi szeretetet kevés tekintetben láttam eddig életemben. Felém biccent és én szavak nélkül is tudom miért teszi. Miára pillantok ismét és megsimítom az arcát, majd egy dalt kezdek neki énekelni :Aki nekem is játszod az élet dallamát. Kinek süketen fordít hátat a fél világ. Amíg zenére mozdul itt minden a hangom, a léptem, a Föld, s amíg szerelmet táncolunk rá..bármit látsz s bárhogy fáj a hangszered össze ne törd! Akkor is játssz még, ha senki nem felel, játssz még! Ha senki se kéri, játssz még Ha senki sem érti, játssz még Ha senki sem érti, hogy minek is játszol még! Lehet szerelemisten vagy égre festett kép! Lehetsz maga a törvény vagy ember módra szép. Nekem zene vagy igaz, és megfoghatatlan, Ki a világba életet tölt és ha kevesen hallgatnak rá, bárhogy bánt, bárhogy fáj A hangszered össze ne törd! Akkor is játssz még Ha senki nem felel, játssz még Ha senki se kéri, játssz még Ha senki sem érzi, játssz még! - fejezem be mosolyogva, és ezúttalk arany cseppek hullanak a szememből...könnyek. Tekintetemet az övébe fúrom, akarom, hogy érezzen...Csak nézem őt..még nem vagyok kész arra, hogy elmenjek. -Sajnálom Mia! Én annyira sajnálom! Én..én nem ezt akartam..sosem akartam, hogy így legyen vége! - fogom meg az egyik kezét és csókot adok rá, majd az arcomra teszem -Hát nem érzed, hogy még itt vagyok? Nem akarlak elhagyni! Veled akarok lenni! De neked is akarnod kell! Érezz! - mondom teljesen kiborulva...a mosolyom már alig látható, felváltották az indulatok. Miért nem érez? Miért nem lát?

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Eltűnő dallamok játszanak egy égő zongorán a fejemben, az üres tekintetem előtt lefejezett kották hullanak szépen, katonás sorrendben, egymás után. A fekete fehér illúzió néha színessé változik, a szempilláim végén van az ecset. Minden könnycsepp szivárványt mutat, de ahogy kipottyan a szememből minden sakktábla szerű lesz. A falon egy diafilmet vetítenek, a lány sálját elfújja a szél, amely bele - bele kap a ruhámba és az én hajamba is. Felnevetek hiszen megemeli a kezemet, én pedig tovább éneklem a jól ismert dalt. Ahogy haladok a sorok között újra elfog a sírás, egyetlen pislantás nélkül halok bele újra és újra a szavakba.
- Megígérem. - mondom erőtlenül, mire az üres tekintetem fénnyel telik meg és mintha kisütnék a tudatom, tűzben ég el a hatalmas lángokra megrakott máglyán. Kinyújtom a kezem Isaac teste felé, és elmosolyodom. - Játszani akarok, Isaac, játszani akarok. - de hiába beszélek hozzá, nem válaszol, meg sem mozdul és még csak rám sem néz. - Megharagudtál ugye? - tekintek rá, ahogy ismét felszínre törnek a fájdalmas könnyek. - Ugye? - üvöltök torkom szakadtából, ahogy dühösen rácsapok a padlóra érzem a csontjaim roppanását. Elfordítom a fejemet, így már nem is akarok vele játszani, mert megsértődött. Miért nem érti meg, hogy én nem akartam a halálát. A pillantásom a szoba sarkában lévő pisztolyra vetődik, majd a plafonra, ahol ott tátong egy lyuk. A fegyver dörrenése üvöltve, süvítve tölti ki a szobát ismét, átérzem, amikor egyenesen a plafonra célzok és remegő kézzel elsütöm a pisztolyt. A fejemben a jelenet egymás után eljátszódik, ugyanazt látom, meghúzom a ravaszt és vége. Minden egyes átélt pillanattól összerezzenek, újra és újra. Összeszorítom a szemeim, majd mikor már nem hallom a bizonytalan hangokat, vadul csapodnak fel a szemhéjaim és Isaac testére nézek. - Megtaláltam, akarod, hogy visszaadjam neked? - kérdezem suttogva, nem akarom, hogy bárki meghallja, de még mindig nem szól hozzám. - Na, nem akartam, te is tudod, hogy nem akartam. Milan, mond meg neki, hogy nem akartam. - tolom a törött hógömböt Isaac-hez, majd kinyújtom a kezem és az övét ráteszem. - Neked adom, de akkor ne haragudj rám. - nézek könyörgően rá, de amikor továbbra sem történik semmi, akkor az arcomra kiül a szomorúság és csak sírni vagyok képes. - Én nem akartam, esküszöm, hogy nem akartam. - mondogatom zaklatott hangom, majd a hirtelen visszahúzott kezeimmel eltakarom az arcom, mert szégyellem magam. - Én nem akartam. - veszem el a kezeim, amikor megpillantom, hogy Isaac ott áll előttem, zavart tekintettel nézek rá, majd megrázom a fejem. - Legközelebb nem csinálok, ilyet csak játssz velem megint. Milan mond meg neki! - pillantok az ablak felé, látom kirajzolódni az ikertestvérem alakját. - Milan, mond meg neki! - üvöltök rá, de ő sem válaszol, csak bámul a nagy szemeivel. - Miért nem beszéltek velem? - kapkodom a könnyes arcom Isaac és Milan között, mire a testvérem nevetve áll fel az ablakpárkányra, majd kiugrik onnan. - Ne! - kapok utána tehetetlenül az egyik kezemmel a földön fekve. - Én nem akartam.. - teszem a kezem az arcomra és megdörzsölöm vele a szemeimet, majd újra elkezdek énekelni, egyre hangosabban és hangosabban. - Csak gyere vissza. - suttogom erőtlenül, ahogy ismét összehúzódzkodom. - Megvárlak, addig itt maradok, aludni. Addig csak alszok. - csukom le a szemeim, az utolsó homályos képem a törött hógömb és Isaac mozdulatlan teste.

Vendég

Mia & Isaac

Nézem, ahogy erőlködik...nem érez engem. Azt hittem sikerülhet, de mégsem...Érzem, hogy sírnom kell, de nem jön könny a szememből. Szellemként már sírni sem vagyok képes. Megemelem a kezét, mindebből ő csak azt érzi, hogy egy láthatatlan erő egy segítő kéz emeli fel. ráhelyezem a tenyerére a másik kezem. Fénylik ahogy hozzáérek és begyógyítom a sebét. Vajon ő is látja a fényt vagy csak nekem ilyen káprázatos. Ha mást nem ennyit még megtehetek érte. Majd egy kicsit megszorítom a begyógyult sebet és norvég szavakat hallatok - Alle Romera jeg gi deg akkurat nå! - és érzem, ahogy a gyógyító erő, amely születésem óta bennem rejlik...átáramlik az ő testébe. Ezt adom neki búcsúzóul. Tudom, hogy sosem fogja hallani a hangom, sosem fog már a szemembe nézni, de a tudat, hogy valamit adhattam neki, ami oly sokszor mentette meg az én életemet is....felemelő és megnyugtató. Így biztonságban lehet. Ahogy az erő áramlik egyre fokozódik a fény és mikor bennem kihuny látom csuklójának erezetén a kis fényt. Az én fényemet, ami mostmár őt élteti és védi tovább. - Vigyázz magadra Kicsilány! Én figyelni foglak! - suttogom a fülébe és apró csókot adok az arcára. Engem elönt a boldogság, hogy még egyszer hozzáérhettem, de ő...ő talán mit sem sejt az egészből. Nem tudja, hogy itt vagyok, hogy vigyázok rá. Magát fogja okolni mindenért. De az én halálom az én bűnöm. A Halál tévesen ítélkezett. Én kerestem őt legelőször. Még kisfiú voltam és ő eljött hozzám. Amikor féltem és egyedül voltam. És most eljött azért, amit megígértem neki. Az én lelkemen szárad. Az én vétkem. Utoljára megsimogatom a haját és felállok. Az ablakhoz lépve nézek ki a világra -Nem tudom, hogy csináljam. Még dolgom van. Még nem tudom elengedni Őt! Szüksége van Rám! - kiáltom és érzem, ahogy az az égi hang ismét hozzám szól: "Töredéknyi időt adhatunk csak, hogy újra láthasson.Használd ki és búcsúzz el Isaac!" és azzal a lendülettel Mia felé fordulok és egy nagy fényességben megjelenik előtte az alakom. Ha eddig nem is érezte a jelenlétemet, most tudja, hogy itt vagyok még. Rámosolygok. Olyan mosollyal, amit már rég nem látott az arcomon senki. Boldog mosoly. Mert én már tudom, hogy jó helyem lesz. csak mosolygok Miára és pár szót mondok neki - Szeretlek Kicsilány! És mindig itt leszek veled! Sose felejts el! - mosolygok és remélem marad annyi időm, hogy megvárhassam a válaszát.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Csak bámulom meredten a plafont, folynak a könnyeim képtelen vagyok visszatartani őket, mintha egy vízesésbe hullanának alá. Egy pillanat egy villanás, mintha az élet költözne vissza belém, az erőm új ízekre kap bennem, még sem tudok megmozdulni. A fizikai fájdalom nem gyötör többé, hiszen eddig sem azt éreztem, a lelkem halott. Az érzelmek parázsló tűzön futva végig szaladnak el belőlem és én nem kapaszkodom beléjük. Látom ahogy eltűnnek, közben felemelem a kezem mintha integetnék nekik, eleresztem őket. A gondolatok vad táncot járva szöknek ki az elmémből és vissza sem fordulva tűnnek el az eredeti helyükről.
- Hát így véget egy tragikus történet. - suttogom zavarba ejtően hasonlatosan, mint az a személy, akitől olyan sokszor hallottam. Az ő szájából gyűlöltem hallani, megvetettem minden egyes mozdulatát, de már értem a mondata értelmét, ez az egyetlen, ami maradt nekem. - Édesanyám, mind a pokolra jutunk. - szólalok meg, mintha nem is én mondtam volna, mintha valaki más szólalna meg belőlem, valaki más, aki dühös és ideges. Rándul egyet a testem, majd újra mozdulatlan leszek. - A listát, látni akarom a listát. - motyogom, majd újra görcsbe rándulok, aztán megfeszülve fekszem el ismét. Valaki játszik velem. A tehetetlenségem a plafonig kiállt, de nem érdekel, nem érzem a fájdalmat, kinyújtom a kezem az ágyam felé, el szeretném érni a dobozt, amiben a törött hógömb van, de nem megy, túl messze van. - Ko gbe igbese kan, meji afara lori aye kan. - szólalok meg halkan, mire a szemem könnyáztatta csillogásából ismét vér keveredésével hullnak alá a könnyeim. Minden varázslat ezt teszi velem, az a sok vér. Látom a szemem előtt, ahogy meghaltak, ahogy vérben forogva kerülnek át a túlvilágra, ahogy könyörgően mormolnak egy utolsó imát és még sem segít, mert egy mondat képes volt évszázadok át embereket a halálba küldeni. A királynőért. - Én öltem meg őket. - suttogom, majd a doboz a varázslat hatására leesik és kigurul belőle a törött hógömb, ami még több szilánkot veszít ezáltal. - Nem érem el. - nyúlok utána, majd kicsit elnyúlva belemarkolok az üveg pedig össze vissza vágja a kezemet, de meg sem érzem a fájdalmat. A hideg vér folyik le a kezemen, ahogy arcom elé emelem és hátul benyomom a kis gombot. Zene kezd el szólni belőle, majd halkan sírva dúdolni kezdem a dallamot, kisvártatva pedig szorosan magamhoz ölelem a kis tárgy maradványait, az üvegdarabok egészen belemélyednek a bőrömbe, de egyedül egy dolog van, amit érzek és ez a mérhetetlen hiányérzet. Nincs már sem bűntudat, sem fájdalom, csak a hiány, ami kitölti az összes megfeszülő vénámat. Lehunyom a szemem és Isaac teste felé fordulok, összekucorodom, mint ahogy a macskák szokták és mind egyre szorgosabban ölelve a hógömböt, halkan, sírva dúdolom a jól ismert dallamot.

Vendég

Mia & Isaac

Hosszú percekig, csak zuhanok és zuhanok...nem tudom mikor érek földet vagy hogy egyáltalán vége lesz e a repülésnek. Csak sötétség vesz körül, a kacaja a fülemben zúg. Képek vetülnek fel bennem. Az életemről. Lepereg előttem minden, Anyám, ahogy a karjában tart, apám, amikor kisfiúként megüt, majd mikor ideérkezem az iskolába...Alex arca mosolyog rám, majd asok hibám, amiket elkövettem..Ade és Aiden...az ikrek születése. Majd milliónyi emlék Miáról. Az első találkozás, az első szavak az érintések....a lopva elcsattant csókok. Elönt a béke és a szeretet. Már nem fáj. Tényleg békére leltem. Hirtelen földet érek. Nem tudom hol vagyok a hely ismerős...a temető...ismerős hangok ütik meg a fejemet. Apám és Mia...veszekednek...megfordulok és egy sírtáblát látok. Az enyémet...Mia fölötte zokog. Apám pedig eltűnik. Mia ásni kezd és ...és visszahoz. Ez az emlékeim azon része, amiket próbáltam sokáig elrejteni.
Már lépést teszek és mintha egy másik dimenzióba csöppennék..Chris és Mia áll előttem. Ők vajon látnak? Vagy ez egy álom, melyből mindjárt felébredek. Mia azt mondja örökké...Chris mosolyog, megöleli megcsókolja. És nem fáj...Mia boldog vele, ezért már nem fáj. Tovább sétálok és...és az udvaron találom magamat. Messziről nézem a jeleneteket, mint egy filmet. Eltorzult hangon beszélek Miához...megjelenik a kulcs. A kulcs, ami célt és értelmet adott a létezésemnek. Akkor tudtam, hogy Miához tartozom. egy újabb lépés és...és a szobánkban vagyok...az ablakban állok pisztollyal. Mia könyörögve néz rám. Ó mit nem adnék, hogy ne kelljen így látnom. Lepereg az egész a szemem előtt, amik az elmúlt órákban történtek. És végül itt vagyok..a jelenben. Mia a testem mellett fekszik, kimerülten. Letérdelek mellé és szólítani próbálom. Bár kétlem, hogy meghallana: -Mia! Itt vagyok! Veled vagyok! sosem megyek el! Vigyázok Rád! - suttogom, de azt hiszem, itt egyedül vagyok. Megérintem az arcát majd fölé hajolok. Élnie kell. Teljes és boldog életet. Halovány csókot lehelek a szájára, bár tudom, hogy ő ezt nem érzi. Ahogy elhajolok tőle halott testemre téved a tekintetem...Testen kívüli élmény? A testen belülit jobban szeretem. Miért vagyok itt? azt hittem, ha ennek vége, majd távol az égben..vagy a pokolban ragadok. Már nincs helyem az élők között. Mi tart mégis itt? Egy erős fény csapja meg arcomat...a szememet is eltakarom. Egy angyali hang szól most hozzám "Megtaláltad a horgonyodat Isaac! Ami e világhoz köt. De idővel el kell engedned! Nem kapaszkodhatsz bele örökre! Életet adhatsz neki! Már nem térhetsz vissza, de az erőddel újjá születhet! Add át neki és búcsúzz el mielőbb! Időd még rengeteg! Várunk odafent!" - majd ahogy jött úgy el is tűnik. Ki lehetett ez? egy őrangyal? Nem tudom, de arra kapom fel a fejem, hogykezem még mindig az arcán van és fénylik, ahogy hozzáérek. A sebei kezdenek begyógyulni. Hát erre gondolt? A gyógyító erőmmel feléleszthetem és erőt adhatok neki! Meg is teszem. Nézem, ahogy sápadt arcába áramlik végre egy kis szín. Térdelek mellette és nézem, ahogy eszméletére talál és felkel. Életben van. Sikerült őt életben tartanom. Hosszú, nehéz és fájdalmas időszak van előtte! De képes lesz átvészelni, mert mindenkinél erősebb...

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

- Ne! - üvöltök rá teli torokból, de akkor már késő, akkor már nem tehetek semmit, a szemem láttára öli meg, én pedig csak ülök, ülök a sötétségben, hideg tölti meg a szobát, rabláncok csörögnek halkan, alig halhatóan mellettem. Kitör belőlem a zokogás, mérhetetlen fájdalom pusztít végig a testemen, az eremben a vér megáll és az éltető folyadékot szállító ki csatornák egyesével pattognak el. A szívem összetört apró darabjaira taposnak végleg szétzúzva mindazt, ami még maradt belőle. A lelkem a legsötétebb veremmé változik, a húrok, amiken valaha zenét lehetett játszani, mostanra csak elpattant, megkövesedett kötéllé változtak, amiknek nehézsége húz a szakadék felé, a szakadék felé, aminek nincsen talaja. A végtelenségbe zuhan minden érték, ami bennem volt. Próbálnék felkelni, de képtelen vagyok rá, a szememből megállíthatatlanul folynak a véres könnyek, míg végül a szemem világa is a sós vízzel távozik onnan. Olyan vagyok, mint egy beteg pillangó, akinek ha verdes a szárnya, azonnal belehal. Remegve és meredten bámulok a testére, tudom, hogy én tettem ezt vele, én vagyok a felelős érte, újabb szerettemnek okoztam a halálát. Nem bírom, mérhetetlen köhögési roham kap el és dől belőlem a vér. Ismét vért hányok, a valaha gondossággal kiválasztott szőnyeg nem lett most már más, mint egy anyag, amely a véremet szívja el. A fejem zúg a gondolatoktól, zsibbad minden egyes porcikám, remegve húzom magam alá a térdem és beletemetve az arcom sírok tovább. Nem bírok megmozdulni, a saját vérembe dőlök el kiüresedett tekintetekkel Isaac teste mellé, a plafont bámulom, de ahogy bennem sincs már semmi, onnan is az üresség köszönt reám.
- Mille lacrime cadute. Chiedo perdono. - a szememből véres könny folyik, a számból vér, ahogy suttogni kezdek, de nem hallja senki, nem hallja senki már. Erőtlenül fekszem a padlón, emlékképek peregnek a szemem előtt és a könnyeim egyre erősödnek, mindenkit akit szeretek, mindenkit megölök, mindenkit bántok és mindenkinek fájdalmat okozok. Minden egyes emlékkép egy egy késszúrásként ér. - Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo nome, venga il tuo regno, sia fatta la tua volontà come in cielo così in terra.Dacci oggi il nostro pane quotidiano, rimetti a noi i nostri debiti come noi li rimettiamo ai nostri debitori, e non ci abbandonare alla tentazione, ma liberaci dal male. Amen. - motyogom a plafont bámulva, szemem sem rebben, az ima könyörgően szól, mintha ez még segítene valamit, pedig jól tudom nem segít, darabokra hullottam.

Vendég

Mia & Isaac

Újabb hangos kacaj tölti be a szobát. Hallom, ahogy Mia beszél hozzám, de a szemem már nem képes látni...minden sötét...a vér megfagy az ereimben, a kezem már szinte nem is látszódik. Hang már nem hagyja el a számat és a légzésem is egyre gyengébb és gyengébb...És ő Ismét megszólal. "Eljöttem érte...a szemed láttára viszem őt a másvilágra, ahonnan sosem tér vissza! Ti löktétek e fagyos verembe Salvatore! Én csak segítek neki megtenni a lépést, hogy zuhanhasson! És ím eljött az idő! A búcsú perce! E perctől Isaac lelke már az enyém!" Megemelkedik a testem, mint aki végre életerőhöz jut, de nem önerőmből állok fel...érzem hideg kezét a torkomon. Ő emel fel, ő irányít most már. Minden erőmet elszívta. Harcolnék, de már nincs energiám hozzá. Képtelen vagyok szembeszállni vele. Egy utolsó pillantást vetek Miára. Látom..nagyon haványan, de látom, ahogy ott térdepel, az ö szeme is vértől áztatott, akár az enyém. Majd ismét a kezemre téved a tekintetem...a kezemre, ami ezúttal már nem porlad, hanem ég...Csak a csontjaimat látom, mintha röntgen felvétel lenne, de ez a valóság. Az élő húsom égeti.Kisujjamtól indul el a láz...már a lábamban is érzem. Ennyi maradok csupán? Egy csontváz? Mellém áll az alak és egyszeriben felökleli a mellkasomat. Hatalmas üvöltés tör ki belőlem. A fájdalom, ez a fizikai fájdalom. Érzem ahogy hideg kezével a szívembe markol majd újra megszólal: "Hogy mindig emlékezz rá, itt hagyom egy darabját neked! Amit már amúgy is neked adott! Nézd meg a tátongó sebeket rajta! Mindet te ejtetted rajta! Listát akarsz? Bármire is gondolsz megkapod. Ő az én listám fénypontja. Elveszem őt tőled, ahogy magamhoz vettem megannyi szerettedet is!" Tudom, hogy ezeket a szavakat már nem hozzám intézi, hanem Miához. Még mindig érzem fél kezét a torkomon a másikkal pedig a szívemet marcangolja. Ahogy kezd leégni a bőröm láthatóvá válik a mellkasom...ahogy a keze megragadja a szívemet. - Akkor mire vársz még? Élvezed mi? Tedd meg végre és ne játszadozz! De Miát hagyd békén! - üvöltöm a képébe és látom, ahogy felhúzza magát "Ahogy óhajtod hercegem!" - villant rám egy gúnyos vigyort és kitépi a helyéről. Fennakad a szemem és a levegőért kapkodnék, de már nem találok egy szemernyit sem az éterben. Dobogó szívem a kezében és pedig a földre roskadok. Éppenhogy találkozik a tekintetem Miáéval. Utolsó vallomásom van a tekintetemben...hogy szeretem őt. Ezt sugallom vele, majd kiüresedik és elterülök a földön. A bőröm, mintha érintetlen lenne, csak a mellkasomon tátong egy hatalmas űr. Az alak megfordul és Miára néz " Ennyi maradt neked! Ő viszont már az enyém!" - nevet fel ördögi kacajjal és a szívemet Mia elé veti, majd hatalmas sötétség támad és eltűnik. A szoba lenyugszik és már csak Mia lélegzetének hangja tölti ki. Én pedig holtan heverek előtte élettelen tekintettel és jéghideg testtel.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

- Nem, Isaac, ne hagyd hogy irányítson, küzdj! - üvöltök rá, a hangom fülsüketítő túlvilági hangom telepszik a szobára, aztán mint egy apró görcsberánduló hang kezd egyre erősödni és egyre hangosabban és hangosabban szólni. Szinte parancsolóan hat, az ablak üveg megrezzen is darabokra hullik, a falak egyre összébb húzódnak én pedig olyan kicsinek érzem magam, mintha az óriások világában járnék. - Fejezd be! - szólok ezúttal a sötét szemeitől izzó alaknak, aki olyan biztosan küldi rám ezeket a képeket, mintha saját tapasztalatait zúdítaná rám, hogy az egy agyam eldugott őrült pontjában valóságnak higgyem az egészet. Érzem, hogy Isaac megfogja a kezem, egy pillanatra rátekintek és megszorítom azt. - Küzdj, nagyon kérlek. - mondom ki alig halhatóan a szavakat, majd körbetekintek, hogy megtaláljam minden baj okozóját. De mintha a szememet befogná valaki, érzem az érintését, ahogy végighúzza az arcomon a fagyos ujjait és már el is tűnik. Bár a szemeimmel látnom kellene, mégis mint egy vak a sötétben tapogatózom. Tenned kell valamit Mia, igen tenned kell valami. Egyre ezt suttogja a fejemben a hang.
- Miért nem mutattad meg a listádat? Látni akarom a listádat! - kérdezem újfent, már teljesen hülyének érzem magam, hogy folyamatosan egy darab papírról beszélek. A fülemben sikolyok, üvöltések, elfojtott sírások és kínok szenvedései csapnak fel, a szemem vakon is látja a plafonról aláhulló vértengert. - Isaac, ne hagyd, hogy irányítson. - fordulok ezúttal ismét feléje és bár nem látom, de tudom, hogy hol fekszik, mert érzékelem. - Eje ti wa ni kale soke ẹjẹ, okan lu aye re ni išipopada, won ki won baa le duro, o le ya awọn aye ti agbara mi yarayara. - halkan kezdem mormolni a varázsigét, egy többször erősen rákoncentrálva, behunyom a szemem, amelyből vér kezd el folyni, az én vérem, az őseim vére és amely mindig megpecsételi a varázslataimat. Érzem, ahogy az erő teljesen átjár, a hangom tölti ki a teret, lehetetlen helyről fúj a szél, mire kinyitom a vér áztatta szemeimet és újra elmondom a varázsigét. Egy pillanat alatt törik össze az előttem lévő kép, mintha újra látnék, de a sok vér átmosta a szemeim, ezért homályos minden, majd Isaac-re terelődik a tekintetem. - Ne hagyd neki. - motyogom halkan, hallja-e vagy sem, már nem tudom, mert megszűnnek a zajok körülöttem, nem hallok semmit, csend telepszik rám, pedig mindet érzékelek, ami történik.
- Miért csinálod? Mond meg miért? - üvöltök fel , de én még egy szisszenést sem hallok meg belőle, majd hatalmas robbanásként tör ki minden, egy fülsüketítő éles hangként érkezik meg a válasz.

Vendég

Mia & Isaac

Irdatlan zaj töli be a szobát...a gondolataimat is alig hallom...remegek, mint a nyárfalevél. Ő már eldöntötte! El fog vinni így vagy úgy...Próbálok Miára koncentrálni, de egyszerűen nem engedi...uralja a testemet,a tetteimet és a gondolataimat. A kezemre nézek, ami kezd elváltozni...ezt most képzelem vagy tényleg hamuvá porladok szép lassan. Újabb hangos kacaj üti meg a fülemet "Harcolni akartok? Ellenem? OSTOBÁK! Engem nem győzhettek le! Isaac már az enyém!" - újabb kacaj hagyja el a száját. A kezem és Mia között kapkodom a tekintetemet -Nem tudok mit tenni Mia! - zúdulnak ki a könnyeim, de ez is csak por és vér...-Maradj velem míg vége nem lesz! - nézek Miára és összeroskadok mellette...próbálom a kezét fogni, de érzem, hogy teljesen elgyengülök. "Jajj, hogy ez milyen bájos! Nyomban elsírom magam!" - gúnyolódik az alak, de mit sem törődve vele Miára összpontosítok -Sajnálom Mia! Szeretlek, Örökké! - tátogom, de hang már nem hagyja el a számat...Tudom, hogy már csak pillanataim vannak hátra...elhagy minden életerőm...elporladok..csak nézem Mia szemeit...ha meg kell halnom, ő legalább mellettem van az utolsó perceimben...Ő az aki mindig erőt adott nekem, akire mindig számíthattam...akit a világon mindennél és mindenkinék jobban szeretek..."A fátyol ím,lehullik végül.Úgy vágytál rám ,most indulunk.Ne hagyd, hogy várjak!" - dúdolja hangosan fülembe...a Halál.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Felemelem a fejem, a kép ami elém tárul, tudom, hogy nem lehet igaz, a képzeletem játéka csupán. Körbe tekintek egy szobában vagyok, nincsen ajtaja, nincsen ablaka, mindenhol hol tűz, nem tudok mozdulni, a füst megfojt, olyan mértékkel tódul a tüdőmbe, hogy azt már nem bírom elviselni és fuldoklóan köhögni kezdek, majd megerőltetem magam és felállok, de akkor a lángok magasra csapnak, akármerre próbálnék lépni, lángcsóva csap elém. - Látni akarom a listádat! - üvöltözök, visszhangzik tőle az egész szoba és egyre több füst áramlik lehetetlen helyekről. - Isaac! Ne, hagyd, hogy manipuláljon! - üvöltözök, mintha láthatatlan falakon kellene, hogy áttörjön a hangom, miközben fulladozok a füsttől. Teszek egy lépést előre, mire lángok csapnak fel, érzem ahogy megérintenek, hogy megsebeznek, hogy megégek. Érzem, hogy a bőröm előbb megperzselődik, felhólyagosodik, majd vérezni kezd minden apró sejtjéből. A fájdalom pokolian kínoz, de tudom, hogy tovább kell mennem. Minden egyes lépéssel egyre jobban éget meg a tűz, tudom, hogy ez nem a valóság, bár a égések sebhelyek a lábamon nem ezt mutatják. - Elengedtél, utoljára elengedtél, te hoztál vissza. - keresem a füstköd mögött azt akihez eddig is beszéltem. - Mutasd a listádat! - ismétlem, hiszen a zsigereimben érzem, hogy az, aki visszahozott az életbe, hogy a Halál, aki ott térdepelt mellettem és a fülembe suttogott, az nem egyenlő azzal a személlyel, aki most jelen van. - Isaac, ne hagyd, hogy tovább manipuláljon, koncentrálj a hangomra, zárd ki őt és hallgass engem. Csukd be a szemed és engem hallgass. - lépdelek, amikor a talpam alatt összezúzódik az üveg padló és mégis a fejem fölül hullik rám a sok üvegszilánk, majd a pókerlapok. Mindegyiken ugyanaz van, mindegyik a királyt ábrázolja. Elnézek egy pillanatra, velem szemben egy tükör és meglátom benne a sötét suhanó alakot, elindul mint egy utat mutatva, megismerem a pecsétgyűrűjét és szó nélkül követem, átvágva a lángokon, a fojtogató füstön, végig csúszva az üvegszilánkokon. Hirtelen megáll és felém tartja a kezeit, az arcát még mindig nem látom, csak hogy mond valamit, mozognak az ajkai.
- Nem hallom! - nézek rá, ő pedig megemeli az egyik kezét. Ismerem ezt a mozdulatot, egy pillanatra összerezzenek tőle, majd ahogy teszek egy lépést, megbotlom, és összeesem. Megtaláltam, ebben a hamis képmásban is megtaláltam Isaac-et, azonnal tapogatózni kezdek, hogy megtaláljam a pisztolyt és amikor sikerül, óvatosan lehámozom róla az ujjait, majd a kezembe veszem a fegyvert és körbetekintek, továbbra is csak a lángokat látom, a plafon mintha áttetsző üveg lenne és felettünk táncolnának.
- Azt akarom, hogy legyen vége! - mondom sírva, majd meghúzom a ravaszt, amivel egyenesen a plafonra célzok. Álom ez vagy valóság, minden egy miniatűr képre zsugorodik össze, a tűz eltűnik, hulló falevelek borítanak be mindent, amikor lehunyom a szemem és a szoba másik végébe hajítom a pisztolyt. Érzem, hogy minden sebből vérzek, a kép csak tűnő illúzió volt, de a tűz valóság, a Pokol tüze égetett lépten nyomon.
- Úgy sajnálom. - fekszem el Isaac mellett, ahogy halkan fújom ki a füst mérgezte levegőt a tüdőmből.

Vendég

Mia & Isaac

-Segíts! - ézek Miára könyörögve, de hang nem jön ki a torkomon....a szám is megtelik vérrel...úgy érzem a pisztolyra már nincs is szükség...A hang ismét megszólal, de ezúttal nem hozzám beszél: "Végig fogod nézni, ahogy őt is elragadom! Hiszen már az enyém a lelke!" - és elhangzik ismét az ördögi kacaj....látom ahogy Mia arca felém irányul, ahogy folyna a könnyei...kényszeríti rá...a Halál...nem ezt nem engedhetem! -Hagyd őt ki ebből...engem akarsz, őt engedd el! Itt vagyok! Mire vársz még? Mindvégig Te voltál..te sarkalltál minden tettemre...te hoztad rám a kínt! - kiabálom és végre meglátom a hang alakját....meglátom a bábjátékost, akinek hónapok óta a bábja voltam...."Ugyen Isaac! Gyenge vagy! Nélkülem eddig sem húztad volna! Halj meg és az lesz a végső elégtétel mindarra, amit ezek elkövettek ellened!" - vigyorog bele a képembe. Farkasszemet nézek vele, majd a tekintetem Miára téved -Annyira sajnálom! Én nem ezt akartam! - suttogom, remélve, hogy meghallja és megérti. A kezem a fegyvert önkéntelenül is felhúzza...már csak a ravaszt kell meghúzni és mindennek vége...."Tedd meg! Meglátod minden jobb lesz így neked! Ne foglalkozz a lánnyal...nem érdemli meg! Látod mit tett veled is!" - járkál körülöttem és néz engem, de én nem veszem le Miáról a tekintetemet. -Te tettél tönkre mindent, nem Ő! Miért? - kiabálom az alaknak "Az apád kijátszott engem! Ez a ribanc háromszor is....Te vagy köztük az egyetlen kapocs, a baj csak az, hogy a halálod már csak nekem ad bármiféle érzést! Élvezetet! Nekik? Nekik semmit sem jelentesz már...nem kellesz nekik, soha nem is kellettél!Mikor jössz már végre rá, hogy én vagyok az egyetlen aki törődik veled!" - vigyorog gonoszan én pedig nem tudok mit tenni...a kezem remeg....nem tudom irányítani....behunyom a szemem erősen és a másik kezemet, ami csak erőtlenül lóg megpróbálom kinyújtani...Mia felé...sikerülnie kell....meg tudom csinálni!Erősebb vagyok én ennél!- Ne hagyj el! - nézek könyörögve Miára...véres könnyeket hullajtva a ruhámra és a padlóra. az ujjam a ravaszon kezdi meghúzni azt....pár pillanat és tényleg örökre elveszítem....

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Csak bámulok rá, meredten, ahogy a hátamat az ágyamnak támasztom, a térdeimet felhúzom és a kezeimmel átkarolom őket. A tekintetem nem veszem le róla, rajta tartom, mintha ezzel itt tarthatnám ebben a világban, mintha a józanság talajára rángathatnám vissza. Továbbra is folynak a könnyeim, de már nem pislogok, mert már nem merek. Összerezzenek a szavaktól, ahogy üvölt a mozdulataitól, ahogy cselekszik. Eddig is csak remegtem, de azt hiszem ezek után sem lesz másképp. Ahogy a fejéhez emeli a pisztolyt, nem, én ezt nem bírom végig nézni. Elkapom a tekintetem, magamban újra egy imát kezdek mondani, halkan alig halhatóan.
- Non rimangano parole. - mondom mintha magamat is meg akarnám kicsit győzni, hiszen így is van, nem maradnak szavak. Bármit is mondok mintha abban a pillanatban, ahogy elhagyják az ajkaimat a szavak semmi válnának. Mintha soha nem is léteztek volna. - No questo no, non e l’inferno, ma non comprendo, com’e possibile pensare che sia piu facile morire. - nézek Isaac-re, ahogy hozzá intézem a szavaim bár tisztában vagyok vele, hogy egy szót sem ért olaszul. Talán jobb is, úgy sem venné figyelembe, mert nem tudná. Újra csak bámulok rá a kiüresedett tekintetemmel, nem vagyok képes többre, már nem. Megmozdulni sem tudok, az erőm elhagyott, az elmém elborult, a lelkem darabokban, a szívem kifacsarodott. Mély levegőt veszek a számat szóra nyitnám, de az ajkaim tehetetlenül zárulnak össze, a fejem a térdemre hajtom. Az egyik kezem kinyújtom feléje, szeretném ha elfogadná a segítségem, ha nem akarna elmenni. De miután ez sem segít a kezem csak tehetetlenül hullik alá.

Vendég

Mia & Isaac

összegörnyedve térdepelek a szoba közepén...nem érzek erőt a lábamban...nem bírom megmozdítani..a cselekedeteimet nem én irányítom. Hallom amiket Mia mondd, látom az arcát, de nem tudok mit csinálni, nincs kapaszkodóm. Egy hangos puffanással az oldalamra dőlök és öntudatlan állapotban a pisztoly felé akarok nyúlni, amikor megy hang megszólal "Vége van Isaac! Te már az enyém vagy!" - harsogja és hangos kacaj kíséri a szavait. Ez ismét csak a fejemben szólalt meg, vagy Mia is hallotta? Úgy érzem, mintha az egész szoba zengett volna a szavaktól "Magadat taszítottad a karjaimba! Hát megkapod amire vágysz! Elveszett számodra minden! A lány már nem akar Téged, az Apád is kitagadna szíve szerint...nincs semmid! Megkönnyítem a helyzetedet! Csak menj...tovább...ott van a fegyver és akkor...akkor mindennek vége lesz Isaac!" - a fejemet kapkodom össze-vissza, mint egy tébolyodott őrült és nem tudok uralkodni a testemen.Szinte feltépem az ujjaimmal a parkettázott padlót, mintha karmok lennének. Hallom ahogy Mia arra kér emlékezzek..emlékszem is, de nem tudok megálljt parancsolni...- Nem, nem nem! Miának igaza van, ez még nem a megfelelő pillanat! - üvöltöm a hangnak. Mintha megvilágosodtam volna...mint akinek eddig át lett volna mosva az agya...kitisztul a kép...még nem halhatok meg, nem itt és nem most és nem így....tovább haladok a pisztoly felé, már szinte elérem...közben Miára nézek..a szemem megtelik könnyel és újra érzelmek villannak meg benne. megbánás, szeretet, aggódás és...és ott bujkál benne a félelem is. A hang ismét megszólal...szinte biztosra veszem, hogy ezt már nem képzelem...itt van..a szobában "Emlékezz rá táncba mentünk...vitt a vágy és úgy remegtünk...mert vágysz rám..érzem vágysz rám! Valld be hát, hogy jobban kellek, jobban annál, mint a szép lány!" - énekli és szinte fülsértő...elérem a pisztolyt és nem is értem már mit csinálok...egyszerűen olyan, mintha kívülről nézném az egészet...így lesz vége? Itt és így? megemelem a pisztolyt és a halántékomhoz emelem "Csak tedd meg végre! - üvölt a hang én pedig térdepelek a szobában egy pisztolyt tartva a fejemhez. az ajkam viszont a saját akaratom szerint mozog Még nem megyek! Hisz valójában Mia nekem csak javamra tett! Csalárdsága erőt ád és tudom, hogy mit kell majd tennem! Bosszút állnom jogos lesz, s a bűne old föl engem! MEEEEEEEEEEEEEEEEENJ!!!!!! - üvöltöm torkom szakadtából....a szemeimből, az orromból és a fülemből vér folyik, az ablak kivágódik és a falak is megremegnek. Hatalmas szél támad és ő csak kacag...ördögien kacag rajtam!

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

- Isaac nem teheted. - nézek rá meredten egyfolytában ugyanazokat a szavakat ismételve, tudom, hogy nem segít, tudom, hogy nem hat rá, tudom, hogy nem tudok már semmit sem tenni. - Tudom, hogy ez már nem hat meg, tudom, hogy már bármit mondok felesleges és már túlságosan késő van. De emlékezz rá mit mondtál nekem, amikor arra kértelek, hogy vedd el az életem. Nagyon kérlek, ne tedd ezt. - nézek rá könyörgően utolsó levegővételemmel. Ha ezzel sem tudom meggyőzni, akkor vége, akkor valóban így kell lennie. Elfordítom a fejem egy pillanatra, majd eszembe jut valami és felpattanok, az ágyamhoz futok, kihúzok egy kicsi dobozt alóla és őrült módjára kezdek el benne kotorászni, de nem találom meg azt amit keresek, hát persze hogy nem. A fejemben visszhangzani kezdenek a jól ismert mondat szavai : " Hát így ér véget egy tragikus történet. " Képtelen vagyok bármit is tenni már, csak ülök és bámulok a dobozba, melynek üressége teljességgel megrémít. Vajon tényleg így kell, hogy véget érjen? Vajon tényleg el kell engednem őt, hagynom, hogy elmenjen.
- Mutasd meg a listádat. - mondom mogorván magam elé, mintha itt állna előttem. - Mutasd meg az átkozott listádat! - ismétlem meg, de nem történik semmi. Tudom megőrültem, hogy egy olyan személyhez beszélek, aki valószínűleg nincs is itt, de már nem is érdekel. A fejem zsong, minden végtagomban zsibbadok, ahogy visszafordulok Isaac felé és csak bámulok rá, nézem a mozdulatait, hogy mit fog most csinálni. Ha a szavak nem győzik meg, akkor azt kívánom, hogy tekintet mentse meg. Itt már a kimondott gondolatok és érzések úgy sem számítanak. Egyenesen a szemébe nézek, ahogy megrebbennek a szempilláim és újra könnyek borítják el az arcomat.

Vendég

Mia & Isaac

Hallom ahogy Mia kiabál, ahogy nyöszörög, de a hangok fokozatosan tompulnak a fülemben...cwsak az ő édes hangját hallom, ahogy szólít : "Isaac! Jönnöd kell! Eljött a Te időd!" hallatszik a fejemben - Ez most az én időm! - nézek ki a fejemből...a tekintetemben már semmiféle élet nem tükröződik...kihunyt bennem a fény, az élet. A fülemben édes dallam hallatszódik...sokszor hallottammár...énekel nekem: "Mért hív e régi dallam, mért szól hozzám? Rettentő régtől fogva kedvenc nótám!" Engem akar...most végre eljött értem utána ismétlem a dallamot énekelve, de nagyon halkan: Mért hív e régi dallam, mért szól hozzám? Rettentő régtől fogva kedvenc nótám! - egy hangos kacaj üti meg afülemet és, mintha már látnám is...hófehér az arca, de a szeme feketén izzik...mosolyog...hosszú fehér és ezüst köpenye, csak száll a szélben...olyan varázslatos. Egy dallamot hallok felzendülni...a Halál keringője. Ez a végső taktus...az utolsó dallamok. -Tudom, a dolgok rendje az, hogy végül megszeress, örökre úrnőm légy az éjben - dúdolok és várom, hogy megérkezzen. Még hallom a szavait : "Engedd el Isaac! Engedd és szabad leszel...ÖRÖKRE!" Halványulni kezd a hangja, de az alakját most is a szemem előtt látom...képzelgés vagy valóság? Beleborzongok, libabőr fut végig rajtam, mert a szoba hűvössé válik. Minden egyes idegszálam szinte megfagy...reszketek és az arcom sápatag lesz...a lábamból minden erő elszáll, így térdre ereszkedem - Amióta Téged nézlek, fényed elvakít, káprázat bénít immár engem! - motyogom szinte értelmetlenül az egyik versem sorait és ezúttal Mia szemébe nézek azokkal a szemekkel...melyekben szikrája sem maradt már az életnek.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Nem tudok megszólalni, a szemeim nyitva vannak, de nem azt látom, amit látnom kellene, nem látom a szoba vonalait, csak a sötétség az, ami birtoklóan ragad magával és húz egyre lejjebb és lejjebb, zuhanok, zuhanok a messzeségbe és nincsen érkezésem, mert helyem sincsen már. Egy pislákoló fény villan fel, utolsó reménysugár, feldöntött gyertya lángja. Erősen szorítom meg a mellettem lévő ruhadarabot, de az érzés nem normális reakciót vált ki belőlem. Magam elég meredek az üveges tekintetem keresztül a kifordult bensőm esik ki és szalad el messzire, aranypor száll fel a lábnyomai után, mielőtt végleg eltűnik a semmiben. Kósza lélek keresi önmagát, de nem leli, mert nincs tovább. A kezeimre tekintek. Hallucinálok? Az elmém játszik velem? Vagy a valóság képeit látom? Csöpög róla a vér. Hallom minden egyes cseppjének zenéjét, egyik a másik után cseppen. Tik-tak, egy óra kattog. Körbefordulok, hogy lássam, hol szalad el az idő, de nem látok mást csak sötétséget.
- Elég, látni akarom! - üvöltök fel, a térdem magam alá húzom, a kezeim a füleimre tapasztom, az óra kattogása egy hangosabb, egyre közelebbről hallom míg át nem szakítja a dobhártyám. A fájdalom olyan mértékű, hogy túlvilági sikoly szakad ki belőlem, amely felveri a szoba csendjét. Elfog a gyötrődés, remeg minden porcikám, mert felemelem az arcom, amerre tekintek vértenger, hűvös és mégis egyszerre nyújt melegséget. Szavak tükröződnek benne, melyek egykor az én tollam hegyéről csúsztak a papírra, de most elvesztek és már nem találom őket. Ismerős mosoly lep meg, a plafonra nézve. - Ne engedd, ne engedd! - motyogom, reszketve markolok a saját lábamba, véres karmolásokkal húzom végig a kezem rajta. - Alku, hadd kössek veled alkut. - ismételgetem neki, mikor forogni kezd minden, remegve és sírva kucorodom össze, az elmém még ép része mintha megvilágosodna, tudom, hogy képzelődöm, tudom, hogy nem valóság még sem ereszt. - Had kössek veled alkut. - suttogom a falakon elsuhanó sötét szemű alaknak.
- Isaac, nem! - ordítok fel ismét, a pillanat töredéke alatt valami hirtelen jött erőtől, mintha a lábai elé rugdalnának, azonnal ott termek előtte. - Nem, nem, nem. - rázom a fejem őrültek módjára, nem törődve tovább semmivel kiverem a kezéből a fegyvert, ami a padlón landol és belerúgok egyet, hogy minél messzebb kerüljön tőle. - Nem. - mondom ismét zavartan és ködös tekintettel, ahogy ránézek, a hideglelés érint meg, tudom, hogy itt ólálkodik körülöttünk.

Vendég

Mia & Isaac

Jóformán megilyedek ahogy felüvölt. Érzem, hogy ezt nem nekem mondja, de akkor kihez beszél? -Mia! Nyugodj meg! Hallod, ne kiabálj! - nézek rá, majd megfogom a kezét és kicsit megszorítom - Mondj egy olyan okot, amit eddig még soha, hogy miért nem akarod, hogy elmenjek! Csak egyetlen olyan indokot, amit mog soha, de soha nem mondtál - fúrom a tekintetemet az övébe. Meddig fojuk ezt még húzni? Én megpróbálom ő visszarángat én dühös leszek, mert nem enged el és újra próbálkozom. És ő meg csak hajtogatja, hogy nem akarja, hogy meghaljak. Senki sem akarja, hogy bárki meghaljon, tudom....de nincs más megoldás...nem tudok már mit tenni...-Engedj el Mia! El kell hogy engedj...Ki kell zárnod magadból! Nincs rám többé szükséged! - mondom higgadtan és újabb könny folyik le a szememből. Azt hittem már mind elfogytak...tévedtem. Csak fogom a kezét, kicsit simogatom is. Én ezt már tényleg nem bírom...azt látom csak, hogy szenved, de ennek semmi értelme. Csak nem akar még egy embert elveszíteni...ugyanezt csinálná, ha másról lenne szó?! Nem tudom...az agyam kattog, a könnyem csorog, a szívem pedig elporlad...gyenge vagyok és már nem tu dok mibe kapaszkodni. Nincs már semmi ami itt tartana engem...hallom hogy hív...érzem, ahogy lehelete a fülembe suttog...elengedem Mia kezét és felállok, majd az ablakon nézek, várok..várom, hogy meglássam: Adj Te nékem otthont, szabadíts meg a földi gondtól, töröld ki létem sok nyomát, világítsd át az éjszakát! - mormolom és csak kapkodom a tekintetemet, hogy mikor jön végre...mikor ragad el...Hallom szavait a fülemben és halkan ismétlem utána: Gyere hagyd a létet, velem a semmi révbe léphetsz, színtiszta tűz leszünk mi már, örökös égi békénk vár! - suttogja a fülembe...érzem a jelenlétét. felemelem a pisztolyt, ami valahogy ismét a kezembe került, de nem én csinálom...ő irányít engem...ő akarja, hogy megtegyem...tudja, hogy így lesz a jó...hogy nekem így lesz jó! Tudom, hogy nemsokára vége van. Mintha látnám a leheletemet, megborzongok...a halál hűvössége járja át a testem minden szegletét - Készen állok!Látod? Már nem félek! - hunyom be a szemem és csak várok...várok, hogy történjen végre valami.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Minél többet mond és minél inkább próbálja eltüntetni a könnyeimet, annál inkább zokogok. Annál jobban folynak, annál mélyebbről tőrnek elő, kínzó fájdalmam darabjaiban hullik szanaszét, a szívem össze vissza van törve, a lelkem húrjai sorban pattognak el, egyik a másik után. - Hát nem érted meg, hogy nem akarom, hogy meghalj! - vágom az arcába dühösen és kétségbeesetten, alig bírom kimondani, mert a levegő megreked a bensőmben, ezért csak fuldokló segélykiáltásként hangzik el. A könnyeimtől teljesen homályos a kép, nem látom sem az arcát, sem azt ami körülöttünk van. Eltűnt minden, elvesztem teljesen a józan ítélő képességemet, nem maradt már semmi a visszarángasson a józanság talajára. Ez a vég, ez volt az üzenet? - Ezt akartad mondani? - üvöltök fel, nem törődve azzal, hogy most nem hozzá beszélek, amit nem fog megérteni, de jelen pillanatban már úgy sem számít, mit sem számít, hogy itt vagyok. - Mond, meg ha ezt akartad? - üvöltök továbbra is, majd újra lehajtom a fejem, a tekintetem teljesen zavart lesz, átfut rajtam a hideg, amitől remegni kezdek, mint egy őszi napon földre hulló falevél. - Nem akarom, hogy meghalj. - fogom meg a pólójánál fogva és rángatni kezdem, akár egy őrült, teljesen kétségbeesve. - Nem, akarom, értsd meg, hogy nem akarom! - üvöltök, közben már nem csak kapálózok, hanem a mellkasát ütöm teljes erőmből, bár ez jelen pillanatban nem sokat ér. Erőt veszt rajtam a tébolyultság, minden - minden, ami eddig történt lepereg a szemem előtt, minden érzést újra érzem a szívem darabkáival, és egyre erősebben. - Már könyörögtem, már mindent mondtam, mivel győzzelek meg? - mondom fuldoklóan, mert a sírástól már nem kapok levegőt. - Nem fogom hagyni, ha azt hiszed, hogy hagyni fogom, akkor nagyon tévedsz és hiába akarsz búcsúzkodni, nem hagyom, nem hagyom. - nézek rá a szemeimmel miközben remegve beszélek hozzá. - Úgy sem fogom hagyni. - ismételgetem sírva, nem egyszer, nem kétszer, hanem nagyon sokszor.

Vendég

Mia & Isaac

Letérdelek hozzá. Nem akarom, hogy megalázkodjon és könyörögjön...már úgysem segít. megfogom az arcát és megemelem, hogy rám nézzen -Mia! Kérlek! Számomra már nincs más út. Engem már nem lehet helyrehozni ezt mindketten tudjuk! - megsimítom az arcát, hogy a könnyeit próbáljam letörölni. Én már nem sírok...azt hiszem minden könnyemet elhullattam már, vagy nem?!Nem is lényeges. Látom, hogy nem tud elengedni, ahogy én sem őt, de ez így már nem mehet tovább. -Tovább kell lépnünk Mia! Édes, drága, kicsi Mia. - olyan csilingelő és megnyugtató, amikor a nevét kimondom. Halványan rámosolygok. -Én már nem félek! Nem félek befogadni a Halált! Te átélted...ahogy én is! Sok dolgot megéltünk már, tudom, de ez így már nem élet. Egyikünk számára sem az. El kell engednünk mindazt amibe kapaszkodunk. Egymást. Nekem el kell engednem az érzést, ami felőrli az összes tagomat, ami a véremben úszik és az ereimet porlasztja el..a vágyat, amit akkor érzek, ha Rád nézek. Hogy ajkad minden rezdülését követi a tekintetem! - húzom végig a hüvelykujjamat a száján, miközben a kezem még az arcán van -Hogy megérinthessem lágyan omló hajadat... - a füle mögé simítom a haját - ...hogy megérinthesselek úgy, ahogy még sosem tettem! - teszem a szívére a kezemet -Érezni akarom szíved minden dobbanását! Ez az álmom és a legbelső vágyam! Hallani akarom, ahogy azt mondod szeretlek, úgy ahogy azt még soha senki nem mondta nekem. - nézek mélyen a szemébe - És amikor a tekintetedet elkapjam láthassam azt amit látni akarok. A fényt, a boldogságot és a szerelmet. - nézek rá győzködő pillantással - De ez már mind nem lehetséges. Sosem érhetek már úgy az ajkadhoz ahogy egykor tettem, nem érezhetem már tested melegét, szavaidból már nem az árad, amit érezni szeretnék. És ez a tudat, hogy mindez elveszett... - hajtom le a fejem kicsit, majd újra ráemelem a tekintetemet - ...ez a tudat már elviselhetetlen! - simítok az egyik kezemen végig az arcán, még mindig a könnyeit itatva. - Ha én már nem leszek, te is boldogabban fogsz élni meglátod. Túljutsz ezen és megtalálod azt a boldogságot, ami számomra már örökre eltűnt. MErt én itt leszek melletted és vezetni foglak a boldogságodhoz! MErt fontos vagy nekem. a Világ minden kincsénél is fontosabb vagy! Ezt tudnod kell. Egy gyémánt vagy. - mosolygok rá nagyon halványan és eszembe jut egy idézet - "Váratlanul talált kincs, mely koldus ölébe hull, szelíd balzsam a lét minden sebére. Közeledő vígasztalást hozó, majd elforduló, tűnő lobogó, hajótörött szív szétfoszlott reménye!" - motyogom és elkapok a tekintetemet. Nem tudom mit mondjak még. Szeretem, szeretem, szeretem. Minden egyes idegszálammal szeretem őt...

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

- Miféle remény a halál Isaac? - a kezem erőtlenül és tehetetlenül hullik le az arcáról, mint egy utolsó érintés húzódnak óvatosan végig az ujjaim rajta. A kezembe adja kulcsot és gyűrűt, meredten bámulok a kis tárgyakra. Lehunyom a szemem, fojtogató érzés fog el, ahogy kimondom a halál szót felcsap bennem az érzés, az érzés amikor a milánói dóm tetején vérzem, amikor a Pokol kapujában szúr le Gabriel, mikor keresztül vágja a Mester a torkom, amikor az alku megpecsételődik és a tengerparton összecsuklom, amikor eltalál a golyó és kiesem az ablakból. Ez nem remény, ez kínlódás, jól tudom, hogy az, mert ismerem a halál utáni állapotot, őrületbe kerget és megtébolyít. - Nem hoz megváltást. - mondom szomorúan, ahogy még mindig a pisztolyt szorongatom én is, már magam sem tudom miért, talán amíg nem eresztem el addig ő sem tesz semmit, addig talán mindig van egy kis fénysugár, hogy nem akarja majd itt hagyni ezt a világot, talán mégis van arra remény, hogy megváltoztassa a döntését, hogy rávegyem, hogy ne akarja ezt. Ez volt az egyetlen dolog, amit talán egész életemben jól csináltam, hogy nem adtam fel. Nem hagyhatom neki, hogy ezt tegye. Újabb szédülés fog el, amitől megtántorodom, a mögöttem lévő holmikban majdnem el is esem, de végül valahogy sikerül megakadályoznom. Újra rápillantok. - Kérlek, Isaac.. - nézek rá, ahogy a könnyeim már beláthatatlan utakon folynak le az arcom minden pontján. A lábaim megremegnek, a lábai előtt esem térdre, a kezeimből kihullik a gyűrű és a kulcs, halk csilingelésük töltik ki a szobát. Kitör belőlem a zokogás, és könyörgően kapaszkodom meg a lábaiban. - Könyörgök... könyörgök neked. - nézek fel rá, majd újra lehajtom a fejem és immáron a sírástól visszhangzik a szoba.

Vendég

Mia & Isaac

Nézem, ahogy felém támolyog...nem is tudom lépjek felé vagy sem. Érzem, hogy ide akar jönni hozzám, de nem mozdulok. Nem tudok felé lépni..mozdulni sem bírok! Érzem bársonyos bőrének érintését az arcomon és a kezemen...lehunyom a szemem és könny folyik ki lecsukott szememalól...minden, de minden emlékem, ami hozzá köthető, mint egy mozifilm úgy pereg a szemhéjamon... Hallom a szavait, ahogy beszél hozzám...Szeretném elhinni amit mondd, de képtelen vagyok...az én életem itt véget ér. Véget kell, hogy érjen. -Sajnálom, hogy csalódást okoztam, hogy nem voltam megfelelő arra a feladatra, hogy óvjalak, hogy nem voltam elég jó neked. Sosem érdemeltem meg azt hogy velem legyél...ezért is nem tudod ezt már helyrehozni. Ezt már nem lehet helyrehozni. Én sem akartam soha ilyen lenni és nem akartam a Te arcodon látni a szomorúságot...a te angyali csodaszép arcodon! - simítom meg az arcát, de a szemem még mindig csukva van. Mintha magamban az emlékképeimhez beszélnék, közben viszont minden szavamat neki intézem -Sajnálom, hogy hazudtam neked a minap, de...de így tűnt helyesnek. Nem...nem tudok a barátod lenni. Nem tudom nézni azt, hogy mással vagy. Nem vagyok képes arra, hogy Christ...hogy őt nézzem melletted. Minden éjjel álmodom Mia...most is előttem van a kép. Rémálom...mert Te vele vagy. Azt mondod szerelmes vagy belé és örökké vele akarsz lenni...hogy ide már csak a rossz emlékek kötnek és el akarsz innen menni. Nem tudom, hogy ez tényleg álom volt, netán a valóság, nem is számít, tudom, hogy mélyen legbelül ezt érzed. És itt az én emlékem is kísért Téged és ezt sem akarod. Nem akarsz engem ez már teljesen világos. És ezek miatt nem lehet helyrehozni már semmit. Csupán két dolog gyógyíthatná be a sebeimet és Te is tudod, hogy mik azok! - nyitom ki a szemem és egyenesen a szemébe nézek csupa reménytelen szerelemmel -E két dolog közül, csak egy valósulhat meg! - halad a tekintetem a pisztolyra, amit ő is és én is fogunk - Ez az egy reményem van Mia! Ez...én ..én nem akartam meghalni, hiszen boldog életem volt, de,..de az hogy téged elveszítettelek egy életre, ezt nem tudom kitörölni magamból. - nézek ismét rá és a mellkasomat szorító érzés egyre hevesebben folytogat. Mélyen a szemébe nézek és azt hiszem ezek a szavak utoljára hagyják el a számat: - Szeretlek Mia Salvatore! Amióta megismertelek vonzódom hozzád. Amint megérkeztünk ebbe az iskolába éreztem, hogy Te..igen Te vagy az akire vártam...és egy örökké valóságig foglak várni odafent! - emelem fel a tekintetemet az ablak felé és az eget nézem - Vigyázni akartam Rád, ahogy eddig még soha senki; szeretni Téged, úgy ahogy még senki sem szeretett. Mindent meg akartam adni neked és ez... - húzom ki a zsebemből a kulcsot...a Pokol kulcsát, amit anno rám bíztak, hogy védjem Miát és mellette ott van a pecsétgyűrűm, amit régebben adtam neki. A kezébe teszem és rászorítom az ujjait -Ez bizonyít mindent! Ezek voltak azok a tárgyak, amiktől biztosra tudtam, hogy Örökké veled akarok lenni! Hogy a sorsom meg pecsételődött! - hunyom be ismét a szemem és újabb kövér könnycseppek szántják végig az arcomat.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

Vendég

Hosszú percekig nem mond semmit és én sem szólalok meg, csak hallgatok. Hallgatok, mert már elfogytak a szavak, eltűntek a gondolatok, elhagytak a támogató érzések, minden, ami segített mint egy varázsütésre eltűnt, úgy érzem magam, mint akit kifordítottak. Itt már semmi sem segíthet. Mintha a belsőm kifordult volna és ezt mutatnám a külvilág felé, semmi nem támogat már, ebben a percben magamra hagytak a biztonságot nyújtó kezek. A könnyáztatta arcomat a térdemre helyezett kezeimbe temetem, nem akarom hallani, ahogy ezeket mondja, nem akarom hallani. Csak sírok és próbálom elterelni a figyelmem, de amikor arra kér, hogy én magam öljem meg, akkor mérhetetlen fájdalom szorítja össze a szívem. Szorongatja és nem ereszti, egyre kisebbre és kisebbre préseli, míg végül összetöri az óvatosan dobbanó érzékszervem, amelynek darabjai pedig halk csilingeléssel hullanak alá. Remegő érzés fut végig rajtam, ahogy ráemelem a tekintetem, majd megtámaszkodva az ágyban megállok és bár teljesen kontroll nélkül mozgok, megpróbálok valahogy eljutni elé. Megállok a szoba közepén egy pillanatra, mert határozottan érzem, hogy fordul velem a világ, nem egyet és nem is kettőt, mintha a szemem előtt táncolnának a tárgyak. Úgy tántorgok akár egy részeg tinédzser, aki nem tudta hol a megállj és túl sokat ivott. A lábaim visznek előre, nem tudom, hogy jutok el Isaac-hez, mert minden homályos és borzasztóan szédülök. Az agyam kimosták, a tekintetem megüresedett, tehetetlen vagyok. Amikor elé lépek az egyik kezemet az arcára teszem óvatosan a másikkal pedig megfogom azt, amiben a pisztolyt szorongatja. - Add azt szépen nekem. - nézek fel rá, bár a kavargó képekből csak meghatározni tudom, hogy vajon melyek is az ő arcának vonalai. - Nem akartalak soha így látni, de tudom, hogy én löktelek idáig, tudom, hogy az én hibám. De megígérem, hogy helyrehozom és nem kell hozzá meghalnod. - mondom elfojtott hangon, ahogy elgondolkozom az elmúlt eseményeken, lebegek, mint amikor meghaltam, ugyanazt érzem, lebegek, csak percek kérdése, hogy aláhulljak a földre és meghaljon bennem mindaz, ami még az életet jelentette.

Vendég

Mia & Isaac

Fájdalmas tekintetemet ráemelem - Nem látok más kiutat ebből Mia! Te sosem leszel már az enyém én pedig nem tudok nélküled élni...Képtelen vagyok rá. Tudom, hogy valahol a szíved mélyén egy másféle szeretettel szeretsz, de ehhez ez nem elég. - rázom meg a fejem. Belül még mindig őrlődöm. Tudom, hogy fáj neki, ha megölöm magam és nem akarom, hogy szenvedjen, de...de így viszont én szenvedek a nap minden percében. Megtébolyulok a gondolattól...eszelőssé válok. ÉS ez így nincs rendben. Még veszélyt hozok a szigetre...Talán én magam leszek a veszély. Nem tudom! És azt sem tudom, hogy miért nem érti meg...ez a kötelék, vagy vonzódás vagy nevezzük akárminek...képtelenség megszakítani. Próbáltam másra gondolni, más lányokkal beszélgetni. Igen! Egy ideig komolyan azon voltam, hogy továbblépjek, de akárkivel voltam, mintha csak ő ülne velem szemben. Én nem tudom mi ez...Alex-et is nagyon szerettem, de a szakításunk után nem éreztem ilyet. Aggodalommal tölt el ha láttam, hogy vaja van, de Miával ez más. És ezért nehéz a döntésem...mert nem bírok neki fájdalmat okozni. De a jelenléte...az hogy egy szigeten vagyunk...egy világban...ez megőrjít és nem bírok így élni. Újra rápillantok....azt akarom, hogy ő tegye meg..a végső döfés...tőbb ezer tőrforgatás után, amit a szívemmel tett...még egy utolsót meg kell tennie. Így is úgy is Miatta halok meg. Kiveszem a pisztolyt és egy ideig csak nézem. -Ölj meg Mia! HA számítottam neked valaha is egy kicsit, akkor megölsz...Ha azt akarod, hogy boldog legyek és ne érezzem ezt a kínkeserves fájdalmat, akkor ezt a golyót a mellkasomba repítet! Tedd meg! Kérlek! - nézek rá és már tényleg semmi nem tükröződik az arcomról, csak a halálvágy.

◌ ◌ ◌ ◌ ©

» Camilla szobája
» Hope és Jason szobája
» Clary és Chris szobája
» Roberto és Grace szobája ♥
» Blanca és Violet szobája ♥