Isaac és Mia szobája ♥

Miután becsukom az ablakot, nekitámaszkodom az üvegnek és hallgatom, amiket mond. Mindig mindketten ugyanazt hajtogatjuk és egyikőnk sem fogadja el a másik igazát. Nem szólalok meg, eszembe jut édesapám egyik nagyon okos gondolata: Csak láss a szemével és megérted miért érez így a szíve. Elképzelem magam az ő helyébe, vajon én is ezt tenném, vajon én is így viselkednék? Nem biztosan nem, de elfogadom, amit mond, megértem az érzéseit és azt, hogy azt állítja nem lesz boldog. Egy valamit nem értek meg és az az, hogy feladja.
- Ez nem teher, Isaac. -  mondom ki szomorúan, ahogy bámulok ki az ablakon az ürességbe. Volt idő, amikor ugyanazt akartam mint ő, kiugrani ezen az ablakon és soha vissza nem térni, eltüntetni magam térből és időből, mintha soha nem is lettem volna. - Ha megnyugvást akarsz ám legyen, nem fogok bele avatkozni, miért is tennék ilyet, nincsen hozzá jogom, teljesen igazad van, azt sem tudom mit keresek még itt, hiszen te már eldöntötted ugye? Eldöntötted, hogy akármit mondok vagy teszek, te már akkor is végzel magaddal? - fordulok feléje, ahogy tekintetünk találkozik, én pedig kínomban elnevetem magam, ami ismételten sírásba csak át. - Hát akkor elengedlek, ezt akartad hallani ugye, ezt akartad, hogy ne csináljak semmit. - nézek továbbra is rá, ahogy folynak a könnyeim. - Rendben van, nem avatkozom bele, legyen úgy, ahogy te akarod. - fordulok el, majd a feldöntött szekrényhez, vagyis annak maradványaihoz térdelek, és a dobozt kezdek el benne keresni. Az eséstől minden össze - vissza, szétszórva helyezkedik el benne, én pedig kiemelem belőle az üres dobozt, amibe Milan cuccai voltak összepakolva. Szétdobálom a ruháimat, egyiket jobbra hajítom, a másikat balra, keresve a testvérem holmijait, amikor a kezembe akad néhány könyv és ruhadarab. Összehajtogatom őket, közben visszahelyezem a dobozba, majd visszanyúlok még valamiért, de akkor érzem, hogy valami elvágja a kezem, ezért felszisszenek és kikapom onnan, majd belenézek és látom, hogy mi az ami sebet okozta. Kiveszem az összetört hógömböt, amit még én vettem egyszer Milan-nak karácsonyra, bizonyára akkor esett ki a dobozból, mikor feldőlt a szekrény. - Sajnálom. - nyelek egy nagyot, ahogy a hógömb darabjait a kezembe veszem és meredten bámulni kezdem, majd a tekintetem Isaac-re vetődik, de nem szólok hozzá végül, újra a gömbre tekintek. Eszembe jutnak Chloe nagyon okos szavai, amiket még a múltban mondott nekem. A szemembe ismét könnyek gyűlnek, amelyek a kezemben lévő kis tárgyra hullanak, összekeveredve a véremmel, ami a vágás okozta sebből folyik. Eszembe jutnak az emlékeim Milan-ról, ahogy itt hevernek a kezemben, minden, minden amit szerettem, csak egy törött hógömbbé változott. - Quando ti penso mi manca il tuo sorriso, ed il buon senso va in cenere. Poi ti disegno faccio a memoria il viso, ma non somiglia a te. Io voglio stare con te nel tempo che avrò, di tante gocce farò un oceano. - suttogom a szavakat, milyen sokszor mondtuk ezt egymásnak Milan-nal, amikor távol voltunk. Remegve teszem a dobozba a törött hógömböt, aztán előkeresem a többi személyes tárgyat, ami az övé volt és azokat is elpakolom, majd a dobozt lezárom és az ágyamra teszem. Újra a széttört fotóra vetődik a tekintetem, majd odamegyek érte és felveszem, vissza sétálok a doboz tetejére helyezem. Mit mondhatnék még neki, számít ez egyáltalán, számított valami is? Hiba volt elhinnem azokat, amiket a temetőben mondott nekem, annyira el akartam hinni, hogy becsaptam magamat, holott én tudtam jól az igazságot. Csak ostobán bámulok rá, van ennek egyáltalán értelme, majd leülök végül az ágyára és a lábammal kis köröket kezdek rajzolni a padlón.

Miután befejezem az imát, csak szótlanul meredek magam elé, képtelen vagyok megszólalni, képtelen vagyok bármit mondani, hiszen mit is mondhatnék még neki. Lehunyom a szemem és azt képzelem, hogy ez az egész csak egy álom, egy rossz rémálom, amiből felébredhetek, aztán eldörrenti a fegyvert, amitől összerezzenek és kétségbeesetten emelem fel a tekintetem, ahogy ránézek, ő pedig elkezd beszélni hozzám. Csak mondja és mondja én pedig hallgatom őt, hallgatom, ahogy hozzám beszél és bennem egyre inkább erősödik a tudat, a tudat, amit mindig is tudtam. Nem tudom, hogy most már mit kellene tennem felállok és a szétdobált cuccokat kezdem összepakolni, az elmém nincs képben, érzem, hogy védekező mechanizmusra kapcsol, ahogy ezt már oly sokszor megtette, ilyenkor a szememben valami lappangó őrület csillan meg. Felszedem a ruhákat, a személyes holmikat, majd a kezembe akad a fotó, amire rálőtt és mélységes fájdalom önti el a lelkemet. Csak hallgat és bámul maga elé, én pedig szó nélkül lépek oda hozzá, majd mindenféle magyarázkodás nélkül magam elé fordítom és megölelem. Sokáig hallgatok, meg sem szólalok, csak próbálok megnyugodni, próbálom megfogalmazni magamban mind azt, amit mondani szeretnék, de végül még sem mondom ki, csak egy erős gondolat lesz úrrá rajtam, ahogy bevillan egy emlékkép. - Tedd meg Isaac, ha nem tudlak visszatartani hát nem tudlak, de egyet jegyezz meg jól, nem fogok belenyugodni a halálodba, és annyiszor foglak visszahozni az életbe, ahányszor csak kell! - eresztem el, ahogy ellépek tőle és egyenesen a szemébe nézek, az érzéseim ott ülnek a szemem sarkában, majd egy könnycsepp formájában esnek ki a szememből, aztán az ablakhoz lépek és becsukom a tárva nyitva lévő üveget.

- Azt hiszed ezzel majd minden megoldódik, mi? - üvöltök rá zokogva. - Azt hiszed, hogy ez megoldás, megoldás lehet bármire? - nézek rá, reszketek az idegességtől, a félelemtől, a szememből patakokban folynak a könnyek, fájdalom tölti ki minden porcikámat. - Tudom, hogy én tettem ezt veled és nem fogom végig nézni, hogy ezt tedd magaddal, nem csak mert nem vagyok képes rá, hanem mert már egyszer átéltem, amikor azt hittem meghaltál. Lehet, hogy azt hiszed, hogy nem jelentesz nekem semmit, de tévedsz, Isaac. Azért, mert nem tudlak szerelemmel szeretni, még nem jelenti azt, hogy nem szeretlek a szívem minden egyes szeretetével. Ne hidd, hogy nem gondolok arra, hogy valahogy megkönnyítsem ezt neked, vagy hogy segítsek, vagy... - nem bírom folytatni, képtelen vagyok rá, ahogy hadarom a szavakat, levegőt is elfelejtek venni, így meg kell állnom egy pillanatra, a földet kezdem bámulni, erőt vesz rajtam a fájdalom, előtör belőlem a gyász, eszembe jutnak, azok az emberek, akiket már elvesztettem, akkor amikor idekerültem, nem akarom, hogy ő is egy legyen közölük. Én már nem bírom ezt elviselni.
- Ha megmerészeled tenni...én... - szipogok, próbálnék valami határozottat mondani, valami olyat amivel meggyőzhetem, de tudom, hogy képtelen vagyok rá. Isaac erős jellem és már akkor sem tudtam megakadályozni, amikor Daniel küldte a halálba. Eszembe jut, hogy ha talán meg sem ismer, ha soha nem jövök ide, akkor most boldogan élhetne, nem lenne ez az egész és nem ülnénk itt, nem gondolnék arra, hogy bármikor tragédia lehet a vége. Nem tudok már mit tenni, az hiszem az én elmém sem tiszta, könyörgően keresztbe kulcsolom a kezem és imádkozni kezdek, imádkozni kezdek az életéért. - Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo nome, venga il tuo regno, sia fatta la tua volontà, come in cielo così in terra. Dacci oggi il nostro pane quotidiano, rimetti a noi i nostri debiti come noi li rimettiamo ai nostri debitori, e non ci abbandonare alla tentazione, ma liberaci dal male. Amen.

Érzem hogy a fájdalom egyre inkább gyengévé tesz, majd hogy meg sem bírok mozdulni, egy emlékkép villan be, a sötét suhanó alakról. Már értem, azt hiszem értem mit akart nekem mondani vagy üzenni, azt hiszem már tudom, hogy ki ő. Lehunyom a szemem, utoljára még látom Isaac arcát, majd egy pillanat és újra azt érzem, amit már éreztem, éreztem nem is egyszer, a lebegés, a  Halál szele ismét megérint, hallom a suttogását, majd dúló szélviharként rángat vissza, hiszen érzem, ahogy Isaac meggyógyít. Ahogy kinyitom a szemem, szembetalálom magam az elveszett tekintetével, bárcsak megtudnám győzni arról, hogy amit tenni akar nem megoldás, hanem hiba.
- Isaac kérlek, ne akard ezt csinálni. - próbálok megtámaszkodni a kezemmel. - Hidd el, hogy ezzel nem oldasz meg semmit, az ég világon semmit. Kérlek, ne csinálj ostobaságot. Könyörgök Isaac! - nézek rá sírva. - Mit csináljak, hogy megértsd, boruljak a lábaid elé és úgy könyörögjek, megteszem, csak ne csináld ezt. - nézek rá fátyolos tekintettel, a könnyeim elmosták az arcának karakteres vonásait, és amikor lehunyom a szemem egy pillanatra újabb könnyek törnek maguknak utat. Csak bámulok rá kétségbeesetten, bárcsak valahogy visszarángathatnám a szakadnék széléről, bárcsak valahogy megértethetném vele, hogy a halál után vágyakoznia nem jó dolog. Kitör belőlem a zokogás, már nem tudok mit mondani neki, nem tudom mivel győzhetném meg, mivel vehetném rá, hogy ne tegye meg, csak nézek rá, hátha egy pillantás, egyetlen egy megváltoztat benne valamit.

Elerednek a könnyeim, ahogy hozzám beszél, látom, hogy csak néz rám üveges tekintettel, látom, hogy bámul, de nem lát.
- Isaac, kérlek. - fogom meg ismét a kezét, de mintha semmi nem történne, elkéstem. Teljesen kizár engem, nem hagy beljebb jutni azon a burkon, amit maga köré épített, amolyan védekezésképpen. - Kérlek szépen, ne csinálj hülyeséget. - már szinte könyörgően pillantok rá, a szememből könnyek törnek elő, nem tudom mit tehetnék, hogy meggyőzzem ez nem helyes, hogy ezt nem teheti. Nem hagyhatja cserben azokat, akik szeretik őt, nem hagyhatja cserben saját magát. - Ez nem helyes, kérlek. - mondom elcsukló hangon, de látom, hogy nem hat rá már semmi, az sem, hogy itt vagyok, az sem ha ránézek, az sem ha megérintem. Itt állok mellette, mégis mintha egy világ állna kettőnk között. - Isaac! - eleresztem a kezét és magam elé próbálom fordítani, még véletlenül sem szeretném ha kiesne innen, hiszen már nem kapaszkodik semmiben, ahogy én sem. - Add azt ide szépen! - teszem a kezem a fegyverre, amit erősen szorít maga mellett és megpróbálom elvenni tőle, de olyan erősen tartja, hogy nem igazán sikerül. - Kérlek, add oda. - ismétlem, kicsit erőteljesebben mondva, próbálom minden erőmet összeszedni, mégis remegek a félelemtől, hogy valami történni fog! Megremegnek az ajkaim, ahogy hozzá beszélek, a félelemtől egész testemben reszketek, de látom rajta, hogy olyan erősen ragaszkodik ehhez a fegyverhez, teljesen elborult az elméje! - Isaac, add ide! - rántom el most már a kezével együtt a fegyvert, egyszerre önt el a fájdalom, a bűntudat, a düh és a tehetetlenség. Egyensúlyoznunk kell mindkettőnknek, hiszen egy óvatlan mozdulat és minden ketten kiesünk innen, de jelen pillanatban, csak szeretném ha eresztené végre a pisztolyt, de még mindig nem teszi meg. - Add már ide! - üvöltök rá torkom szakadtából szinte zokogva, amikor meghallom, hogy a fegyver eldördül, és egy észbontóan szúró érzést érzek meg a tüdőmben, ahol bent ragad a levegő. A torkom összeszorul, nem bírok lélegezni és ahogy erőtlenül eresztem el Isaac kezét a mellkasomra tekintek, ahol egyre inkább szét terül a vér a ruhámon. Érzem, ahogy kifolyik belőlem, ahogy eltölt a melegsége, majd a szúró fájdalom egyre inkább erősödik, egyre mélyebbről és egyre nagyobb intenzitással érzem. Próbálnék megszólalni, de képtelen vagyok, csak köhögök egyet és a számból is vér kezd ömleni. A szememből kihullik egy könnycsepp, majd egy utolsó mozdulattal akarok Isaac-ben megkapaszkodni, de nem sikerül, ezért a szoba padlóján terülök el egy nyitott lőtt sebbel a tüdőmben.

Látom, hogy teljesen önkívületi állapotba került, észre sem vesz, ahogy ott áll és üvölt, amitől kissé összerezzenek. Egyre inkább rosszabbul érzem magam, egyre jobban gyötör a tudat, hogy én löktem a szenvedésbe, hogy miattam van ez az egész, miattam érzi magát ennyire rosszul.
- Isaac! - üvöltök rá ismét, hátha ezzel áttudom törni azt a burkot, amibe most saját magát zárta. - Isaac! - ismétlem meg többször, a végén már teljesen kétségbeesve, majd óvatosan megfogom a felém eső kezét. - Ne csinálj ostobaságot kérlek szépen. Ez nem megoldás, hallod. Nézz rám, én vagyok az, kérlek, Isaac. - nézek fel rá várva, hogy esetleg meghallja, amit mondok neki, hogy hozzábeszélek és hogy nem képzelődik. Tudom, milyen érzés gyötri, ha valaki hát én jól ismerem, mert évekig emlékeztettek rá a csuklómon lévő vágások, de akkor sem hagyhatom, hogy ezt tegye. Egyszer már képes volt bele sétálni a halál torkába, még egyszer nem fogom neki hagyni. Azért hoztam vissza, hogy egy új élet reményében, megtalálja azt, amit én nem adhattam meg neki, de látom rajta, hogy képtelen tovább lépni és ez nem helyes. Bámulok rá hosszú percekig, nem tudom, hogy helyesen cselekszem-e vagy sem, nem kellene-e határozottabbnak lennem, egyszerűen fogalmam sincs. Teljesen kétségbeesem, majd megkapaszkodom a kinyitott ablakba és mellé lépek a párkányon. - Isaac! Nem teheted! - nézek továbbra is rá, talán végre meghallott engem is, nem csak a fejében lévő hangot.

Minden bátorságomat összeszedve indulok el a szobám felé, képtelen vagyok már oda bemenni, egyszerűen Milan és az emléke üldöz, de a cuccait most végleg össze kell pakolnom, örökre, hogy egy dobozba zárva visszavihessem Milano-ba. Néha még most sem hiszem el, hogy ez történt, néha megjelenik az álmaimban és újra együtt vagyunk. Együtt hintázunk, együtt nevetünk, együtt etetjük a kacsákat a parkban, vagy csak egymás mellett fekve alszunk el. Hiányzik, borzalmasan hiányzik, a halála egy olyan tátongó űrt hozott létre a lelkemben, amiről nem tudom hogy valaha is be fog-e gyógyulni. Lassan lépdelek fel a lépcsőn a gondolataimba merülve, ahogy egy sötét elsuhanó alakot látok meg magam előtt és megdermedek. Láttam már párszor őt, valamiért követ és nem tudom megmagyarázni, hogy ki ő vagy, hogy miért van itt, de biztos vagyok benne, hogy üzenni akar nekem, csak nem tudja, hogyan tegye. Megfordulok a lépcsőn, amikor megcsúszik a lábam és elesek, néhány lépcsőfokot lecsúszva érek földet, majd a korlátban megtámaszkodva nézek fel a lépcső tetejére. Ott áll, sötét ruhát visel, de nem látom az arcát, mert csuklya fedi el. Hirtelen felugrok és elindulok feléje, utána szaladok végig a folyosón, amikor a szobám előtt eltűnik.
- Várj! - kiáltom utána, de már nem látom sehol, ezért veszek egy mély levegőt, majd a szoba elé lépek. A névtáblára nézek, amin ott virít Isaac neve is. Vajon mi lehet vele, amióta nem láttam, eszembe jutott párszor. Tudom miket mondott, de mégis tudom, hogy ez mennyire fáj neki. Óvatosan teszem a kilincsre a kezem, majd amikor benyitok és belépek elfog a döbbenet. Nem azért, mert a szoba katasztrofális állapotban van, hanem azért, mert Isaac az ablakpárkányban áll egy pisztollyal a kezében. Mintha gyomorszájon vágnának, elfog a félelem, a kétségbeesés, a düh és a fájdalom.
- Isaac! - üvöltök rá, majd a tárgyakat arrébb rugdalva keresztül vágom  magam rajtuk és mellé lépek. - Te mégis mit művelsz? - nézek fel rá a kétségbeesettségtől tágra nyílt szemeimmel. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy bármit is fog mondani szenvedni fog.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥